Buddhista szerzetes (tanítvány): “Mester, mikor jön el a halál?”
Mester: “Most…”
Magyarázat: Mivel az ember tapasztalni csak a jelenben tud, ami állandó, folyamatos “most-áramlások” sorozata, a halál is az egyik ilyen “most-pillanatban” fog bekövetkezni.
A középkori keresztény szerzetesek is erre intettek: “Memento mori!”, azaz “Emlékezz a halálra!”
Keresztény emberként lehet, hogy az Úr számos alkalommal megmentett, megment illetve meg fog menteni a haláltól, annak tényleges eljövetelét azonban személyes szinten is rejtély övezi, (általában) nem tudhatjuk, hogy mikor, hol és milyen módon fog az bekövetkezni, amire a következő (Károli fordítású) bibliai idézet is utal: “Ezt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház gazdája, mely órában jő el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy az ő házába törjön.” (Lukács evangéliuma 12:39)
A Koránban elhangzó nagy igazság, annak metafizikai időtapasztalata, mikor az emberek meghalnak és Isten színe elé kerülnek, megdöbbenve a következőt fogják mondani: “Olyan, Urunk, úgy érezzük, mintha csak egyetlen napot éltünk volna!” Nem meglepő, ha az örökkévalósághoz képest, valószínűleg, a szamszára legidősebb élőlénye, maga a nagy Brahmá is ezt fogja érezni, mikor letelik életideje, ami az aktuális létforgatag teremtésétől, annak pusztulásáig tart…
Ezért én személy szerint nagyon vallom az antik Róma (Horatius) filozófiai-etikai bölcsességét: “Carpe diem!”, vagyis magyarul: “Élj a mának!” / “Ragadd meg a napot!” Azaz minden napot olyan erkölcsösen, intenzíven és teljesen kellene megélnünk, mintha az az egyetlen és egyben utolsó lenne. Még jobb, ha az erkölcsi elveket asszimilálva, azokat is meghaladva, túl jón és rosszon, tehát előítéletektől mentesen tudnánk ezt megtenni: igyekezzünk elhagyni a jó és rossz tudásának a fáját és közeledjünk az Élet fája felé, hogy megkóstolhassuk annak örök életet adó mennyei gyümölcsét!
Hitem szerint, akik Jézusban vannak, mindennapi tapasztalatként és valóságként élik ennek a folyamatnak és állapotnak a transzcendens igazságát!
Továbbá vigyázzunk, legyünk készen, nehogy félelemben és nehezteléssel, haraggal a szívünkben hagyjuk el jelenlegi életünket! Minden pillanatban legyünk képesek szeretettel magunkhoz ölelni a világot és maradéktalanul bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek!
Utóirat: jelenlegi bejegyzésemmel két végletet azonban mindenképpen szeretnék elkerülni: hogy azok, akiket Isten még éltükben elragad, feleslegesen, egyes vagy többes szám, első személyben a halálra gondoljanak, illetve akiknek meg kell halniuk, a halál-nélküli Mennybéli felvétetés lehetséges eszményképébe ringassák magukat. De hiszem, hogy senkinek nem lehet kárára jelenlegi bejegyzésem: az előbbiek számára, mint intő példa, illetve részükre is, mint egy végső pillanat megléte, mielőtt Uruk elé kerülnek és amíg még van lehetőségük tenni magukért valamit, anélkül persze, hogy testük elpusztulna, utóbbiak számára pedig, mint lehetőség, hogy most, azonnal és gyökeresen megváltozzanak a jó irányába, mielőtt még a halál eljönne értük…
“Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek.” (Károli-fordítású Biblia, Újszövetség, Zsidókhoz írt levél, 11:5)