"Bizony mondom,
ameddig a férfiban
a legkisebb vágy is
él a nő után,
elméje úgy csüng a
lét bilincsein,
mint kisborjú – amíg
szopik – az anyán."
(Dhammapada,
Az Erény Útja,
Aruna publications,
2012,
Páli nyelvből
fordította:
Fórizs László,
"Út" fejezet
(magga vagga),
284. vers)
Hogy teljesebb legyen a kép és a nőket és az LGBTQ közösségek tagjait se hagyjuk ki a “vágyakozók sorából”, a fenti idézet első részét a következőképpen is megfogalmazhatnánk: “…ameddig a nőben a legkisebb vágy is él a férfi után…”, “…ameddig a férfiban a legkisebb vágy is él a férfi után…”, illetve “…ameddig a nőben a legkisebb vágy is él a nő után…”.
Mivel a megvilágosodottak illetve feltételezésem szerint a Mennyben már nem élnek nemi életet az emberek, amire a következő, Jézustól származó bibliai idézet is rávilágít: “Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” (Máté 22:30, Károli fordítású Biblia, Újszövetség), ezért véleményem szerint akár a nirvánára törekszik az ember, akár a Mennybe szeretne jutni – feltételezhetően e kettő egybeesik, vagy kicsit árnyaltabban: az előbbi egyfajta (megszabadult) lelkiállapotra, míg az utóbbi ennek a lelkiállapotnak megfelelő lelki környezetre, magára a “helyre” utal, ahová a megváltott kerül -, ezekre az úticélokra az önmegtartóztató életen keresztül juthat el…
Összegezve az eddigieket, mivel “szabadság csak a lemondás aktusában létezik…” (Láma Anagarika Govinda (1898-1985), más néven Anangavadzsra Khamszum Vangcsuk: Teremtő meditáció és többdimenziós tudatosság, Filosz, Budapest, 2020, ford.: Tóth Zsuzsanna, 268. old.), a buddhista válasz a fenti kérdésre:
– szűzi életet kell élni
– az indulatokat le kell győzni
Meggyőződésem, hogy ezen a két erkölcsi tartópilléren nyugszik az egész buddhista filozófia és gyakorlat. Ennélfogva zavarodott, szellemileg vak, tudatlansággal sújtott tudatról akkor beszélhetünk, ha az sóvárgással és / vagy gyűlölettel teli. (Fordított sorrendben is igaz.)
Ha az iménti két pontot összevonjuk, azt is mondhatnánk, hogy aki paradicsomi állapotokra vágyik már a földi világban is, annak barátságos érzületet kell táplálnia embertársai és minden élőlény iránt!
De a keresztény felelet sem áll messze ettől az igazságtól, sőt, nemcsak szembeötlő a hasonlóság, hanem egyenesen nyilvánvaló, vagyis Istennek és a Mennyországnak alapvetően(!) két tevékenységhez nincsen semmi köze:
– a szexualitáshoz
– és az erőszakhoz
Mondhatnánk azt is, hogy legfelsőbb szinten(!) Isten a szexualitásban és az erőszakban nincsen jelen, aki pedig ezeket gyakorolja, Istentelen életet él.
Ezen jelenségek mögött rejlő energia azonban, mint finom gyökérenergia, nem káros! Így ezeknek alapvetően két helytelen felhasználási módja van:
1. Ha elnyomjuk őket magunkban, mikor még ártalmatlanok és pozitív irányba transzformálhatók.
2. Illetve, ha engedjük őket odáig torzulni, hogy konkrét szexuális viselkedésben megnyilvánuló nemi vággyá (szenvedéssel járó egyik gyökérokká), illetve ártó cselekedetekben végződő indulatokká (másik gyökérokká) degradálódjanak. (Az említett két gyökérok hátterében egy harmadik, a tudatlanság áll.)
Az indulatokhoz tartozó buddhista tanítás a Dhammapadából (16. o., 5. versszak, kiadás adatait lásd fent):
“A gyűlöletet sohasem szünteti meg gyűlölet, csak a szeretet. – Ez az örökkévaló Törvény.”
Aki gyökerestül kiírtotta magából a szenvedélyeket és az indulatait maradéktalanul megsemmisítette, eléri a Nirvánát és végre hazatérhet a Mennybe. Szűzi életet onnantól kezdve élsz, mikor megfogadtad, hogy többé nem élsz nemi életet, sem gondolatban, sem szóban, sem tettben. Aki párkapcsolatban vagy házasságban él, mégis gyakorolni szeretne, annak azt javasolnám, hogy addig függessze fel a nemi életét, míg a gyakorlatait végzi; hosszú távon ennek is meglesz az eredménye.
Az indulatok helyett pedig a “négy mérhetetlent” kell gyakorolni, a jóga filozófiája szerint ez a négy beállítottság az elme úgynevezett eszményi állapotához vezet, ráadásul nem titkolt buddhista megállapítás, miszerint azáltal, hogy valaki pusztán ezt a négy tényezőt (brahma-vihárát; jelentése: isteni / legjobb időzés) gyakorolja és tökéletessé válik benne, eléri a megvilágosodást (bizonyos mértékű megvalósításuk pedig az első dzshánába – az első elmélyedési szint első fokozatába, azaz a nagy Brahmá világába – való belépést teszi lehetővé):
– szeretet (mettá)
– együttérzés (karuná)
– együttérző öröm (muditá)
– nyugalom / béke / felülemelkedett egykedvűség (upekkhá)
Jól látható, hogy ez az upekkhá látens formában, csírájában már az első dzshánában megjelenik, a másodikban kezd kibontakozni, míg a harmadikban és onnantól fogva teljes értékű formájában van jelen.
Azért írtam az egykedvűséget harmadikként a sorban, mert nem a legmegfelelőbb magyar fordítás (mégis – sajnos – ez vált elterjedté a magyar nyelvű buddhista irodalomban), ugyanis olyan jelentésárnyalatai vannak, mint a kedvetlenség, közömbösség és érzéketlenség… De hogyan lehetne az érzéketlen és közömbös, akiben szeretet, együttérzés és együttérző öröm van? – teszem fel a kérdést. Akiben – véleményem szerint – ez az első három képesség megtalálható, az megszentelődik és lényét belső béke, transzcendens nyugalom járja át, Isten szelíd akaratában időzik, ami annyira gyengéd, hogy már-már szinte nem is tekinthető akaratnak és eléri a szentséget. Ezért, amikor csak tudjuk, tegyük elé a felülemelkedett melléknévi igenevet is.
Ennek (másik) gyakorlati vetülete, ahogy azt Jack Kornfield: A bölcs szív c. könyvében (Ursus Libris, 2017, ford.: Tóth Zsuzsanna, 440. old.) megfogalmazza:
“A békés szívből szeretet fakad. Amikor a szeretet szenvedéssel találkozik, együttérzéssé alakul, és amikor boldogságot lát, öröm lesz belőle.”
Minden kedves érdeklődőnek jó gyakorlást és azt kívánom, hogy minél hamarabb érje el a megvilágosodást és térjen haza a lelki világba, Isten országába.
Megjegyzés: a keresztény és hindu létszemlélet szerint, az a férfi és az a nő, aki a feleségével ill. a férjével, gyereknemzés céljából él nemi életet, nem sérti a szűzi élet fogadalmát… ugyanis ekkor az együttlét – ami lehet igen kellemes és meghitt is – célja nem az érzéki vágyak kielégítése, hanem egy kulturális feladat megvalósítása, azaz utód(ok) létrehozása és felnevelése. Más esetekben fennáló szexuális kapcsolat csak akkor elfogadható a szűzi élet kategóriáján belül, ha Isten akaratából történik.
Továbbá keresztényként az indulatokkal kapcsolatban a következő megjegyzést tehetjük még: “Az az indulat legyen meg bennetek, ami az Úr Jézusban is megvolt.” (Egy – talán református – keresztény lapban olvastam hónapokkal/évekkel ezelőtt…) Ez az egyetlen fajtája az indulatoknak, ami meglehet bennünk. Ennek az indulatnak isteni eredetű, szeretetközpontú igazságérzeten kell alapulnia és semmi esetre sem előítéletekből fakadó gyűlöleten… Nevezzük ezt az emberi és spirituális igazságtalanság ellen megnyilvánuló szent haragnak, mely jellemvonással, képességgel a Buddha is rendelkezett, ami nem azonos a kicsinyes, hétköznapi gyűlölettel! Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy mielőtt a keresztény egyházak/felekezetek versengeni kezdenének, hogy melyikük birtokolja jobban az igazságot, nem árt figyelmeztetni őket, hogy ott nagyobb az igazság, ahol több a szeretet, ahol árad a kegyelem…
Isteni sugallatra és megerősítésre szeretném megjegyezni a következőket, a Buddha nagyságára vonatkoztatva: Gautama Sziddhártha (akkoriban a leendő 4. történeti Buddha) lemondott a rangjáról és a világi hatalomról (jóslat szerint világhódító király is lehetett volna), a vagyonáról (nagyon gazdag volt, királyi család sarja), az otthonáról (palotákban lakott), biztos megélhetéséről (“házhoz álló” ételről, italról), feleségéről (nemi életéről), gyerekéről, egyszóval a világi boldogságot is adó családjáról, és ily módon, az erdő magányában, egyedül, mint akinek semmilye sincs, érte el azt a boldogságot (a megvilágosodás boldogságát), amiről tudta (tulajdonképpen látta “égi szemével”), hogy az Ő korában ekkor egyetlen más ember sem részesült a szamszárában (létforgatagban), még a zsidó hívők, próféták sem (ahogy mondta azt nekem az Úr)… senki nem lett volna rajta kívül képes arra, ahogy a Buddha, a megszabadulását követően, egy fa (a Bódhi-fa) tövében, mozdulatlanul, étel-ital nélkül, a tökéletes boldogság állapotában üljön egy héten át… természetesen a megvilágosodással együtt járó boldogság lényének elválaszthatatlan része maradt ezután is, most már állandóan.
Most pedig (különösképpen) a buddhistáknak szeretnék megosztani intésképpen egy történetet, amit C. G. Jung: Gondolatok a természetről c. könyvében olvastam évtizedekkel ezelőtt (Kossuth Kiadó, Budapest, 1998, ford.: S. Nyíri József), az idézetre az interneten találtam rá újból, az oldalszámot, ahonnan származik, sajnos nem tudom… A történet tanulsága, hogy a vágy virágait gyomlálva (a szenvedélyeinket megfékezve) ne szakítsuk el magunkat egyúttal az élettől (Élettől!) is:
“A zsidóknak van egy szép és egyszersmind kaján legendájuk a szenvedélyről, a gonosz démonról. Egy nagyon szent életű és bölcs öregember, akit szeretett Isten – mert fölöttébb jóságos természetű volt, és sokat elmélkedett az életről –, arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség minden baja a szenvedély démonától ered. Leborult hát az Úr előtt, és esedezve kérte, hogy távolítsa el a világból a szenvedély gonosz szellemét; és mivel fölöttébb jámbor ember volt, az Úr megtette neki ezt a szívességet. És a szent életű öregember miként mindig, amikor nagy tettet vitt véghez, nagyon boldog volt, és beesteledvén – szokásához híven – kiment gyönyörűszép rózsaligetébe, hogy élvezze a rózsák illatát. A rózsakert olyan volt, mint mindig, de valami nem volt rendben, az illat nem volt pontosan ugyanaz, valami hiányzott, valamilyen szubsztancia nem volt jelen, olyan volt az egész, mint a sótlan kenyér. Azt gondolta, talán fáradt már, ezért fogta arany serlegét, lement pincéjébe, és serlegét megtöltötte csodálatos óborral, amelyben még sohasem csalódott. De az óbor ezúttal ízetlen volt. Ennek a bölcs öregembernek volt a háremében egy nagyon szép fiatal felesége, és utolsó csalódása akkor érte, amikor megcsókolta a szépséget, és a csók, akárcsak a bor meg az illat, ízetlen volt! Felment hát a jámbor öregember újból a háza tetejére, és elmondta az Úrnak, hogy nagy az ő szomorúsága, és attól fél, hogy hibát követett el, amikor azt kérte tőle, száműzze a szenvedély szellemét; és esedezve kérte: „Nem küldhetnéd mégis vissza a szenvedély gonosz szellemét?” És mivel ez az öregember nagyon jámbor volt, az Úr teljesítette kérését. Ennek utána az öregember újból megízlelt mindent, és csodálatos módon visszatért minden varázs – a rózsák pompásan illatoztak, a bor felségesen ízlett és a fiatal feleség csókja mámorítóbb volt, mint valaha!”
Meggyőződésem, hogy akit a fenti példában szereplő bölcs öregember a szenvedély gonosz szellemeként azonosított, az nem más, mint az Életet adó Szent Szellem…
Lemondani tehát arról és azért kell, hogy közelebb kerüljön az ember az Élethez, a valódi boldogsághoz és semmiképpen sem azért, hogy beszürküljön és besavanyodjon: amikor a Buddha arról beszélt, hogy a gyakorlónak az árral szemben kell úsznia, nem az Élet fősodrára gondolt, hiszen, ha azzal ellentétesen haladunk és nem vele együtt, csak energiahiányt, kedvtelenséget, beszűkült tudatállapotot eredményez és azt, hogy “outsiderek” leszünk, hanem arra, hogy az Út során le kell küzdenünk a nirvána elérését akadályozó tényezőket és a káros hajlamainkat, melyek nem üdvös tudatállapotokhoz vezetnének minket…
Keresztény emberként az egyik legnehezebb feladatunk megtanulni azt, hogyan utasítsuk vissza a bűnt anélkül, hogy mindeközben ne fojtsuk el magunkban az életet (Életet!) és ne bélyegezzük meg a bűnöst.
Az Élet magába foglalja és rejti a bűnt, anélkül, hogy maga bűnös lenne és egyúttal meg is haladja azt.
Csak hogy két példát említsek az előbbi bekezdésben leírtakra, először A. J. Christianról – akit Isten egy jelenkori avatárjának tekintek – szeretnék megosztani egy anekdotát, melyet egyik könyvében (Mit keresett Isten a nappalimban / hálószobában címmel) olvastam évekkel ezelőtt… A történet helyszíne egy bár, ahol épp Christiannal egy találkozót beszélt meg egy érdeklődője, aki magában azon tanakodott, tudván, hogy egy nagy tudású és hatalmú, szinte isteni tulajdonságokkal rendelkező emberrel készül kapcsolatba lépni, vajon mire számítson: egyedül, magányosan, magába temetkezve, elmélkedve, komoly tekintettel, kizárva a külvilágot fog vajon ülni egy asztalnál a szórakozó emberek között… ám végül egy asztal tetején talált rá, amint éppen néhány csinos nő társaságában, önfeledten és vidáman táncolt a zenére, mégsem rombolta le a róla kialakított képet, kicsit sem, sokkal inkább teljessé tette és megkoronázta azt…
Ahogy azt Osho-tól hallottam: amit tanulhatunk ebből a jelenetből, hogy csak a szenteskedők akarnak szentnek látszani(!), ellenben, úgy gondolom, ha tehetjük és a helyzet is megengedi, az az igazán bölcs magatartás, ha komolyan tudunk komolytalanok lenni és komolytalanul komolyak.
A komolytalan komolytalanság gyermeki infantilizmus, míg a komoly komolyság sátáni precizitással kimért és adagolt ridegség, sivárság és komorság. Az előbbi mindig kerülendő, az utóbbira pedig csak akkor van “szükség”, ha elkerülhetetlen, mint például Jézus passiója, máskülönben mellőzni kell azt is, hogy mi magunk ne idézzük elő önsorsrontó módon… ekkor azonban a történéseket sokszor véresen komolyan kell venni, mégis Istenre, mint legfőbb Jóra irányítva figyelmünket, nem mint okozóra gondolva, hanem mint világosságra a sötétségben (ahogy azt az eredetileg 2001 és 2005 között sugározott Six Feet Under, magyarul: Sírhant művek c. amerikai fekete komédia és dráma jellegű tévésorozatban hallottam – Alan Ball forgatókönyvíró tollából megszületve -, annak egyik papot alakító szereplőjétől, az utolsó évadban).
E kis kitekintés után hozzátenném, A. J. Christian Istennek az a képviselője, aki ítélkezéstől mentesen, mind a heteroszexuálisok, mind a homoszexuálisok nemi életéről, nagyfokú objektivitással és ezzel párosuló atyai együttérzéssel beszél.
A másik példám Jézusról szól, aki a kánai mennyegző (János evangéliuma, 2. fejezet) során, első nyilvános csodatételekor, ahelyett, hogy moralizálásba kezdett volna az alkohol (túlzott mértékű) fogyasztásának ártalmairól, érintésével több hordónyi vizet változtatott igen kiváló minőségű borrá, mikor a házigazda jelezte Neki annak fogytát… Bár az egyház szereti Jézust egy mindig komoly és szigorú isteni küldöttként bemutatni, holott valójában csak a farizeusokkal, a főpapokkal, a nép véneivel és írástudóival szemben volt az, mert nem tűrte az emberi és szellemi igazságtalanságot, ezért én nem tartom elképzelhetetlennek, néhány róla készült filmmel egyetemben, hogy az Úr jókedvűen, nevetve, a násznéppel együtt ünnepelve, osztozva az örömükben, velük együtt táncolt és énekelt. Ennélfogva nem tartom azt sem kizártnak, hogy Jézus, legalább a közeli barátai előtt, amikor természetesen az adott helyzet megengedte, megőrizte általános vidámságát és életkedvét. A borról pedig magától Tőle tudjuk, hogy azt a Mennyországban sem kell nélkülöznie az embernek…
Mindezek alapján én Istent, a legfőbb, mégis a legalázatosabb és legszerényebb létezőt is úgy képzelem, mint aki társaival együtt, a legpompásabb humorérzékkel rendelkezve, korlátoktól mentesen, szabadon és boldogan, a legjobb értelemben élvezi az Életet odafent.
Természetesen nem ész nélkül, de ha a körülmények lehetővé teszik és megkívánják, miért ne tehetnénk mi is hasonlóképpen így már a Földön is, Mennybemenetelünk előtt?
Végül, de nem utolsó sorban: bár a törvények egyetemesek, a megvilágosodás útja ill. a Mennybe vezető út mégis egyéni, személyes, személyre szabott, a szereteten és a megbocsátáson át, gyengeségeink (vétkeink) feltárásán, tudatosításán és megbánásán és erősségeink (szellemi képességeink) fejlesztésén keresztül történik.
Ehhez kapcsolódóan, az egyik nagyon fontos meglátásomat szeretném most közzétenni: a tapasztalati éntől különböző spirituális egó nem létezik! A megszabadult Lélek az, ami már tényleg különálló, de csak bizonyos szempontból: korábbi negatív benyomásaink, bár mi voltunk azoknak megtapasztalója, már nem sértenek minket, nem okoznak szenvedést, nem jelentenek akadályt és soha többé meg nem ismétlődhetnek… A látszattal ellentétben ezért, meggyőződésem, hogy a remeteségbe vonult és magányos életet kezdő Gótama (ahogy később, az Őt követő szerzetesek is), mikor rálépett a Nemes Nyolcrétű Ösvényre, nem egy, a korábbi életeseményeitől független úton járt, hanem az emlékeiből és céljaiból, azaz a tapasztalataiból és benyomásaiból épített várat és felfelé vezető létrát, nem az egyéni létezésének pozitív élményeitől eltávolodó, azokat lemetsző állapotokon keresztül haladt a felébredés felé, hanem a múltjával és jövőjével komolyan foglalkozó aszkétaként tevékenykedett: a bántó eseményeket semlegesítette, az örömtelieket pedig egyre feljebb és feljebb haladva újraélte, hogy végül elérje a tökéletes felébredést. A meditáció csendje és gondolattalansága ill. a jelenben való időzés ennélfogva sokkal inkább cél és eredmény, nem pedig eszköz.
Tehát vigyázni kell, hogy amíg meg nem valósítjuk az elme végső, üdvös ürességét, szüksége van neki megfelelő táplálékra, vagy ahogy egy női magyartanár ismerősöm figyelmeztetett fiatal felnőttkoromban: “ha az elmének nincs tárgya, az emberi agy önmaga ellen fordul, saját magát kezdi el emészteni, felemészteni…”