Kedves olvasóm, ahhoz a bejegyzéshez érkeztél, amivel elképzelhető, hogy sokaknál kiverem a biztosítékot, egyeseket pedig lehet, hogy meg is botránkoztatom… mégis, a belőle való okulás végett és hogy valódi spirituális elkötelezettségünkkel és jellemünkkel tisztában legyünk, fontosnak tartom közzétenni azt!
Bevezető, irányadó gondolatok: ha tiszta szívedből a jóra törekszel / még ugyan emberi mércével mérhetően, de jó vagy, előbb-utóbb Jézus rád talál, segíteni fog a megtérésedben, hogy a szó valódi értelmében vett, igazi keresztény, még a Földön járó, de lélekben már égi ember legyél, Isten gyermeke, Krisztushoz hasonló teremtmény, közelebb kerülve, hasonulva az Isten által képviselt felsőbbrendű, transzcendens jóhoz, jámbor, mint egy bárány; paradox módon azonban, sajnos nem mindenki jó ember, aki kereszténynek vallja magát, sok keresztény ember csak nevében az és rossz ember… Ahogy az Újszövetségben olvashatjuk, maga Jézus mondja: “Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.” (Máté 22:14, Károli fordítású Biblia)
Hinduként, a Bhagavad-gítá tanítása alapján azt mondhatjuk, hogy erkölcsi és metafizikai szempontból alapvetően kétféle embertípus létezik: isteni és démoni… a Buddha pedig arról beszélt, hogy az emberek útja, cselekedeteitől függően alapvetően két irányú lehet: az egyik fokozatról-fokozatra egyre mélyebbre süllyed, míg a másik egyre fentebb és fentebb jut, a felsőbb világok felé, míg végül el nem éri a nirvánát, amihez tulajdonképpen már sem jó, sem rossz visszahatásokat nem szabad felhalmozni… valójában a buddhizmus említést tesz még arról az embertípusról, aki hol jót, hol rosszat tesz és aki mindaddig, míg nem teszi le a voksát határozottan a jó mellett, a létforgatagban, hol alacsonyabb, hol magasabb újraszületésben kap újabb és újabb életet (testet), bukdácsolva, jó és rossz karmikus visszahatásokat egyaránt tapasztalva…
Jézus arról beszél, hogy vagy teljes lényeddel a jót, azaz Istent szolgálod, vagy ha megosztod figyelmedet és energiáidat közte és a Belzebúb között, a gonosz rabszolgája vagy (Károli fordítású Biblia, Újszövetség, Máté 6:24): “Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.”
Ez nem azt jelenti, hogy ne foglalkozhatnál egyszerre különböző szellemi területekkel, csak ne zárják ki egymást kategorikusan, hangold össze a spirituális tanításaikat és tudd, hogy ki és mi a legfontosabb: Isten és az akarata!
A zsidók egyes csoportjairól pedig így vélekedett (Károli fordítású Biblia, Újszövetség, János 8:44): “Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” Tehát a zsidóság tekintetében különbséget tett alapvetően jó és rossz emberek között, és feltételezésem szerint ez a dualista különbségtétel és megosztottság a későbbiekben nemcsak a pogányokra, de a keresztényekre is – azaz minden emberre – érvényes lesz…
E rövid felvezető után fogalmaznám meg intelmemet, melyen jó lenne, ha minden magát kereszténynek valló ember alaposan elgondolkodna: Isten nem azt nézi, hogy megfelelsz-e azoknak a keresztény vallást jellemző külső formaságoknak, amit az egyes egyházak ill. a különböző felekezetek erőltetnek és azoknak a kiegészítő eszmerendszereknek, amiket ezen egyházak / felekezetek vezetői hangoztatnak… a valódi kérdés, hogy kezdetben emberi, majd később isteni mércével nézve, jó vagy rossz (gonosz) ember vagy-e – a keresztények között élő igen népszerű hiedelemmel ellentétben, miszerint nem számít, hogy jó vagy rossz vagy-e, a lényeg, hogy keresztény legyél, hiszen ekkor így is, úgy is a Mennybe kerülsz. Én azt mondom, hogy hiába tűnsz kereszténynek, ha belül gonosz vagy: sok keresztény került / kerül / fog kerülni a pokolba, ha rossz ember – még akkor is, ha esetleg papról vagy lelkészről van szó: mint látható, ez a tény / külsőség / formalitás sem fog megmenteni Téged, sőt, ha visszaélsz hatalmaddal, pl. ítélkezel, gyűlöletet szítasz, gyerekeket rontasz meg és nem bánod meg bűneidet egy bizonyos, a bűnbánatra szánt / rendeltetett idő letelte előtt, annál súlyosabb ítélet alá esel majd Isten előtt is, amikor valójában a saját, meg nem bocsátott cselekedeteid és ítélkező magatartásod fognak tanúskodni ellened… Hitler is keresztény volt, de nem kell ekkora szélsőségekben gondolkodnunk ahhoz, hogy tudjuk: a tulajdonságaink, gondolkodásunk és cselekedeteink lehet, hogy épp a pokolba vezetnek bennünket. Másrészt hiába nem vagy (még) keresztény, ha jó ember vagy, a Menny felé haladsz. Konkrét példával illusztrálva a helyzetet: ha hinduként hiszed, hogy Jézus Isten fia, hamarabb fogsz a Mennybe jutni, mint az a keresztény, aki szerint minden más vallás tévtanokat hirdet, híveik pedig – mivel nem keresztények – egytől-egyik elkárhoznak.
Isten nem ítélkezik a vallási hovatartozásod alapján (hogy mi vagy), azt nézi, ami a szívedben van (hogy ki vagy és milyen vagy)… ezért változz meg, legyél a lelkedben jó ember! És ezután mondd magad kereszténynek is, ha szeretnéd / ha azzá váltál! (Lásd Új fordítású Biblia, Újszövetség, Lukács evangéliuma 3:8, részlet: “Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket…”) Ha már az ítelkezésnél tartunk, a formális, intézményesített keresztény világ napjaink általánosan elfogadott / hirdetett meggyőződésével szembe menve és az emberek lelkében és a társadalomban indulatokat, feszültséget és gyűlöletet keltő egyházak / gyülekezetek vallási vezetőinek véleményével ellentétben, nem árt hangsúlyozni, hogy Jézus sohasem diszkriminálta, fenyegette vagy üldözte a szexuális kisebbségeket, pl. a melegeket, és véletlenül sem küldte őket a pokolba nemi identitásuk miatt (ahogy ezt sajnos sokan képzelik és látni szeretnék). Ugyanakkor nem is népszerűsítette életmódjukat és “kultúrájukat” és a látszattal ellentétben, végigolvasva gondolatmenetemet, jól látható, hogy nekem sem ez a célom. Márpedig Jézus a Biblia legfontosabb, központi alakja, Isten földi képviselője és hiszem, hogy e tekintetben is őt kell követni, rá kell hallgatni…
Mondom ezt keresztényként és ex-meleg férfiként. Ez utóbbiként csak azért szoktam aposztrofálni magam, mert már saját akaratomból nem szeretnék nemi életet / párkapcsolatban élni más férfiakkal, mivel nem tudom elképzelni, hogy az Atyánál, Jézusnál, az angyaloknál, a prófétáknál, apostoloknál, a Buddháknál, a valódi lelki vezetőimnél, a mestereimnél, feljebbvalóimnál és felebarátaimnál bárki mást jobban szeressek, szolgáljak ill. kövessek. Így tehát más férfiak irányában (és természetesen a nők felé, hacsak nem szükségszerű, hogy feleségem legyen) beérem a felebaráti szeretettel és a barátságos érzülettel, ha Isten másképp nem akarja. Azonban az elmúlt majdnem 5 év szinte minden napján (körülbelül 2018. első felétől kezdve), a nap minden órájában, az óra szinte minden percében, hogy megszabaduljak személyiségem eme irányultságától, hogy átprogramozzam a tudatalattimat és megváltoztassam az ösztönvilágomat, annak érdekében, hogy idővel hátha így megváltozhatok és ténylegesen is heteroszexuális lehetek, állandóan, mantraszerűen a következő gondolatot ismételgettem magamban: “Férfi csak nővel, a feleségével, gyereknemzés céljából élhet nemi életet!” Amivel, egyébként, részben(!) továbbra is egyetértek! (A kivételeket a későbbiekben jelezni fogom!) Továbbá, arra is gondolva, hogy esetleg irányultságomat egy démon okozza, könyörögtem az Úrhoz, hogy szabadítson meg tőle… Így tevékenykedve folyamatosan, eltelt csaknem 5 év, mikor – miután semmiféle változást nem értem el (szexuálisan továbbra is a férfiakat tartottam vonzónak, a nőket pedig egyáltalán nem) – az Úr megkért arra, hogy hagyjam abba a szexuális érdeklődésem megváltoztatására irányuló szokásaimat és terveimet. Beláttam, hogy valószínűleg ezen a legjobb akarattal sem lehet változtatni, legalábbis, amíg sikertelen az ember, úgy tűnik, és talán tényleg A. J. Christian-nek van igaza, miszerint aktuális életünk nemi orientációjáról még a leszületésünk előtt döntünk; de az egy dolog, hogy milyen hajlamok dominanciájával születünk meg, a kérdés csak az, hogy egy élet lefolyása alatt ez megváltoztatható-e… ha így lenne és nemi identitásunk gyökereiben is alakítható és formálható, akár egy életen belül is (ahogy erre kb. 2025. augusztus idusától 2026. júniusáig ismét elkezdtem törekedni, továbbra is sikertelenül), azok közé tartoznék, akik ennek a legjobban örülnek és mindent megtennék annak érdekében, hogy a lányokat szeressem, pontosabban egyvalakit: a leendő feleségemet…
Addig is, a múltamat tekintve, elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, személyiségem egykori állapotának integráns, szerves, természetes részeként, hogy a saját nememhez vonzódom. Természetesen persze csak addig áll fenn ennek a kijelentésnek az igazsága, addig érvényes, addig tűnik megváltoztathatatlannak, míg a szenvedélyeim kihunytával el nem érem a megvilágosodást, vagy legalábbis míg el nem jutok a “vissza-nem-térők” lét- és tudatállapotába: ők azok, akik az 5 alsó béklyó 4. és 5. tényezőjét is eltépték, amiből a 4. az érzéki élvezet iránti szenvedély (az 5. pedig a rosszakarat). Vagy, amíg el nem kezdek érdeklődni a női nem iránt.
Szörnyen bigott és előítéletes keresztény emberek elintézhetik annyiban ezt a kérdést, hogy minden homoszexuális ember erkölcstelen és a pokolra jut, ennél azonban jóval összetettebb és árnyaltabb problémáról van szó, amit a következő bekezdésekben igyekszek a részleteiben is kifejteni.
Az azonos neműek felé irányuló vonzalmuk megváltoztatásáról szóló betoldásaimat azon emberek miatt írtam meg, akik úgy érzik, egy nemi eltévelyedés eredményeképpen homoszexuálisok vagy biszexuálisok és ezen szeretnének változtatni, ismét heteroszexuálisok lenni. Őket is támogatni kell törekvésükben, hogy önmaguk lehessenek, újra eredendő ösztöneik szerint élhessenek.
Hova tegyük azonban azoknak a homoszexuális embereknek a történetét, akik vallásos indíttatásból, többnyire lelki vezetőjük kérésére, nyomására, kedvének érdekében heteroszexuális kapcsolatokat kezdenek létesíteni. Több magyarázat is lehetséges: egyrészt soha sem voltak valódi melegek, esetleg eredendő hajlamaik szerint biszexuálisok voltak, így tényleges személyiségbeli változásról egyik esetben sem beszélhetünk. Ha az illető ténylegesen, ösztönösen a saját neméhez vonzódik, akkor a változás sok esetben csak látszólagos lehet, legalábbis addig, míg nem ér el mélyreható, transzformatív változásokat ez ügyben, ekkor a szóban forgó illető gyülekezetének vezetője kedvéért elsősorban önmaga ellen követ el bűnt, amikor erőszakot tesz saját ösztönvilágán és természetén és azzal ellentétesen viselkedik. Ez pedig nem jó, nem kívánatos, legalább annyira természetellenes, mint ha egy heteroszexuális embertől azt várnánk el, hogy legyen homoszexuális… Arról nem is beszélve, hogy az ily módon, e tekintetben csupán a felszínen, látszólag megváltozott homoszexuális ember nemcsak önmagát, hanem a vele együtt élő barátnőjét, feleségét is becsapja, mivel szenvedélyesen szeretni, bármennyire is erre törekszik, sajnos nem tudja (de lehet, hogy csak eleinte érzi ezt és ahogy később azt megjegyzem: ez nem is biztos, hogy szükséges), csak úgy, ha megjátsza magát, színészkedik, olyan szerepet alakít, ami nem ő maga, felhúz egy maszkot, álarcot, ami alatt ott van az eredendő, természetes, valódi arc, de annak érzéseit, indulatait erőnek erejével (valójában erőszakkal) elfojtja. Feltételezem, hogy aki így cselekszik, élete végeztével, hamisságával, hazugságaival, mellyel a külvilágát is megtévesztette, Isten előtt számot kell majd adnia… bár ma már úgy látom, hogy a kezdeti, felszínes változások is hatalmas lépést jelenthetnének előre, és egy későbbi, alapokat érintő nemi átalakulásnak is a katalizátorai lehetnének.
Amíg ez nincs meg, beszélhetnénk azokról a hívő és egyben heteroszexuális kapcsolatban, akár házasságban élő, mintapolgárnak tűnő csalókról, vagy a különböző vallási közösségek formális, vezető tisztséget betöltő tagjairól (pl. keresztény papok, lelkészek), akik titkoltan homoszexuálisok (emellett persze ez utóbbiak is lehetnek házasok, így leplezve vonzódásukat, feleségük szoknyája / férjük nadrágja mögé bújva, vagy papként, szexuális beállítottságukat titkolva, a Bibliával példálózva, magukat látszólag tisztára mosva és a templom falai közé rejtezve), mégsem állnak ki sem magukért, sem sorstársaikért, sőt képmutató módon, Jézus nevében még támadják is azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak: nem lennék a helyükben, mikor az Úr színe elé kerülnek, mert nemcsak igen kellemetlen beszélgetés várja majd őket akkor, hanem gyáva, hamis látszatlétükért és ítélkezésükért nem kis büntetésben lehet majd részük…
Ezért, ha arra vetemednél, hogy akár csak gondolati szinten is, tehát már a képzelet területén (mivel ez is számít), akár tényleges fizikai területen, de a gyakorlati megvalósulás pályájára helyezed szexualitásodat, amit én megtért keresztényként és buddhistaként senkinek nem ajánlok, mégis ki kell jelenteni, hogy nemcsak az a fajtalankodás, ha egy heteroszexuális ember homoszexuális kapcsolatba bonyolódik, hanem ha egy homoszexuális irányultságú ember a másik nemmel kezdeményez szexuális jellegű kapcsolatot, mielőtt még megváltozna, vagy legalább törekedne rá! Mivel mindketten az eredendő ösztöneikkel szembemenve, azokkal ellentétesen, azaz természetellenesen cselekednek. Kivéve, ha ténylegesen biszexuális vonzalmú emberekről van szó, vagy ha, ahogy az előbb írtam, alapjaiban sikerül megváltoznod.
Mindezzel talán azt akarnám mondani, arra akarnálak buzdítani, hogy ha férfi vagy és meleg, élj nyugodtan más férfiakkal nemi életet (/ha nő vagy, nőkkel)? Ahogy már írtam, egyáltalán nem. Én a szűzi élet fontosságát hangsúlyozom, nemcsak akkor, ha homoszexuális vagy, hanem ha a másik nem vonz, azaz a heteroszexualisok körében is. Csupán arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy az ember ösztönvilágán nem lehet úgy változtatni, mint ahogy az ember nap-mint-nap a ruháját váltogatja… kivéve, ha tartós eredményeket érsz el ezen a területen. Ahogy Jézus eljövetele, a(z ószövetségi, mózesi) törvényt meghaladva, azt eredményezte, hogy elegendő csupán a belé vetett hit a megigazulásunkhoz, azaz ha zsidó vagy, zsidóként, ha pogány, pogányként kell kereszténnyé válnod, jelenlegi témánkra alkalmazva pedig: a heteroszexuálisnak heteroszexuálisként, a homoszexuálisnak homoszexuálisként kell Jézus követőjévé válnia, úgy hogy ezentúl nem él többé konkrét, testi síkon megvalósuló, tényleges szexuális életet (de gondolatban sem). Azok a keresztény tanítók pedig, akik szerint egyedül a heteroszexuálisok számára engedélyezett a hit, hogy előbb azzá kell válnia egy homoszexuálisnak, hogy hihessen Jézusban, tévúton járnak, tévelyegnek, önkényesen korlátozzák Isten jóságát és kegyelmét, a saját képükre és beszűkült világlátásukra formálva azt és erőszakot tesznek az emberi természeten…
Arra kérnélek, hogy ne légy képmutató és ne kivételezz magaddal: ha heteroszexuálisként egy saját neméhez vonzódó embertől elvárod, hogy ne éljen szexuális életet, mert bűnnek tartod, ugyanezt vonatkoztasd magadra is, hiszen az egyetemes metafizikai törvények szempontjából nincs különbség, ha férfiként ugyanezt Te egy nővel teszed, akkor – ha már a helyes és helytelen cselekedetek szintjén mozgunk – mondjuk arra is ugyanúgy, az is paráznalkodás és bűn. Tehát egy kéjvágytól fűtött, kicsapongó életet élő heteroszexuális ember nem erényesebb egy nemi életet élő homoszexuálisnál, pusztán azért, mert ő heteroszexuális… Egyetlen esetben lehet morálisan elfogadható(bb) két ember nemi élete: ha mindketten heteroszexuálisok (vagy legalábbis biszexuálisok, tehát természetes módon vonzódnak a másik nemhez is), házastársak és gyereknemzés céljából élnek nemi életet. Ez az egyetlen kiskapu, ami egy hívő ember életében, annak aki nagyon szeretné, a szexualitást még megengedheti. Meggyőződésem, hogy minden más, ami ezen felül van, az az ördögtől való! Kivéve, ha szexuális életedben, akár a saját nemedhez is vonzódsz, Isten akaratát teljesíted! De egy magas lelki megvalósítást elért, az üdvözülés felé haladó gyakorló életében már ennek sincs helye, nem vágyik rá. Az a tűz, ami egy nőben egy nő után, férfiban egy férfi után ég, ugyanaz, ami egy heteroszexuális kapcsolatban is lángol, csak éppen különböző nemű emberek között: a konkrét, erotikus tettekbe torkolló szenvedélyes vágyakozás végső soron egyik esetben sem túl erkölcsös és az anyagvilághoz láncolja az embert.
A példa kedvéért, ha heteroszexuális vagy és tegyük fel férfi és azt gondolod magadról, ha majd Isten elé kerülsz, megveregetve a válladat dicséretet kapsz és a következőt fogod hallani: “Büszke vagyok rád fiam, amiért a perverz homoszexuálisokkal ellentétben te nőkkel szeretkeztél!”, sőt azt hiszed, hogy (képzelt) erkölcsi kiválóságodért még jutalmat is érdemelsz, súlyos tévedésben élsz és nagyot fogsz csalódni…
Alapvetően, erkölcsi minőségét tekintve és a legmagasabb metafizikai szempontokból, különbség nem a hetero- és homoszexuális irányultságú emberek között van, hiszen egy józan gondolkodású ember nézőpontjából, a megélt szexualitásukban, mindkét csoport számára van valami eredendően mocskos, amorális és szégyenteljes, lealacsonyító és szellemileg lefokozó, a periféria (anyag) felé taszító, a résztvevőket egyfajta negatív értelemben vett, felelőtlen, öntudatlan és önkívületi állapotba sodorva, hanem azok között – vonzódjanak akár a másik, akár a saját nemükhöz -, akik élvhajhász okokból még élnek nemi életet és azok között, akik spirituális fejlődésük kedvéért már nem… nagyjából a katolikus egyház, az aktuális témához kapcsolódó álláspontját képviselem, miszerint önmagában az azonos neműek közötti vonzódás nem bűn, ahogy a különböző neműek közötti sem, a cselekedet viszont sokkal inkább, ha tisztátalan körülmények és feltételek mellett teszitek, nem az asztrál-síkon, kiterjesztve azt így tehát a heteroszexuális, házasságon kívüli és nem gyereknemzés érdekében létesített kapcsolatokra is. Saját meglátásom szerint nemcsak így igazságos ez, hanem így is igaz. Magyarul senki sem ítél el azért, ami a szexuális irányultságod szerint vagy, ami számít ebből a szempontból, hogy mit teszel ill. nem teszel (ami meghatározza, hogy ki is vagy valójában).
Végkövetkeztetésem: egy, a szexuális életéről lemondó heteroszexuális ember erkölcsösebb egy homoszexuálisnál, aki él nemi életet, de figyelem, egyúttal azt is ki kell mondani, hogy egy önmegtartóztató életet élő homoszexuális vonzalmú ember is erkölcsösebb egy olyan heteroszexuálisnál, aki gyakorolja a nemi életét. Tehát a nemi vágyaikról lemondó, szűzi életet élők, szexuális irányultságuktól függetlenül egyek a Krisztusban és egyenértékű testvérek az Egyházban (ahogy a buddhista Szanghában is egyenlőek)…
Életem legnagyobb, első és második számú hazugságai szintén ezekhez a gondolatokhoz köthetők:
1. Gyerekként, hogy a környezetemnek megfeleljek, heteroszexuális vonzalmú embernek “kellett” tettetnem magam.
2. Felnőttként sokáig elhittem, hogy a homoszexuális életmódnak van létjogosultsága: azaz az azonos neműek szexuális életének, párkapcsolatának, esetleg házasságának és gyermekvállalásának, -nevelésének. Bizonyos esetekben és módon lehet helye ennek az életben, sokszor azonban nem.
2009 őszén megemlítettem egy velem nagyjából egykorú férfinak, hogy a saját nememhez vonzódom és férfiakkal volt eddig kapcsolatom. Elborzadt és utálkozva mondta, hogy ez betegség. Buddhistaként, a heteroszexuális vágyaikat életvitelszerűen kielégítők nagy bánatára, az egyoldalúság elkerülése végett és hogy megakadályozzam önző, képmutató, és hazug álláspontjukat és hogy ne kivételezzenek magukkal, én pedig azt mondom, hogy nem a homoszexuális vágy és cselekedet a betegség, hanem maga(!) a szélsőséges, önkontroll és isteni vezetés nélküli szexuális vágy és a belőle fakadó cselekedet, orientációtól függetlenül!
Férfi és nő között – ha férjről és feleségről van szó – sem szenvedélynek, hanem tiszta szeretetnek kell lennie, akkor is, amikor gyereknemzés céljából létesítenek nemi kapcsolatot!
Ahogy azonos nemű emberek szexuális kapcsolata esetén is, ha Isten engedi. Ez ugyanis, végül, mégha kezdetben és az ezt követő (átmeneti) időszakban jelen is volt a szenvedély, a felebaráti szeretethez fogja elvezetni őket, ami egy nagyon kívánatos állapot.
Az LGBTQ mozgalom és mindaz, ami belőle származik, az előzményeivel együtt a rossz példa arra, hogy miként válik valami önmagában ártalmatlan, bűntelen, sőt értékes, a bennünk lévő pozitívat aktivizáló és jóra buzdító, az azonos neműek közti pusztán esztétikai, érzelmi és személyiségbeli, belső értékeken és barátságos érzületen nyugvó vonzalom egy szélsőséges, erkölcstelen, a társadalmat megbotránkoztató, szexuális élvezeteken és ezáltal káros szenvedélyeken alapuló jelenséggé, mellyel elsősorban önmagunknak ártunk.
Zárógondolatként, hogy a korábbiakban már elhangzott véleményemet kihangsúlyozzam és hogy egy kis rendet tegyünk ebben az identitásbeli káoszban, azt kell mondanom, hogy vessük el az akár a saját nemünkre irányuló vonzalmainkat és az olyan sztereotípiákat, hogy homoszexuális és heteroszexuális és tegyük fel a következő kérdést: “Mi a helyes?”, amire egy elfogadhatóbb válaszom a következő: ha a férj az Isten által hozzá rendelt feleségével, egyedül a családalapítás céljából él szexuális életet. Esetenként ez azonos nemű emberek kapcsolata esetén is megengedett lehet.
Ezért, ha a saját nemedhez vonzódsz és mégis nemi életet szeretnél élni, azt tanácsolnám, hogy ha teheted, cselekedd ezt inkább az aktív képzeletedben (szellemi síkon összekapcsolódva a másik emberi lénnyel) / az asztrál-síkon / a szellemvilágban, ha ez Isten akarata, ahol minden és mindenki makulátlanul tiszta. Ott jobban szabad és megengedettebb ez, de ekkor is óvatosnak kell lenni és nem szabad hagyni, hogy életünk fő célja a kéjvágyunk kielégítése legyen. Ha végső úticélunk a nirvána és a Mennyország, szexuális életünket, akár hetero-, akár homoszexuálisok vagyunk, végül így is, úgy is a barátságos érzületre/felebaráti szeretetre kell cserélnünk.
A témánál maradva, lenne még egy észrevételem egy modern, nyugati mítoszról, mely sajnos napjainkban igencsak felütötte a fejét, elterjedt, sőt, szinte mondhatni, elburjánzott, negatív értelemben gyökeret vert a közgondolkodásban, azaz a szabad szerelem: az önálló, önkényes párkeresés és párválasztás jelensége.
Nem más ez, mint Cupido, egy felettünk repdeső, tudatlan, kisbaba alakjában megjelenő szellemlény beengedése életünkbe, aki bekötözött szemmel, vakon lövöldözi érzéki vággyal mérgezett nyilait az alatta lévőkre, lehetőleg minél többször egy emberi életen belül, azokra, akik engedélyt adnak a jelenlétére és ténykedésére, szerelmet ébresztve bennük fűvel-fával kapcsolatban…
Keresztény emberként vallom, hogy csak akkor lehet férfi embernek felesége, nőnek férje, ha az Úr akarja és csak az lehet ebben a szerepben, akit az Úr választ és ha az ezzel ellentétes szabadosság nem megengedett heteroszexuális körökben, mennyire inkább azoknál, akik a saját nemükhöz vonzódnak.
Buddhistaként ugyanis vallom, hogy ez utóbbiaknak, azaz a melegeknek végső soron(!) csak egyetlen járható út engedélyezett: spirituális indokokból kifolyólag a nemi életről való lemondás, az önmegtartóztató élet; esetleg a házasságon belüli gyerekvállalás, ha szeretne megváltozni. Egy meleg, férfi embernek, akinek a lelkében, eredendően az Atya archetípusa él, ki kell használnia ezt a helyzetét és ahelyett, hogy kéjvágytól fűtve, szexuális partnereiben keresné “a Férfit”, ideiglenesen, ideig-óráig tartva, a maradandó Isten felé kellene fordulnia, tiszta szeretetét csak Neki tartogatva, Őt megvalósítva cölibátusban végzett életében…
A fentiekből kiindulva, a napjaink, heteroszexuális körökben jelentkező sok válására is világos magyarázat adható: számomra mindez természetes és érthető, hiszen, hogyan is tarthatná be az ember házassági esküjét azzal a társával szemben, akit ő választott (kizárólag) saját, szabad akaratából, aki nem az igazi, Isten által elrendelt párja, lelki társa…
Végezetül megjegyezném azt is, hogy mielőtt még bármikor bűnt ill. bárkire bűnöst kiáltanánk múltbéli szexuális élete miatt, a jelenre és jövőre kell fókuszálni és ezzel kapcsolatban Jézus szavait eszünkbe vésni – melyet, elnézést kérek, de emlékezetből, nem biztos, hogy szó szerint idézek -, miszerint: “A bűn a hitetlenség!”
E kis kitérő után visszatérve a téma fősodrához: attól mert névlegesen Krisztus követőjének vallod magad, de úgy, hogy mindeközben Jézus nem formálta át a szívedet saját és az Atya személyének mintájára, nem részesültél lényének dicsőségében és nem adott neked, már itt, a Földön igazi boldogsággal járó mennyei életet, belül pedig ragadozó farkas vagy, önmagában semmire sem biztosíték és csak áltatod magad… sőt, a rossz irányba haladsz! Ahogy a bejegyzésben korábban már utaltam rá – hogy ilyen létezik -, ők a rossz (gonosz) keresztények. Ismét csak Jézust idézve a Bibliából (Újszövetség, Máte 7:22-23, Új fordítás): “Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” Úgy tűnik a sötét, gonosz erők a keresztények körében is felütik a fejüket. A külsőségek ne tévesszenek meg senkit, legyetek észnél, hogy kire hallgattok, kit követtek, kinek hisztek… Ezek szerint az Ítélet napján elsősorban nem azt fogja nézni Isten és Jézus, hogy keresztény voltál-e, hanem, hogy jó-e a szíved, ill. ha kereszténynek vallod magad, valóban lejátszódott-e lelkedben az az átalakulás, transzmutáció, amely ténylegesen hasonlóvá tesz téged Krisztussal.
Végkövetkeztetés ebben a gondolatmenetben: lehet, hogy nem vagy keresztény, mégis hasonló vagy Jézushoz, és lehetsz keresztény, ugyanakkor mégis antikrisztusi.
Szeretnék egy kicsit beszélni a megtérésről és az üdvözülésről… ugyanis – a keresztények nagy szomorúságára – azt kell mondanom, hogy a kettő nem (mindig) ugyanaz… A megtérés – ami azonban életedben több lépcsőfokból is állhat (pl. “a tékozló fiú hazatérése” epizódból, “részesülés Krisztus istenfiúi dicsőségéből” és “Jézus befogadása a szívedbe”, majd a “kereszthalál igazságának megismerése” és a “Szentlélek kiáradásának megtapasztalása” szakaszaiból, és így tovább) – a keresztény életednek kiinduló- és zérus pontja, egyfajta szellemi értelemben vett origója, amiből bármikor erőt, inspirációt, hitet, reményt, szeretetet, megértést és önbizalmat meríthetsz, de ez még spirituális fejlődésednek véletlenül sem a végcélja, csupán egy meghatározó és rendkívül jelentős állomása. Hadd kérdezzek azoktól valamit, akik ellenzik ezt az álláspontot: megtérésed után minden jellemhibádtól, személyiségbeli fogyatékosságodtól, tudatlanságodtól és benned lévő tisztátalanságodtól megszabadultál? Nem kell többé lelkileg fejlődnöd, jobbá válnod, elérted az emberi egzisztencia maximumát, lényed ontológiai sérthetetlenégét? Megtérésed által tévedhetetlenül, a létforgatag múltját, jelenét, jövőjét és a létesülés világa törvényszerűségeit, elejétől a végéig, maradéktalanul ismerő, tökéletes tudásra, teremteni is tudó, az egyéni lélek tulajdonságaihoz mérhető – tehát nem isteni terjedelmű – mindenható képességekre, teljes belső szabadságra, megzavarhatatlan nyugalomra és a legmagasabb fokú, kizökkenthetetlen, tökéletes, mennyei boldogságra tettél szert? A vágyak felmerülésének ill. a bűn megtételének még a lehetősége is teljes mértékben, örökre szólóan kialudtak lényedben? Ezzel összefüggésben még a szenvedés létrejöttének a lehetősége is végérvényesen megszűnt volna az életedben? Nem lehetetlen, de nem is valószínű…
Azok a keresztények, akik azt hiszik, megtérésükkel elérték a végcélt, hajlamosak elbizakodottá válni, elkényelmesedni, tunyaságba süppedni és azt képzelni, hogy bármit is tesznek ezután, aktuális életüket követő úticéljuk már egyenesen a Mennyország lesz, holott véleményem szerint – ahogy a buddhizmusban ez a jelenség köztudott – lehet, hogy az üdvözüléséhez több újraszületésre lesz szüksége, akkor is, ha következő inkarnációi kedvezőbbek lesznek a jelenleginél és egy felsőbb világban kap majd új testet és életet, ahol azonban folytatnia kell törekvését a Menny felé…
Csak vigyázz, ne élj vissza Isten kegyelmével, amit a megtérésedkor adott Neked és ne ess abba a súlyos hibába, – ahogy azt fentebb már olvashattad a Buddha által jellemzett “harmadik embertípusról” – hogy mind fehér (kellemes), mind fekete (kellemetlen) következményekkel járó magatartásformát veszel fel, azaz valamikor jót, máskor rosszat teszel, mert – bár a kegyelmet szerintem már nem veszítheted el – ezzel mégis rövidebb-hosszabb, nemcsak éveken, évtizedeken, hanem akár életeken, életek sorozatán át tartó szenvedést is okozhatsz magadnak a szamszárában, akár úgy is, hogy átmenetileg alacsonyabb létformá(k)ban, alacsonyabb létsík(ok)on születsz majd újra – aminek alsó két szférája, a poklok és a préták (éhes / szomjas szellemek) világa igazán nem kívánatos, tele van szüntelen, különféle módokon érvényesülő, sokoldalú, a földi világhoz képest igencsak brutális, kegyetlen és szadista jellegű szenvedésekkel (melyeket nem én találtam ki, lásd ide tartozó buddhista irodalom: 1. Patrul Rinpocse – Tökéletes tanítóm szavai, Satori-book kiadó, 2017; 2. Száraz Róbert – Milyen világokba születhetünk újjá (Bevezetés a buddhista tér- és időkozmológiába), Damaru könyvkiadó, 2020) és bár ide való születésed rendkívül hosszú ideig elhúzódhat, mivel a létforgatagról van szó, mégsem tart örökké, ellentétben a kárhozattal / keresztény pokollal / gyehennával, ahonnan talán már nincs is visszaút a szamszárába illetve a nirvánába és a Mennybe (ez sem az én képzeletem szüleménye, lásd ide vonatkozó keresztény irodalom: Mary K. Baxter – Amit a pokolról mindenkinek tudni kell!, Immanuel Alapítvány, 1995), de ettől a legrosszabb célállomástól a megtéréssel, Jézus követésével védelmet szerezhetsz… ha pedig buddhista is vagy és “a folyamba léptél”, a szamszára alsóbb létsíkjaitól is megmenekülhetsz, még jobb hír pedig, hogy ha már a nirvánát is elérted és / vagy a Mennyországba jutottál (lásd: Mary K. Baxter – Amit a Mennyről mindenkinek tudni lehet, Immanuel Alapítvány Kiadója, 2007), ebből az állapotodból nincs többé alázuhanás a szamszárába és soha többé nem kárhozhatsz el.
A javaslatom minden – de nem csak – megtért kereszténynek és “az áramlásba lépett” buddhistának, hogy míg nem érte el a nirvánát és jutott a Mennybe, ne bízza el magát, hanem ehelyett legyen kitartó a jótettekben és az érdemek gyűjtésében, higgyen Jézusban és kövesse őt, ismerje meg Atyjának valódi, irgalmas arcát, legyen kész folyamatosan pozitív irányban alakítani, formálnia lényét, személyiségét és egyre inkább haladjon afelé az abszolút jó felé, mely nemcsak Isten sajátja, hanem amit egyre inkább önmagában is képes lesz meglátni és felfedezni, felfelé irányuló spirituális útja során, jócselekedeteinek következményeként.