Fontos tisztázni, hogy hol vannak a buddhista filozófia határai, mert csupán ezeknek a helyes lokalizálása után, helytálló kontextusban tudunk bizonyos buddhista fogalmaknak helyes értelmezést adni és csak ennek ismeretében tudunk eljutni a helyes vallásgyakorláshoz, eloszlatva azt a sűrű homályt, mely az elmúlt körülbelül 2500 évben rakódott rá a Tanra és tette azt a vallások között különösen egyedi, de ezáltal a lényeg és cél: a gyakorlati vetület szempontjából megközelíthetetlen, mondhatnánk azt is, hogy megtapasztalhatatlan rendszerré. Hibás elméletre nem építhetünk helytálló gyakorlatot. Hiába születik róla ezer és ezer szép koan (az anattáról), csodájára járhatunk, de hiába, ha csodálkozásunk legmélye – akár tudatában van ennek az ember, akár nem – az értetlenségen és be nem látáson alapul. Törekednünk kell rá, hogy a száraz, lelketlen és terméketlen poszt-kanonikus filozófia helyett metafizikai szempontból valami valódit, élőt és gyümölcsözőt hozhassunk létre, hogy egy kis neologizmussal élve, új terminust alkotva és egy kis humorral fűszerezve a buddhista értelmezések eme pontját beláthassuk: a nirvána és a parinirvána tekintetében helyesebb, ha az anattá helyett a következő magyar-páli szakkifejezést használjuk: “vanattá”, azaz van attá / van lélek / van önvaló; persze nem abban az értelemben, amelyikben a Buddha használta: ő egy, az öt léthalmaz elemeiből álló, kimerevített és az egyetemestől izolált énképet értett alatta. Ezért a buddhista dhamma azon megjegyzéseit, miszerint az attához ragaszkodás kötelékét el kell szakítanunk, úgy kell értenünk, hogy a khandhákhoz ragaszkodás kötelékét…
Kijelenthetjük tehát, hogy amikor a Buddha arról beszél, hogy nincs én és enyém, ezt pusztán az öt léthalmaz és a feltételektől függő jelenségvilág vonatkozásában teszi (amint azt lentebb kifejtem, egy esetben a nirvána tekintetében is) és minden egyéb, ezen túlmutató értelmezés, miszerint az Én, mint alany, a jelenségek végső szemlélője, a tapasztalás végső forrása, a szubjektum, ami az Egyéni Lélek, ontológiailag nem létezik, csupán egy, a metafizikai tapasztalás és látás hiányából fakadó metafizikai eltévelyedés eredménye. Úgy tűnik, sokan szeretnék, hogy a buddhizmus egy, az autentikus vallások hagyományával szembemenve, olyan egzotikum, unikum legyen, mely mindegyiktől eltér evvel a tanításával, de hiába, ha nem látjuk, hogy ezzel elveszítjük a legfontosabbat: a gyakorlatban is eredményes haladáshoz elengedhetetlen helyes szemléletmódot, mely szerint a valóság köre túlmutat a feltételektől függő jelenségvilágon. Aki nem veszi észre, hogy a Tan, a Dhamma nem csupán a feltételes dhammák vizsgálatára, a feltételektől függő jelenségekre terjed ki (és tévesen erre korlátozza a valóság egészét), hanem a nibbánára is, tagadva annak örökkévaló forrását, az létének alapját, a transzcendenciával való kapcsolatát homályosítja el és a felébredés helyett még mélyebb álomba szenderül.
Így, ebben a felfogásban, lenne egy másik javaslatom a lélek és az anattá fogalmának kibékítésére, egy olyan javaslat, mely egyszerűbb, kézenfekvőbb és talán a gyomrunk is jobban meg tudja emészteni. Előző bejegyzésemben a Dhammapada következő gondolatára alapoztam fejtegetésemet: “szabbé dhammá anattá” (Dhammapada, Az Erény Útja, Páli nyelvből fordította: Fórizs László, Kiadta: Aruna Publications, 279. vers), azaz minden dhamma éntelen természetű. A théraváda iskola állítása szerint ugyanakkor a nibbána is dhamma, mégpedig feltétlen dhamma, azaz, bár létezik ösvény, mely oda elvezet, eredendően és végső soron, ha oda beléptél, annak nincsen oka. Ezért ez az “állapot” mindig is létezett, mindig is jelen volt, soha nem múlhat el és nincsen, ami megszüntethetné és emiatt mondják a nagy indiai mesterek, hogy az igazi boldogság nem bizonyos feltételek következménye, hanem a tökéletes szabadság önkéntes választásának a kérdése!
Mindenkinek, mindenkor és mindenhol, a jelen pillanatban végbemenő egyéni döntésének a függvénye, hogy a végső, transzcendens, de a létforgatagban is megtapasztalható boldogság csíráját választja, ami a lelki világ lakói és a nirvána boldogságtapasztalatának a minimuma, mely odaát ez intenzitás és minőség alá soha nem eshet, sőt, idővel egyre csak növekszik, határtalanul, vagy épp ellenkezőleg, a világi boldogtalanságot is választhatod!
Mindezek figyelembevételével együtt azt is vallom, hogy a feltételes boldogságot is nagyon kell értékelni!
Ez a feltételezés illetve állítás párhuzamba állítható a kereszténység Mennyország eszményével: “És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.” – Máté 18:3, Károli fordítású Biblia. Azaz a Mennyországot úgy kell fogadnunk, mint egy, az Atyától származó ajándékot, ahogy maga a bűneinkből való megváltás, Jézus – mint legfőbb áldozati bárány – kereszthalála is “ingyenes”.
Ebben a tekintetben állítottam a nibbánáról, hogy éntelen (az öt léthalmaz szempontjából), ugyanakkor lelki természetű is. De mi történik abban az esetben, ha a Dhammapada fentebb idézett kijelentése csupán a feltételektől függő jelenségvilágra, azaz a szamszárára érvényes (a lélek tekintetében)? Ebben az esetben – ahogy más szöveghelyeken is elhangzik a buddhista irodalomban – mindössze a feltételektől függő jelenségvilágra jellemző a három laksana: aniccsá (változó), dukkha (szenvedéssel teli) és anattá (éntelen). A nibbána, mint feltétlen dhamma esetében a három laksana így ellentétébe fordul át: állandó, azaz abszolút, kielégítő, vagy gyönyörteli és lelki (= lelki én). Ez a hindu felfogásnak is jobban megfelel, amikor a világot purusára és prakritire osztja fel, ahol az előbbit a lélekkel, “az igazi, legbelsőbb énnel”, a végső szemlélővel, míg az utóbbit a szamszárával vagy természettel azonosítja, amit sokszor hamis egónak is nevez.
Aki szerint nincs Én, sem lélek és ragaszkodik hozzá, ám gondolja így (bár nem ajánlom), a meditációs iskola ilyen nihilista szélsőségekbe nem kíván elmenni. Engem elsősorban nem az érdekel – habár nagyon fontos kérdés -, hogy a buddhizmus beszél-e lélek-fogalomról – hiszen lehet, hogy vizsgálódása odáig nem ér el -, hanem hogy létezik-e lélek egyáltalán, és ha igen (ebben hiszek), akkor hogyan lehetne azt összhangba hozni a buddhista filozófiával és beépíteni annak eszmerendszerébe. Ugyanis feltételezésem szerint, a lélek lehet az a szubsztancia – párhuzamba állítva a buddhista nirvánával -, amivel hidat verhetnénk a kereszténység és buddhizmus között, kibékítve egymással nézeteiket: a nirvána az a kapu, ami a szamszárát és a Mennyországot / Lelki világot elválasztja egymástól, ezért úgy gondolom, nem tévedhetünk nagyot, ha a nirvánát is lelkinek tekintjük, utalva ezzel arra az életre, ami a megvilágosodása után vár az emberre, és így a buddhizmus szamszáráját ki tudjuk bővíteni a keresztény pokol / kárhozat lehetőségével (ami a sátánnak és angyalainak van előkészítve és azoknak az embereknek, akik őket szolgálják / bennük hisznek / rájuk hallgatnak / őket követik és ezen rossz szokásukról idő előtt nem mondanak le, nem hagynak fel, nem fordulnak el tőle…) és a Mennyország örök üdvösségével, a kereszténység földi világát pedig kiegészíthetnénk – mintegy a gyehenna és a Lelki világ, azaz az örök szenvedés és az örök boldogság szférái közé beékelődve – a buddhista létforgatag hat létsíkjával, a buddhista pokollal (ahová csak bizonyos ideig kerülhet az ember), az éhes / szomjas szellemek (préták) világával, az állatvilággal, az emberek világával (Föld és más emberi világok / bolygók) és az aszúrák és dévák felsőbb világaival. A buddhista létforgatag jellemzője az állandótlanság, azaz bármelyik létsíkból bármely másikba nyitott az átmenet lehetősége, mindaddig míg nem kezd el a nirvána felé törekedni az ember és végül el nem éri azt – a megvilágosodás elérése szempontjából azonban csupán az emberi és a dévák világa kedvező.
Ennek fényében nehéz a feladata annak, aki arra vágyik és afelé törekszik (lélek), aminek létét egyúttal a legnagyobb elszántsággal és fáradságos, erőltetett és tudományosnak tűnő filozófiai fejtegetésekkel tagadja is. Aki úgy gondolja, hogy a kialvás, azaz a nibbána az Én kialvása, a lélek végső megszűnése, ahelyett, hogy csupán az öt léthalmazhoz való ragaszkodás, azaz a szenvedés végét látná benne, annak inkább azt javasolnám, hogy gondolja át a buddhizmushoz fűződő viszonyát, mert lehet, hogy csak árt vele magának… Azokkal értünk egyet, akik szerint a buddhizmus a hinduizmusba ágyazódik és ahhoz igazodik, hogy az előbbit kell az utóbbiba integrálni, nem pedig fordítva.
Ha feltételezésem szerint a lélek és az Én fogalma végső soron megegyezik és egyesek ezek meglétét tagadják, akkor alázattal kérném őket, adjanak kielégítő választ a következő kérdésemre: ha egyáltalán nincs Én, sem a szamszára, sem a nibbána körén belül, sem azokon túl(!), akkor mivel magyarázható, hogy két újraszületés tartama alatt a szemlélő, a tapasztaló ugyanaz marad? Mi ez, ha nem a feltételektől függő jelenségvilágon kívül eső, de mindig jelen lévő, maradandó és változatlan, folyton folyvást újraszülető (azaz inkább testet öltő – míg nem érjük el a nirvánát -, hiszen a lélek sem nem születik, sem nem hal meg), “minőség nélküli” lélek – bár a minőség felettiség értelmében -, ami végső soron tulajdonképpen én vagyok? Hogy harmóniát és némi kapcsolatot teremtsünk az előző blog bejegyzésben kifejtett tételekkel, ha a megvilágosodás az én-tudat áthelyezése a Lélekbe (a Lélek maga a világosság), paradox módon anélkül, hogy ez az áthelyezés bármiféle szamszárára jellemző én-érzettel járna és a Lélek = Én, akkor azt is mondhatnánk, hogy az Én éntelen. Ahol tehát az Én a Lélek, a – folyamatosan változó – én pedig az öt tüzelőanyag, vagy léthalmaz: a test, az érzet, észlelés, késztetések és tudatosság, de helyesebb, ha az általánosabb értelemben vett tudatosság helyett itt a szűkebb értelemben tudatot (képességek+gondolkozó-készség) használjuk, hiszen a tudatosságunk (vagy éntudatunk) a gyökércsakránktól kezdve, egészen a Lélekig (az Abszolútum tudatosságáig is terjedhet) – érzékeltetve a különbségeket: csupán a test szintjén lévő tudatosság a poklok világának felel meg, míg akinek éntudata a korona-csakráig emelkedik – magába foglalva az összes alsóbb energiaközpont tudatosságát, de azokat meghaladva -, annak tudatossága a Lélekben van, ez pedig már maga az Üdvözülés. Bár, míg az ember el nem éri a megvilágosodást, erre az öt léthalmazra, mint énjére tekint, valójában “ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem.” (Buddha beszédei: Példázat a kígyóról [MN 22.], Vekerdi József fordítása.) Ebben az egy értelemben beszélhetünk a Lélek illetve az Én (azaz a nirvána) éntelenségéről is: a Lélek Én vagyok, de ennek semmi köze a szamszárához köthető öt léthalmazhoz. Azaz ebben és csakis ebben a vonatkozásban érthető a buddhista anattá mind a feltételektől függő jelenségvilág (szamszára), mind a feltétlen dhamma (nirvána) tartományára.
Hogyan békítsük ki a keresztény örök élet fogalmát Buddhának azon állításával, amiben tagadta mind az öröklét, mind a végső megsemmisülés tanát? Nagyon egyszerűen: a felébredés oly magasrendű állapotot eredményez a megvilágosodott lényében, ami túl van időn és téren, kauzalitáson, azaz meghaladja a lét és nemlét, filozófusok által gyakran használt, mind tudományos, mind hétköznapi fogalmát. Ez lesz maga a szavakkal szinte kifejezhetetlen örök élettel együtt járó üdvözült boldogság hona.
Véleményem szerint a buddhizmus helyes értelmezéséhez kellő nyitottsággal és alázatos igazságkereséssel, egyfajta bölcs, belátó magatartás és diszpozíció jelenlétével kell fordulnunk más autentikus, hiteles, kinyilatkoztatott vallások irányába, melyek a transzcendencia felől adnak értelmes, a rejtettre érzékeny perspektívánkat szélesítő, tudásunkat és megismerési horizontunkat gazdagító keretet a buddhista filozófiának, hogy a Tan – a helytelen, szűk látókörű és ezáltal félrevezető értelmezések következtében – ne váljék az Úton járás akadályává, csupán pszeudo-misztikus, megközelíthetetlen, az észnek az ész-alattiság értelmében ellentmondó egzotikus spekulációvá, így végül az anattá fogalma is elnyerheti az őt megillető, valódi, igazi értelmét és helyét: hogy az éntelenség illetve lényeg-nélküliség csupán a feltételektől függő jelenségvilág jellemzője, elkerülve ezzel a nihilizmus vádját. Hogy valamennyire kielégítsük az anattán nevelkedett buddhista hívők igényeit, a következőt is mondhatnánk: az éntelen, transzcendens Én létezik (ami a Lélek), elkülönült én-érzet viszont a legmagasabb szinten már nincs.
Úgy vélem, az anattá fogalma, mely csupán a feltételektől függő jelenségvilág éntelenségéről beszél, elkerülve azt, hogy a valóban létező transzcendens Ént vagy Lelket a megnyilvánult világban (szamszára) azonosítsuk annak tükröződéseivel, a feltételektől függő jelenségekkel, a buddhizmus történetében súlyos félreértések áldozata lett és egyes gondolkodókat olyan abszurd, a valóságtól távol álló kijelentésekre késztett, ellentmondva a józan észnek és a metafizikai tapasztalásnak, hogy – horribile dictu – az én egyáltalán nem létezik. Sokan itt kételkedhetnek a mondandómban, mégis úgy vélem, hogy ha lenne akár egyetlen olyan pontja a buddhista tanításnak, mely az Úton való járáshoz (látszólag) elengedhetetlen és a józan észnek ellentmondana (nem az ész-felettiség értelmében), akkor az számunkra felfoghatatlan és hasznavehetetlen lenne, hiába gondoljuk úgy (tévesen), hogy egy Megvilágosodott bölcs nyilatkoztatta azt ki nekünk (valójában nem így van), sőt a félreértések miatt nemhogy segítené, hanem hátráltatná a megvilágosodásunkat. Mindezek alapján számomra úgy tűnik, hogy a buddhista tanítások sem mondanak ellent az egyes teista vallások immanens világban is megfigyelőként jelen lévő, mégis megnyilvánulatlan, transzcendens és halhatatlan lélek fogalmának. Ahogy Kaczvinszky fogalmaz: “A megnyilvánult én sohasem lehet képes arra, hogy önerejéből önmaga káprázatának a feloldására és megszüntetésére törekedjék… maga a Lélek kelti fel elméjében az abszolutumhoz való emelkedés szándékait.” (Kaczvinszky József: Kelet világossága, II. Gyakorlati Yoga, 213-214. o., Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1995)
Érdemes itt most kitérni az egyes autentikus – a célravezetőség / üdvösség értelmében a gyakorlat által is igazolást nyert – vallások hierarchiájának kérdésére is. Véleményem szerint elhibázott az a gondolkodásmód, mely szerint csak egy hiteles vallás létezik a sok közül, ehelyett sokkal érdekesebb és helyénvalóbb azt vizsgálni, hogy az egyes fennmaradt vallások gondolatai közül melyek hitelesek és ezek miként kapcsolódnak egymáshoz, hogyan gazdagítják és adnak helyenként részletesebb magyarázatot a másik hagyományban felvetett, érintőlegesen, vagy egyáltalán nem tárgyalt kérdésekre és melyek későbbi, különböző érdekcsoportoknak kedvező vagy egyszerűen csak a valódi ismeretek hiányából fakadó, a valóságnak ellentmondó magyarázatok, illetve betoldások. Mindezen vizsgálatok és megállapítások pedig akkor lesznek csak igazán hasznosak és értékesek, ha helyes értelmezéssel fordulunk feléjük. Egyébként még a hiteles, kinyilatkoztatott gondolatok is csak a zavarkeltést és a nem-értést fokozzák. Hogy helyén kezeljük az egyes vallási hagyományokat, be kell látnunk, hogy tudásunk mozaik-darabkákból tevődik össze, melynek részei maguk a különböző tradíciók, hogy az egyetemes hagyományról akkor kaphatunk egységes képet, ha észrevesszük, hogy annak részei töredezetten – bár bizonyos mértékben, a konkrét vallási célkitűzéseknek megfelelően önmagukban is hasznavehetően -, a történelem során, különböző korokban, különböző kultúrákban, különböző vallási vezetők által maradtak fenn. Úgy vélem súlyos hibát vét az, aki úgy képzeli, hogy ezek a mozaik darabkák nem kiegészítik, hanem elfoglalják egymás helyét, hogy ezek a tanítások nem kapcsolódnak és a megfelelő pontokon nem illeszkednek egymáshoz, hanem kategorikusan kizárják egymást, hogy az egyik hiteles vallás elfoglalhatja egy másik helyét a valóság teljeskörű leírására igényt tartva és az egyedüli igazság birtokosának kikiáltva magát. Feltételezem, hogy minden hiteles vallás a valóság egy-egy szeletének helyes bemutatása lehet, hogy megismerési horizontjaink megfelelő mértékben gyarapodni fognak, ha számításba vesszük és helyén kezeljük őket.
Ebben a tekintetben meglátásom szerint a buddhizmus a bűnbeesés műveletének metafizikai megfordítása az őseredeti, vétkektől mentes emberi létezés elérése céljából, ahonnan egykor útjára indult (lefelé), a létforgatag hat létsíkjának törvényszerűségeit és a minden világi örömöt felülmúló tökéletes (a szamszára boldogságának fokozataihoz képest) vagy mennyei boldogság (ennek viszont a legalsó fokozatának) állapotát, azaz a nibbánát bemutató, az emberi erőfeszítések által elérhető tudás maximuma és a rendíthetetlen nyugalom, az Úton járás és célba érés teljeskörű kinyilatkoztatása, a szenvedésektől való végleges megszabadulás Tana, par excellence vallása.