Szolgáltatások

Bemutatkozás

Tatár Gergely vagyok, 1985. december 1-én születtem Debrecenben a nyilas csillagjegyben, halak aszcendenssel.

Politikai ambícióim nincsenek, a világi hatalom nem érdekel.

16-17 éves koromban kezdtem el érdeklődni a vallások iránt és ekkor alapvetően spirituális jellegű és önismereti, részben keresztény, részben buddhista, vallási értelemben összetett környezetben megfogalmazott írások mellett tanulmányoztam a Tao Te King-et és a Bhagavad-gítá-t is.

Életem első, meditációval kapcsolatos spirituális élménye is erre az időszakra (16.-17. életévemre) tehető, jelenlegi tudásom és tapasztalataim alapján és a buddhista terminológiát használva azt mondanám, hogy ekkor, körülbelül 3-4 hónap leforgása alatt, a fenti, spirituális-önismereti és taoista könyvek olvasása közben és következtében, szinte erőfeszítések nélkül, játszi könnyedséggel, megközelítőleg az első elmélyedési szint (formai terület) első két fokozatáig, azaz az első és második dzshána környékéig sikerült eljutnom – habár a harmadik és negyedik dzshánából is keveredtek bele elemek. Egyfajta újjászületés-élmény volt ez, amire úgy emlékszem vissza, hogy lelassult a lélegzésem, az érzéseim, érzékeim egybeolvadtak, a nyugalom érzése járt át, kiüresedett az elmém és átkerültem az örök jelenbe és a világi örömöket felülmúló boldogság állapotába. (De ez még nem a megvilágosodás világi és nem világi örömöket is felülmúló boldogságának állapota volt, inkább annak egy előszobája.) Mintha ehhez a tapasztaláshoz képest, jelenlegi életem első 16-17 évében nem is éltem volna (igazán). Valójában ahhoz tudnám hasonlítani az ekkor tapasztalt érzelmi állapotomat, ami túl volt vidámságon és bánaton, mintha az ezeket meghaladó, bizonyosféle szent szomorúság misztikus tudatállapota töltötte volna el a lényemet, ami aztán szinte határtalan boldogsághoz vezetett… Taoista fogalmakkal leírva ezt az élmélnyt: a tao bizonyos mértékű megtapasztalásának állapota lehetett.

Azért tartottam érdekesnek megjegyezni, milyen könnyedén, szinte magától megvalósulva sikerült gyerekkoromban elérni ezt az állapotot, mert most, felnőttként, több, mint egy évtizedes, napi szintű gyakorlással a hátam mögött (2026 nyarán), hatalmas erőfeszítésekkel sem tudtam még a közelébe sem kerülni az ekkor megtapasztalt elmélyedéseknek, habár, azt el kell ismerni, a felébredés nagyságát sejtető tapasztalatokat sikerült szereznem, ahogy azt a következő bekezdésben elmesélem. Mindenesetre a hitem egyre nő és a dzshánákról átélt élményeim világítótoronyként fénylenek a szamszára földi világának sötétjében. Úgy fogom fel, hogy legalább van iránymutatóm és van mire emlékeznem…

2025 második felében – 2026 első negyedében egy alapvetően intellektuális jellegű meditációs alkalmam után a nirvána kapujában álltam: olyannak tapasztaltam a megvilágosodás közelségét, mint a Nap-ot, ami abszolút, tele van élettel, erővel, energiával, a földi élet minden történése hozzá képest mulandó semmiségnek, káprázat-világnak látszott. Úgy tűnt, felfoghatatlanul nagyobb mértékű teljesítmény a felébredés dimenziójába belépni, mint bármilyen más kvalitatív típusú ugrás a jelenségvilágban: akkora minőségi változást éreztem a megszabadulás és a szamszára között, mint az Ég és Föld közötti különbség.

2004-ben felvételt nyertem angol és filozófia szakra a Debreceni Egyetemen. Egy évre rá már a debreceni Informatikai Kar programtervező matematikus szakos hallgatója voltam, ahol másfél évet végeztem el.

A következő meghatározó spirituális élményem 2008-2009 körül történt, egy sámánizmussal foglalkozó könyv olvasása közben: miközben a sámánok szenvedésekkel teli beavatási procedúráiról olvastam és arról, hogy ennek kezdeti lépéseként, hogyan szállnak alá a poklokra, egyúttal nagyon mélyen és valóságosan átéreztem Krisztus szenvedését a kereszten (szinte láttam a lelki szemeim előtt), majd transz-szerű állapotba (révületbe) kerültem, egy spirituálisan nagyon finom és érzékeny állapotba, mintha összekapcsolódott volna harmadik szem-, torok- és a szívcsakrám, az ébrenlét és az álomvilág határmezsgyéjére értem, egy kislány átvezetett a szabadban egy kapun és az azt követő ösvényen, majd ezt követően ideiglenesen a felsőbb világokba (lehet, hogy a Mennyekbe) kerültem, ahol a családtagjaimmal töltöttem az időt és olyan dolgokat csináltunk, amiket a földi életünk során is szerettünk (pl. síeltünk a hegyekben, rózsaszín felhők alatt), miközben a lelkemet üdvözült boldogság érzése hatotta át, aminek következtében, a lelkemet – még ha csak ideiglenesen is – megváltó öröm hatására, a földi világban maradt testemben, felszabadító módon szinte végig sírtam, a háttérben pedig mennyei zenét hallottam.

Életem egyik meghatározó, ha nem a legfontosabb élménye egy budapesti keresztény gyülekezet (Golgota) Istentiszteletén ért 2009-ben, amikor a dicsőítés során erősen éreztem Jézus jelenlétét. Ez volt a megtérésem pillanata. Innentől kezdve tekintek magamra keresztény emberként. Ezen a napon az Úr megigazított (egy(ség)esítette töredezett tudatomat), kitöltötte rám a Szentlelkét és sok bűnömet megbocsátotta. (Érdekes, hogy ez a megigazítás egy keresztény tematikájú meditatív állapot keretében történt. Az utóbbi időben, ha a meditációra gondolok, ez a példaértékű esemény jut az eszembe – kapcsolat a kereszténység és buddhizmus között.) Körülbelül fél évig a debreceni Golgota-, majd ezt követően a Debreceni Egyetem Református közösségébe jártam rendszeresen, ez utóbbiba körülbelül másfél éven keresztül.

Időközben elvégeztem a középfokú teniszedzői képzést, majd ezt követően pár éven keresztül edzéseket tartottam.

Ehhez kapcsolódik saját, “a tékozló fiú hazatérése” történetem (első rész):

2008 nyarán, elhagyva az otthonomat és az egyetemet (a programtervező matematikus szakot), egy nem túl jól működő párkapcsolatban gyötrődve, Budapesten tartózkodtam. Két informatikai cégnél, sikertelen állásinterjúk után, kissé elveszettnek érezve magam, hogy senkinek sem kellettem, szomorúságomban keserűen sírtam és arra gondoltam megadóan, hogy én már bármilyen munkával beérném, csak tudjak dolgozni valahol. A barátom stúdiójában voltam, ahol ő a basszusharsonáján gyakorolt, én legyőzve álltam a poszterekkel telerakott szoba egyik fala előtt. Kissé még ekkor is pityeregtem bánatomban. Összeszedtem magam. Lassan felemeltem a tekintetemet, míg oda nem értem a keresztre feszített, szenvedő Jézus képéhez. Mintha magát az Atyát láttam volna. Azon nyomban elszégyelltem magam és gyorsan elkaptam a tekintetem. Ekkor magamba szálltam és az Úr hirtelen hatalmas reményt keltő gondolatokat ébresztett bennem: menjek vissza édesapám családi vállalkozásába teniszedzéseket tartani és végezzem el az edzőit, ahogy a múltban egyszer már mindezeknek nekikezdtem. Fény ébredt bennem és újra lettek céljaim.

Pár héttel később, Debrecenben, miután apával megbeszéltem telefonon egy időpontot, amikor egymással játszhatnánk és közösen edzést tarthatnánk egy tehetséges kislánynak, elindultam, hogy busszal kimenjek Pallagra. Hihetetlen nyugalomban és békességben történt mindez. Mintha Isten járt volna előttem és a Szentlélek világossága mutatta volna az utat hazafelé, a teniszpályákra és fiatalkorom világába. Találkoztam régi ismerőseimmel, rokonaimmal, családtagjaimmal és barátaimmal. Olyan volt – még ha csak ideiglenesen is -, mint belépni Isten országába. Minden múltbéli problémám semmivé vált, köddé foszlott. A jelen valóságában éltem ekkor felszabadító módon. Fantasztikus volt újra teniszezni édesapámmal és közösen edzést tartani. Boldog voltam. Nem értettem, miért nem éreztem és láttam ezt korábban. Pár hónapra rá beiratkoztam a középfokú teniszedzői képzésre és újból besegítettem apának edzéseket tartani. Ez volt az egyik első alkalom, mikor a Szentháromság tagjai aktívan beavatkoztak az életembe.

Egy évre rá, 2009. őszén, egy mindent vállaló nap során, egymás után teljesítve Isten akaratát, délután, egy debreceni olasz étteremben (Vapiano), miután leadtam a rendelésemet, az Úr azt mondta nekem: “Menj vissza az egyetemre!” Visszamentem, újból beiratkoztam informatika karra, olyan volt, mint távoli utazásból ismét boldogan hazatérni: ez volt “a tékozló fiú hazatérése” történetem második fejezete.

Ma már sem teniszedzések tartásával, sem informatikával nem foglalkozom hivatásszerűen, mert a spirituális céljaimra szeretnék minden nap, teljes erőmből és minden figyelmemmel koncentrálni.

Most ez Isten akarata és a legjobb, amit tehetek!

“Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.” (Máté 5:8, Károli Bibliafordítás) Ehhez az idézethez kapcsolódóan 2009. őszén a következő spirituális élményben volt részem: a debreceni egyetemen voltam a filozófia intézet könyvtárában, bár ekkor már programtervező matematikus szakos hallgatóként… Ezen a napon minden cselekedetem előtt tudatni akartam az Úrral, hogy mit teszek, ezért a szívcsakrámra gondolva, bizonyos esetekben a kezemet is oda téve, jeleztem az Úrnak, hogy mit kívánok cselekedni. Az eredmény az lett, hogy miközben egy Tortillát vettem az egyetemi templom melletti kis büfében, megtisztult a látásom és az Úr egy otthontalan ember alakjában – akit addig az ideig megszállt a szelleme – megjelent előttem. Odajött hozzám, köszönt, adtam neki pár száz forintot, leguggolt és nagyon tapintatosan beszélgetést kezdeményezett, kérdéseket tett fel. Mindezt úgy, hogy közben mindvégig nagyon alázatos maradt. Pár percig tartott az esemény. Tudtam, hogy az Úrral találkoztam, beszéltem. Meghatározó, felejthetetlen élmény volt.

2009-2011 körül megjelent az álmomban Jézus, egy körben állt más emberekkel, felém fordult, rámmosolygott és azt mondta: “Én ismerlek téged.”

2012. február végén, késő este / éjszaka pedig a következő misztikus élményem volt: a fürdőszobában vagyok a lakásomban, félhomályban, nézem önmagam tükörképét a tükörben és Jézust látom benne, miközben a szívcsakrámat fehér színű, halvány derengés veszi körül… (Ezt a február végi élményemet, komoly megpróbáltatások követték ugyanebben az évben, főleg az első felében.)

A következő jelentős állomása spirituális utazásomnak 2012. első féléve lehetett, körülbelül ez év óta hallom az Úr hangját a saját belső hangomon keresztül. Az Úr nem mindig maga, valamikor egy angyalon, egy szolgálóján vagy egy felsőbb vezetőn keresztül szól hozzám. De mindenki az Úr üzenetét közvetíti, ebben biztos vagyok. És kb. ez idő óta tapasztalom úgy, hogy bejárásom van az asztrális világba, a testen kívüli lelki világban érzékelem, ha valaki testen kívül van, tudok vele kommunikálni, ahogy más tanítványokkal, szellemlényekkel is… Angyalokkal is találkoztam már körülbelül 4-5 alkalommal az elmúlt 14 évben, 2008 óta (lehet, hogy korábban is és többször is, de ennyiszer ismertem fel őket), ha megfelelő érzékenységűre állítod spirituális antennáidat, meg fogod tudni állapítani, hogy emberrel, emberi testben inkarnálódott / esetleg mennyből alászállt angyallal találkozol, rövidebb-hosszabb beszélgetéseket folytattam velük, valaki próbált segíteni egyes gyermekkori traumáimat feldolgozni, másvalakitől pedig tanácsot kértem… Életem egyes periódusaiban pedig a szellemvilágban éreztem különösképpen a jelenlétüket (láttam a lelki szemeimmel, vagyis érzékeltem, ahogy fel s alá szálltak a mennyből)… Olyan nagytudású lények ők, akik már a puszta jelenlétükkel szeretetet, nyugalmat sugároznak vagy éppen tiszteletet parancsolnak, személyiségük, tevékenységük puszta megfigyelésével is örömet okoznak és tanul tőlük az ember…

Körülbelül erre az időszakra tehető, hogy álmomban jártam a Mennyben: édesanyámmal és a testvéremmel kimentünk a pallagi, gyermekkori házunk hátsó kertjébe, ahol csodálatosan szépen virágoztak a bokrok, majd a kert közepén állva szélzúgást hallottam és éreztem, majd krisztusi ruhában, fehér lepelben felemelkedtem kb. 3-4 méter magasan a levegőbe, ekkor kívülről láttam magamat és egy pillanatra mintha megállt volna az idő… a következő pillanatban már a Mennyben voltam, egy olyan jellegű épületben, mint ami Raffaello: Az athéni iskola című vatikáni freskóján látható, mely Platónt és Arisztotelészt ábrázolja, ott beszéltem az Úr szolgálóival, üzenetet adtak át nekem. (Egy gyermekkori, általános iskolás lány ismerősömmel voltam egy szobában, aki jókedvűen, nevetve, kedvesen a következőt mondta nekem: “Te vagy / leszel Magyarország feltámadása!”)

Érdekességként és nagyon hasznos tapasztalatként írom, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban (a bekezdést 2024. május 31-én fogalmaztam meg), alkalmanként, a Mennyből alászállva, Jézus tanítványa, Péter lelkét érzem nyugodni magamon (általában főleg azután, miután egy éppen fellobbani készülő szexuális impulzust, már a gyökereiben sikeresen megsemmisítettem): egy szeretetre-méltó, a szó legnemesebb értelmében vett egyszerű, megértésre, szeretetre, boldogságra és spirituális igazságok megismerésére vágyódó ember szellemét… intuitív módon hozza tudomásomra, hogyan érezte magát közvetlenül a Messiásra várva és annak elérkeztekor az életében, illetve, hogyan érezné magát 21. századi emberként, az én életemben, az én perspektívámból, azokat tapasztalva, amiken keresztül megyek! Nagyon örülök ennek az élménynek!

Reptiliánok: gyíkemberek. Hibrid lények. Léteznek. Emberi alakot képesek felvenni, de nem tökéletes az álcájuk, ugyanis egy kis érzékenységgel és odafigyeléssel könnyen felismerhetőek, koponyájuk, arccsontozatuk, szemük, fogazatuk, beszédük, mimikájuk, gesztusaik és testmozgásuk alapján. Szeretnek fontos hatalmi pozíciókat elfoglalni, például jelen vannak a zeneiparban, politikában, hírműsorokban, stb. Befolyásolni akarják az emberi kultúra és történelem alakulását. A buddhizmusban a nágák (félig kígyó, félig ember lények) szerepeltek elsősorban hibrid élőlényként, akik külsejüket tekintve teljes értékű emberalakban is meg tudtak jelenni. A történelmi, Sákjamuni Buddha tanításának első 500 évében nem lehettek a Szangha tagjai, eredetileg az az embereknek volt fenntartva. Ez a kép idővel, a mahájána buddhizmus térnyerésével némileg árnyaltabb lett és módosult, kibővült a buddhisták életében szerepet játszó lények szerepe, a panteon, pl. tündérekkel, égtáncosokkal, bódhiszattvákkal, istenségekkel és így tovább, a nágák pedig lehettek spirituális kincsek, ún. termák őrzői a későbbi korok számára. Számos szellemlény is létezik emellett, akik képesek megváltoztatni külsejüket, megtévesztve a külvilágot, de sokan jóindulatból(!), pl. állat vagy emberalakot, stb. felvenni.

2015-ben egy utazásom során és egy buddhista könyv olvasása közben megérintett a megvilágosodás hívó szava: egy látomás képe derengett fel lelki szemeim előtt, láttam magam, amint buddhista szerzetesként, talán Tibetben vagy egy másik országban, de a tibeti szertartások során használatos eszközökhöz hasonló rituális kellékekkel (pl. füstölők, hangtálak) gyakorolva, elképesztő nyugalommal karöltve, a nirvánára törekszem. Hihetetlenül vonzó, vallásos életkép volt. Közvetlenül ezután felébredt bennem a remény és a megszabadulásra irányuló vágy: elhatároztam, hogy életem hátralévő részét, a nem túl távoli jövőben, Ázsiában, egy buddhista kolostorban töltöm majd szerzetesként, a meditációnak szentelődve.

Ezzel összefüggésben, az utazásomat megalapozandó, 2016-ban felvételt nyertem a budapesti Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, dharma-tanítói szakra, ahol másfél évet végeztem el. Ezek voltak életem eddigi legjobb felsőoktatásban eltöltött szemesztereim: egyrészt hihetetlenül érdekelt a tananyag, emellett nagyon kedves, okos csoporttársaim voltak és segítőkész, nagy tudású tanáraink. Az iskola miliője pedig magával ragadó… Egyszóval minden fantasztikus volt! De innnentől kezdve, már csak magányos farkasként, városi remeteként és neo-sámánként, autodidakta módon folytattam tovább a tanulást és a gyakorlást.

Hogy miért mondtam le egyelőre a formális kolostori életről? Mert keresztény is vagyok, tulajdonképpen egy keresztény buddhista, aki a jógával is foglalkozik. (Mindazonáltal még mindig nagyon foglalkoztat a szerzetesi élet.) Azért alapítottam a meditációs iskolát, hogy a sok évnyi magányos tanulás és gyakorlás után végre másoknak is átadhassam tudásomat, segítve ezzel spirituális fejlődésüket, előrehaladásukat.

Megjegyzem, a főiskola felvételi előkészítő tanfolyamán, 2016 első felében is meghatározó spirituális tapasztalatot szereztem: az iskola egyik tanítója, Cser Zoltán tartott nekünk foglalkozást, aki akkor épp Avalókitésvara (egy bódhiszattva, tibetiül: Csenrézi, jelentése: “aki együttérzőn tekint le ránk”) tiszteletére tartott egy rövid szertartást, recitációt végzett, amikor a szellemvilágból hatalmas, túláradó együttérzés kerített a vonzáskörzetébe, talán még soha nem éreztem azelőtt, jelenlegi életemben ekkora könyörületet másik élőlény felől… Mindezek után még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a tibeti buddhizmus rejtelmeibe.

És most ez után a felvezető után térnék rá a varázsvilágos tapasztalataimra: sokan a keresztények közül úgy gondolják, hogy mindenki, aki varázslással foglalkozik, a pokolra kerül, erre szeretnék most rácáfolni.

Ha gonosz lennék, a sátán helyében én is ezt tenném, ezt híresztelném, hiszen bárki emberfia, aki nem rendelkezik személyes spirituális hatalommal és retteg attól, hogy varázsoljon, aminek az igazi válfaja több, mint illúzió, a valóság hátterében álló metafizikai gyökérokok és -energiák és a sors szálainak jó szándékkal történő, hathatós manipulálása ez, hogy ne csak elszenvedője legyen az iméntieknek, hanem szabad alakítója, oly módon, hogy a látható világban is tényleges változást idézzünk elő, hogy a lényünkben lévő szellemi sötétséget (a relativitásokat) megismerve, igába hajtva és legyőzve, a bennünk rejlő, Istentől származó lelkünknek a világosságát uraljuk, irányítsuk és felhasználjuk (ha kell, az ördög ellen): mindezek hiányában gyengék leszünk és könnyű prédák a gonosz számára!

A mágia bizonyos részeit jellemző ún. árnyvilága pedig nem spirituális sötétség: a valódi fény felé haladó, jóindulatú érdeklődő és törekvő számára, a lélekből fakadó, de a természet mélységeiben is jelen lévő és megismerendő ezoterikus titkokat, rejtélyeket és misztériumokat jelent; nem más ez, mint az anyagnak a rossz szándékú avatatlan számára homályban tartózkodó, fátylak által elválasztott, de fénnyel mégis átitatandó és az erejét végső soron belőle nyerő titkos természete. (Ötletforrás: Az anyag titkos természete, eredeti nevén The Secret Nature of Matter könyvcím Richard Gordon-tól.)

2012 és 2018 között álmomban jártam a varázsvilágban és ott találkoztam ennek a világnak az egyik szellemi vezetőjével. Másnap mikor erre az eseményre gondoltam, még volt bennem némi kétely, hogy szabad-e ezzel foglalkozni, ezért a következő tanításokat erősítettem meg magamban: “Az Urat, a te Istenedet imádd és csak Néki szolgálj!” illetve “Jézus az Úr a Mennyben!”. Amikor ezt kimondtam magamban, közvetlenül ez után, az ébrenlétem során, a tegnap esti álmomban megjelent szellemi vezető ezt mondta nekem: “Ezt mi is így gondoljuk…” Megbizonyosodtam róla, hogy a varázslók nem Isten ellenségei, nem kerülnek a pokolra, ők is az Urat szolgálják (természetesen csak azok, akik tényleg őt szolgálják). Ezután így már nyugodt szívvel tudtam a világukhoz fordulni. (Megjegyzem, tapasztalatból írom, hogy J. K. Rowling varázs-világa profetikus jellegű, jövőbe látó írás, nem “csak” mese. Egyik álmomban találkoztam a Harry Potter regények / filmek egyik férfi főszereplőjével…)

Sokszor jártam a világukban, az egyik tanítványuk lettem, több élményem is hozzájuk kötődik, több közösségi élményükben részt vettem már. Egyszer (mikor a buddhista főiskola nagyobbik szertartástermében aludtam, éjszaka) részt vettem egy varázsló-tanoncoknak szánt tanórán – amibe egy külső szemlélő is, valószínűleg egy, a teremben (vagy az épületben) alvó hallgató is bekapcsolódott véletlenül, akinek nem kellett volna ott lennie, de amint a foglalkozást vezető boszorkány ezt észrevette, varázspálcáját használva, felejtés-bűbájt bocsátott rá, törölve így az emlékezetét: minden résztvevő előtt 4-5 méterre egy tükör volt, az egyik feladat az volt, hogy nézzük meg magunkat benne (szimbolikusan gondolom azért, hogy önismeretet szerezzünk és / vagy azért, hogy nézzünk szembe a lelkiismeretünkkel), majd “odalebegtünk”, hogy teljesítsük a feladatot. Az óra végén a terem egyik oldalán lévő hatalmas ajtók megnyíltak és a háttérből, nagy fehér fényességből beléptek a varázsvilág ezen “osztályának” vezetői. Másik álmomban találkoztam a többi tanítvánnyal, arról beszélgettünk, hogy kinek milyen különleges képessége van, valaki a tüzet uralta, valaki egy csettintés alatt egyik helyről eljutott a másikra, pontosabban ekkor közösen beszálltunk egy vonatra, az egyik tanítvány rám nézett, rámmosolygott, majd csettintett egyet és máris odaértünk, ahová szerettünk volna – feltételezhetően neki a tér- és időmágia lehetett a specialitása. Kérdezték, hogy nekem mi a különleges képességem, erre széttárt karokkal felemelkedtem a levegőbe és a körülöttem lévő pusztaság, sivatagi táj elkezdett gazdagodni dús, buja növényzettel és fákkal és közben mennyei zene szólt a háttérben…

Sámántanítóimmal is találkoztam már, egyikkel egy álmomban, egy erdőben, egy fa tövében ült fénylő testtel, emberhez hasonló alakban, én pedig előtte 3-4 méterrel, azt mondta nekem, hogy “Egyszerre csak egyre gondoljak.” Azóta is őrzöm ezt a tanítást. 🙂 Majd lefeküdtem (talán a szellemlény ölébe, miközben ringatott), és csodaszép, gyönyörű, sámándobbal kezdődő sámán-zenét, éneket hallottam, zenei kísérettel, odafentről (ilyen igényes dalokat a földi világban még nem is nagyon hallottam ezelőtt, talán csak az a keresztény popzene hasonlítható hozzá, amilyet a Hillsong játszott hosszú évekkel – de van az már bőven több, mint egy évtized is (2008-2012-es évek) – ezelőtt, vagy mint a legigényesebb chillout zenék).

Egy másik álmomban is hallottam sámándobbal kísért sámán-zenét, és ekkor képzeletben, éjszaka, a sötétben, a levegőben, a csillagok irányába, anya és apa felé haladtam, biztonságot és szeretetet éreztem az irányukból, majd egy hang ezt mondta nekem: “A neved Negazus. Azt jelenti, fül.” Ez lehet a sámán-világbeli nevem…

(Az Úr azt mondta nekem, hogy annak a sámánnak vagyok az inkarnációja, aki a múltban fehér hattyúkkal együtt, repülve tért vissza a felhőkből.)

Nem olyan régen pedig – 2022. nyarán-őszén – megjelent a tudatomban gyermekkori macskám, akit akkor Manónak hívtunk (nem tudom, h jelenleg is őrzi-e ezt a nevét a szellemvilágban – azóta, mint kiderült: igen, ez az egyik neve odaát is), feltételezésem szerint Ő is egy segítő állatszellem lehet, látom ahogy a szellemvilágban sétál, miközben az útjába kerülő bútorokba-, ha lehajolok hozzá és odanyújtom a kezemet, akkor pedig lelkesem hozzám dörgölőzik – alkalmanként dorombolással kísérve, amint azt “lelki füleimmel” hallom; ha simogatom a fejecskéjét (az asztrál-síkon), elégedetten mosolyog, majd mindezek után látom amint homorít a testével és a fapadlóban jókedvűen élesíti a karmait, nagyon aranyos, jópofa, szeretnivaló állat…

2018 elején álmomban részt vettem a varázsvilág egyik iskolájának felvételi vizsgáján és ekkor a sámán-világban egy beavatási szertartáson is részt vettem, amit az év első felében komoly próbatételek követtek. Ennek során volt szerencsém találkozni és beszélni az ószövetségi Jákob jelenkori, földi testetöltésével (akinek szülei a Máté nevet adták), mint társsal a nehézségek közepette, Isten jóvoltából, gondviseléséből.

És meg is érkeztünk a jelenbe: a fent jelzett szellemi területek mellett és azokkal összhangban szabadidőmben a varázsvilággal (fehér mágiával, ezen belül pedig többek között asztrál- és mentál-mágiával, a sötét varázslatok kivédésével, de idő- és tér-mágiával, természetmágiával, bájital- és gyógynövénytannal, jóslástannal is), sámánizmussal, az iszlámmal, filozófiatörténettel, pszichológiával, alkímiával, asztrológiával és a Tarot világával is foglalkozom.

E bevezető szöveget és a blogomat (lásd: menü) alaposabban tanulmányozók számára feltűnhet, hogy kimondva-kimondatlanul többféle identitásom is szerepel a spirituális szféra egyes területein; mindenekelőtt ezekkel kapcsolatban csak annyi megjegyzést tennék, hogy mindegyikben hiszek és az egyik nem zárja ki a másikat.

Elvonulások

A képzésről

Kapcsolat

E-mail: tatar.meditacio@gmail.com

Telefon: néhány, az iménti címen történő elektronikus üzenetváltás után, ha szükséges.