Jelenlegi bejegyzésemben a mítosz és az egyetemes és szubjektív hitvilágunk valóságot teremtő hatalmáról szeretnék beszélni.
Kezdjük az idők kezdetével, múlásával és végével. A buddhista és hindu időkozmológia és kozmogónia fényében, melyek alsó hangon is több milliárd évben mérhető visszatérő ciklusokról: világkorok keletkezéséről, létezéséről, pusztulásáról és megsemmisültségének állapotáról, ezeken belül pedig az arany-, ezüst-, bronz- és vaskor ismétlődéseiről beszél, elképesztően valótlannak tűnik az a keresztény hiedelem (melyet még évtizedekkel ezelőtt hallottam, olvastam), miszerint a világegyetem teremtésétől napjainkig mindössze körülbelül hatezer év telt el, hivatkozva Jézus, az evangéliumokban is fellelhető, Ádámig visszavezetett családfájára, teljesen hiteltelenné téve azt.
A pontosság kedvéért, a Bhagavad-gítá tanítása és a hozzá fűzött magyarázatok alapján a következőket mondhatjuk. A négy yuga (kor) egy korszakot alkot, ezer ilyen korszak a Brahmá egy napja, ezer másik egyetlen éjszakája. A Brahmá pedig 100 ilyen évig él (legtágabb értelemben ennek a tartamát hívják világkornak, szűkebb értelemben a világkor a Brahmá egy napja – és egy éjszakája, vagy csupán egy, a négy yuga által alkotott ciklus lenne?)! Az aranykor (Szatja-juga) 1.728.000, az ezüstkor (Trétá-juga) 1.296.000, a bronzkor (Dvápara-juga) 864.000, a vaskor (Kali-juga) pedig 432.000 évig tart. Ez utóbbiból körülbelül még csak 5000 év telt el. Brahmá 100 éve tehát 311.040.000.000.000, azaz háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd év. Ennek letelte után az anyagi világ megsemmisül, ami után Isten újra megteremti azt!
A szamszára egy teljes idejének megteremtése és elpusztítása között eltelt idő nagyságát a buddhizmus jelképesen a következő hasonlattal szemlélteti: képzeljünk el egy 8 km hosszú, széles és magas masszív sziklatömböt, amint azt, annak az egyik oldalán, tenyérnyi területen, egy selyemkendővel, 100 évente egyszer, egy átlagos emberi kéz nagyságának megfelelő hatóerővel, megtöröljük. Akkor ér véget a teremtett világ, ha a sok törölgetés hatására a sziklából már csak egy hatalmas porhalmaz marad. Ezt követi egy átmeneti idő, majd annak leteltével egy újabb teremtés.
A https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/juga.html alapján általában és átlagosan az aranykorban 100.000, ezt követően 10.000, majd 1000, végül a vaskorban 100 évig élnek az emberek.
A fenti forrásból megtudhatjuk, hogy az aranykorban a legerényesebbek az emberek, ekkor még jelen van a vallások négy legfontosabb alapelve, a lemondás, a tisztaság, a kegyesség és az igazmondás, melyek korról-korra egyenként, fokozatosan, nagy vonalakban eltűnnek. (Az első princípium az anyagi javaktól való függőség, az azokhoz való ragaszkodás csökkentésére, az első kettő együtt a szűzi életre, a harmadik a nem-ártásra vonatkozhat, a negyediket nem kell kifejteni.) Állítólag, a vaskorban, általánosságban elmondható, hogy már csak az igazmondás marad fenn, de ahogy telik az idő és haladunk a kor vége felé és egyre több lesz a bűn, a viszály és a tudatlanság, ez is majdnem teljesen el fog tűnni. (Azért csak majdnem, mert az erkölcsös embereknek egy csoportja ekkor is fenn fog maradni.) Erre az „utolsó” korra Isten intézményesített templomi imádata lesz jellemző és amikor a leginkább ajánlott vallásgyakorlási forma az Istenről és avatárjairól, szent neveiről, tulajdonságairól, cselekedeteiről / kedvteléseiről való éneklés, megemlékezés és beszélgetés lesz. A sötét kor végén (vajon mindegyik elmúltával, vagy csak abban az esetben, ha ez az utolsó Brahmá életében, esetleg egy napjának és / vagy éjszakájának a végén?!) Isten egy képviselője formájában alászáll (ez lehet Jézus második eljövetele is), hogy a démonikus jellemű embereket és erőket (ez lehet az antikrisztus és követői) elpusztítsa és a pokolba kerüljenek, a híveit pedig, akik mindvégig kitartanak a jóban, megmenti, nekik pedig a Mennyország lesz a következő és örökké tartó lakhelyük. De ez után a „részleges pusztulás” után, amire a keresztények világvégeként, Armageddonként tekintenek (az akkor élő embereknek lehet, hogy tényleg az lesz), idővel újabb aranykor következik majd. Ennélfogva egy antikrisztus megjelenése és Isten egy megtestesülésének rendszer-szerű alászállása egy világkor végén lehet ismétlődő és sztereotipikus, még inkább gondolom úgy azonban, hogy mitológiai-szintű is: a jó és a gonosz harca állandó, mindig jelenlévő és visszatérő eleme, leginkább a sötét kornak (vagy egyre inkább, ahogy haladunk a negyedik kor felé) és a létforgatag alsóbb világainak, mint amilyen a Föld is.
A kereszténységnél maradva, Ádám és Éva története az időtlen időkig nyúlik vissza, amikor a teremtett világba tulajdonképpen még nem lépett be az idő múlása, a mindenféle polaritástól és dualitástól mentes létezés és az Isten közvetlen közelében megtapasztalt mennyei boldogság eredetéig, amikor a világban még nem volt jelen a jó és rossz kettőssége, ahogy a szenvedés sem. Csupán egy tilalom jelezte a veszélyt: a tudás fája gyümölcsének, pontosabban annak elfogyasztása képében. Ádám és Éva, a sátán – kígyó alakjában történő – kísértésének engedve, mégis evett belőle, aminek következtében belépett a világba az idő, a szenvedés és a halál. Én nem arra helyezem most a hangsúlyt, hogy mindez mikor történt, hanem ennek a keresztény, mitológiai eseménysorozatnak a mi életünkre is kifejtett hatását, annak mint valóságot generáló, aktuális, egyéni megismétlődését: az ember, mikor vétkezik, kicsit olyan lesz, mint Ádám és Éva az édenkertben, a tudás fája gyümölcsének elfogyasztása következtében, aminek a mi egyéni életünkben is szenvedés lesz a következménye.
Mit tehetünk ilyenkor? Jó keresztényként megbánja az ember a bűneit és fogadalmakat tesz azoknak a jövőbeli elkerülésére vonatkozóan. De hogy gyökeresen és végérvényesen kilépjünk a szüntelenül visszatérő bűn-szenvedés-bűnbánat köréből, mely a látszatvilághoz (szamszára) láncol minket, érdemes lenne jobban odafigyelnünk és komolyabban vennünk a buddhista tanban rejlő, szenvedésektől örökre megszabadító bölcsességet. A megvilágosodás kiút az ismétlődő mentális és testi fájdalom ördögi köréből. A keresztény megoldás minderre: hit Jézus megváltó kereszthalálában, ennek a megváltásnak azonban lényünk metafizikai alapjainak gyökeres átalakulásában kellene végződnie, amit véleményem szerint a buddhista megváltástan feszeget tudományos (szinte matematikai) pontossággal és részletességgel. Érdemes lenne mindkettőt fontolóra vennünk.
A most következő bekezdést nem ijesztgetésnek szánom, hanem informálás céljából: kapjunk a fejünkhöz emberek és térjünk már észhez!
A témája: az örök élet.
Ezt a kifejezést szűkebb értelemben használja Jézus az Evangéliumokban: a Mennyben, paradicsomi boldogságban, Isten közelségében eltöltött, örökké tartó életet értett alatta. Milyen szép jövőkép! Magamnak és felebarátaimnak is azt kívánom, hogy minél hamarabb teljesüljenek ennek feltételei – például higgyünk abban, hogy a Mennyország, ahogy a nirvána is, feltétel nélküli, azaz minden emberi képzeletet felülmúlva annyira jó és csodálatos, hogy azt kiérdemelni nem lehet, Isten kegyelméből fakadó ajándék ez mindazok számára, akik hisznek benne, szeretik Őt és felebarátaikat – és ezután ott folytassák majd létezésüket.
Általánosabb, tágabb értelemben az öröklétnek van egy sötétebb oldala is: mindenkinek, mindenkor és mindenhol örök élete van (ez még a jóhír részére vonatkozik), az azonban egyáltalán nem mindegy (rossz hír), hogy hol tölti ezt a kezdetek és vég nélküli időintervallumot az ember.
Legrosszabb eshetőség a gyehenna (keresztény pokol): itt soha véget nem érő, örökké tartó szenvedés vár az ide érkezőre. Nem kívánom senkinek.
A köztes eset ebből a szempontból a létforgatag, aminek hat birodalma van: a buddhista pokol (ahonnan még van visszaút, de általában nagyon hosszú ideig kerülnek ide az emberek, nagyon fájdalmas, szenvedéssel teli állapotok közé, pl. valaki egy világkorszakig, úgy hogy percről-percre erőszakos halált hal, majd ezután ugyanott újraszületik), felette az éhező-szomjazó kísértetek világa (általában ide is hosszú ideig kerülnek az emberek, ahol sivár pusztaság és kielégítetlen éhség, szomjúság gyötri őket), ezt az állatvilág (bár a buddhisták az ember alatti szférába pozicionáljak őket – holott az életterünk közös -, természetes bölcsességük és hazugságoktól, képmutatástól mentes ösztönviláguk, hűségük, szeretetük, játékosságuk miatt felnézhetünk rájuk, általános közvélekedés, hogy bár a megvilágosodást ebben a formájukban nem érhetik el, mégis kerülhetnek a Mennybe, ahol mennyei értelmet kapnak, de az emberi értelmet meghaladó tudásuk lehet már a Földön is, és – az asztrálvilágban szerzett tapasztalataim alapján – beszélhetik az emberi nyelvet ill. telepatikus úton, gondolatátvitellel is kommunikálhatunk velük), az emberek világa, majd a folyamatosan haragvó-harcoló-irigy ellen-félistenségek (aszúrák) és végül a fénylények felsőbb világai követik (ők a dévák, pl. Indra, Brahmá, stb., akiket istenek helyett szerencsésebb a hindu terminológiát használva félisteneknek nevezni, jelezve is ezzel, hogy a buddhizmus – az általános közvélekedéssel ellentétben – nem többistenhívő vallás, hiszen ezek a nagy hatalmú, bölcs, boldog és egészséges lények is ki vannak szolgáltatva a folyamatos újraszületés-halál körforgásának).
A megvilágosodás szempontjából ezek közül csupán kettő kedvező: az emberek és a fénylények világa. De sajnos – ahogy az imént is írtam – ezeknek a világoknak is része a halál, amit újabb születés követ. A Földön ráadásul még a betegségek és balesetek is nehezítik sorsunkat, nem beszélve az erőszakos halál-fajtákról. Itt is lehet tölteni az örökkévalóságot, a hindu- és buddhista vallásos irodalom is beszél a szamszárában történő vég nélküli bolyongásról. Én nem vágyom arra, hogy folyton-folyvást, a különböző életeim során, megszámlálhatatlan esetben és formában, hol beteg legyek, hol baleset érjen, megöregedjek (az ezzel járó kellemetlenségekkel) és mindenféle úton-módon meghaljak, és hol itt, hol ott szülessek újra, hol a pokolban, hol a dévák ellen állandóan küzdő-lázadó és elbukó, zaklatott lelkiállapottal rendellkező, dühös ellen-félistenségek világaiban, hogy csak kettőt említsek a hatból.
Jó hír azonban, hogy mindebből van kiút. A buddhista válasz erre a ploblémára: a nirvána, ami a haláltalan szinonímája is egyben, vagy keresztényként: ha Jézust követed és segítségével a Menny felé haladsz. Engem Jézus a buddhizmus felé (is) vezetett, aminek a tanait egyszerűen, hitből, meggyőződésből már nem hagyhatom figyelmen kívül, ezért nehezen tudom elképzelni, hogy olyan ember is el tudja hagyni a létforgatagot (felfelé), aki nem világosodott meg, kivéve, ha kiválasztott és kegyelmet kap az Úrtól. Keresztényként (és még nem megvilágosodottként) ebben reménykedik az ember, ahogy én magam is.
Remélem nem veszi sértésnek az Úr, nem is annak szánom, épp ellenkezőleg, azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha Jézus alakját, mint a világ világosságát, a kozmosz fényét, magát az Életet is mitológiai magasságokba emeljük: ha követjük őt, megismervén az Igazságot, annak szubjektív, életünkben megjelenő aspektusában, de egyetemes jellegében is, ami tulajdonképpen Ő maga (jó, ha ez utóbbi két perspektíva egybeesik, hisz akkor teljesítenénk csak be igazán Krisztus mítikus küldetését), bejárhatjuk azt az Utat, amit személyében és életével megtestesít és ami az Atya kegyelméhez vezet minket, de akkor is azonosulhatunk Vele, ha a hitünk miatt üldöznek minket, ha indokolatlanul szenvedünk, esetleg aktuális földi testünket elpusztítják – ahogy mondta az Úr, eljön majd az idő, amikor azt hiszik, akik titeket megölnek, azzal Istennek tesznek szolgálatot: mai világunkban ezt a szerepet többnyire a szélsőséges, muszlim, vallási fanatikus terroristák töltik be, ennek ellenére vallom, hogy bűneiket mégsem szabad az egész népükre kivetíteni, akkor sem, ha nem értünk egyet mindennel, amit a Koránban leírtak -, és akkor is utánozhatjuk az Urat (Imitatio Christi), ha felebaráti módon szeretjük egymást, terjesztjük az Igét, imádságban az Atyához fordulunk és dicsőítjük Őt, ha a hitünk erejével gyógyítunk és csodákat teszünk, ördögöket űzünk ki, halottakat támasztunk fel, megbocsátjuk egymás bűneit és együtt örülünk és sírunk felebarátainkkal… Az Úr halála utáni pokoljárása és feltámadása is egyetemes értelemben vett, példa értékű események és a sámánok beavatási hagyományainak mintázatát követik.
És itt szeretnék most egy kis kritikát gyakorolni a keresztények érzelem- és hitvilágára vonatkozóan. Sok keresztény a saját felekezetének tanításain, szertartásain túlmutatóan hajlamos arra, hogy minden más világnézetet negligáljon és kizárjon az érdeklődési köréből. Sőt, egyes vallási vezetők egyenesen keresztényi értelemben vett kötelességüknek érzik és azt hiszik, hogy akkor lesznek jó keresztények, ha látványosan és nagy buzgólkodás közepette minden más vallást gyaláznak, degradálnak és démonizálnak és mindeközben nem veszik észre, hogy ezzel emberi lényük metafizikai értelemben csak rosszabb lesz: személyiségfejlődésük horizontja beszűkül, tele előítéletekkel, képzelőerejüket és tudatukat bilincsbe verve megfosztják magukat az eltérő vallások által kínált gazdag erkölcsi rendszerektől és színes világnézeti elemektől, az általuk nyújtotta legitim gyakorlati életüktől és transzcendens, de reális céloktól… A reformátusok még „a saját vallásuk” szimbolikájának képi ábrázolását is mellőzik nemcsak Istentiszteletei, hanem az ember egész lényét érintő, személyes életét szabályozó vallásos gyakorlatai során is. Én magam is egy neo-protestáns gyülekezetben tértem meg és hozzájuk kötődöm, tehát nem akarok ész nélkül pálcát törni felettük, védve ezzel a katolikus hitet és liturgiát, de számomra érthetetlen az a visszautasító emberi mentalitás és esetleges közöny, amivel egy református élhet például egy katolikus templomnak egy mennybéli jelenet keretein belül, a felhőkben megjelenő angyalok, szentek és sok esetben maga Isten képi formában megjelenő freskóit illetve Jézus passiójának képi ábrázolásokban megjelenő állomásait szemlélve, az áhítat és spirituális elérzékenyülés helyett, a rideg elutasítást választva, mondván: a mennyei létezők és jelenségek földi tárgyak formájában történő megformálása bűn. A tízparancsolat ide vonatkozó helyes értelmezése a következő lehet, ahogy azt egy debreceni templom falán olvastam: „Ne készíts Isten-szobrot!” Azaz ne készítsünk olyan tárgyat, amiről fizikai valójában, atomi szinten azt hisszük, hogy az maga a Teremtő! (Lásd az ószövetségi arany-borjút!) Ha már itt tartunk, a Krisna tudatúak múrtijának, Istenről alkotott szobrának, képének vallásos áhítattal övezett tisztelete is csupán szimbolikus jelentésű, inspiráló hatással bír híveik számára. Ők tudják, hogy nem maga a szobor az Istenük, csupán csak utalnak Rá vele, azáltal hogy beépítik rituális gyakorlataik sorába.
Kereszténység, zsidóság és pogányság viszonya: ahogy egy keresztény követhet zsidó szokásokat és hagyományokat (hiszen az ősei), ugyanúgy véleményem szerint fontos tudni, hogy egy-két erre vonatkozó jézusi intelmet figyelembe véve – például a bőbeszédű imádkozás elutasítására vonatkozóan – a kereszténység a pogány tradíciókat nem „tagadva haladja meg”, hanem „magába zárva szárnyalja túl”. Én személy szerint egy olyan világban szeretnék élni, ahol a mágiával is egybekötött természetvallásnak is helye, a természeti jelenségeknek szimbolikus, mély és a spiritualitáshoz is köthető jelentősége és ahol minden történésnek (pl. csillag- és bolygóállások, holdciklusok, stb.) a transzcendenssel is kapcsolatban lévő értelme, oka és célja van. De beszélhetnénk még itt többek között, pozitív, építő, teremtő, a lelket gazdagító és felemelő oldaláról megvilágítva: az ősök tiszteletének, az élővilág (ásványok, növények és állatok) szeretetének, a sámáni szertartásoknak, a varázsvilág fehér oldalának, a felsőbb és alsóbb világok és a szellemvilág kultuszairól is.
Egyes keresztény felekezetekkel ellentétben én az ókori, de sokkal inkább a szellemi síkon létező Rómát és Görögországot általánosságban nem az antikrisztus birodalma földi megjelenésének tekintek, akik a többistenhitükkel nem démonoknak hódolnak, csupán a természet megszemélyesített erőit, az ember lénye, pszichéje mélyén is jelen lévő archetípusokat látják bennük. Elismerem, hogy Jézus szenvedéséről, megostoroztatásáról és keresztre feszíttetéséről a zsidók egy vallásos csoportja (farizeusok, a nép vénei, főpapok és írástudók) és az akkori világi hatalom (római vezetés és katonák egy része) tehetett, így ők tényleg antikrisztusiak lehettek, de nem minden(!) zsidó és római állampolgár (akár a felsőbb rétegekből) volt az. Ahogy máskor sem, most sem szabad általánosítani!
Meggyőződésem ennélfogva – előre is elnézést kérek a vulgáris megfogalmazásért, de nyomatékosító jellege miatt kénytelen vagyok ezt a nyelvezetet használni -, hogy a rómaiak és görögök nem voltak hülyék, hogy vallási szokásaikkal bukott angyaloknak hódoljanak.
Ugyanígy az egyiptomi civilizációt és varázsvilágát sem szabad minden kritika és gondolkodás nélkül elítélni: ne essünk abba a hibába, hogy a mózesi kivonulás eseményeinek hátterében álló, annak mozgatórugóját képező, a zsidóságot érintő rabszolgaságból kiindulva, egy adott korban és helyen létező ember (a Fáraó) és népe hibáiból általános következtetéseket levonva, az egész egyiptomi kultúrát, ahogy azt sok zsidó és keresztény hinni és látni szeretné: a pokolig kárhoztassuk.
A pogánysággal kapcsolatos személyes megjegyzésem: jobb hinni, mint nem hinni… Ahogy azt egy ismerősömtől hallottam, egy baráti beszélgetés keretén belül: nemcsak az a sátánista, aki őt szolgálja, hanem aki semmiben sem hisz. Sok keresztény ezen a határvonalon egyensúlyoz, ugyanis részleges vakságot és süketséget fogadva, a Biblián kívül nem hajlandó semmi másban sem hinni és sajnos ezzel a meggyőződésével, ami mellett hittudományi fejtegetései során is nagy erővel és elszántsággal kitart, nemcsak a környezetét zárja ketrecbe, megfosztva őket attól, hogy egy mitológiai értelemben vett gazdag, színes, mindennapi életébe lelket lehelő és értelmet adó, szimbolikus, mondhatni varázslatos világban éljen, hanem egyúttal a saját maga, gondolkozásában, érzés- és hitvilágában is steril, szegényes, értékvesztett lelki börtönét is építi. Amilyen szigorral kitartanak ezen nézeteik és álláspontjuk mellett, másokat is erre buzdítva, olyan szigorral fogja őket Isten is megítélni már a mindennapi életük során is.
Ha már felmerült az antikrisztus szerepe: elképzelhetőnek tartom, a keresztény hiedelemvilágot tekintetbe véve, hogy az időnek egyszer lehet, hogy tényleg vége lesz, amikor a Jézus és mennyei serege és az antikrisztus és serege között dúló „végső harc” során illetve után, a jókat a paradicsomi élet reményében különválasztják majd a gonoszoktól, de jelenlegi életünk szempontjából még ennél is fontosabbnak tartom ennek mitológiai szerepét. Az antikrisztus szelleme, szellemisége a sátán tevékenységének köszönhetően már az idők kezdetétől jelen van az emberi világban, így feladatunk, hogy érzékenyek legyünk rá, azaz munkáját intuitív módon észrevegyük és elutasítsuk minden egyes újraszületésünk során, bármelyik korban is élünk. A buddhizmusból is tudhatjuk azonban, hogy a sátán hatalma a Földre fog koncentrálódni, ugyanis a kísértő ereje a felsőbb világokba nem ér el, ennek alapján az az ember, aki tudatát, szellemi gyakorlatai segítségével, egy felsőbb világ – ami azonban még a létforgatag része – rezgésszintjén rögzítette, azaz eljutott valamelyik dzshánába, állandósítva azt mindennapi életében, az úgy tesz, mintha megvakította volna a gonoszt, aminek következtében őt nem fogja látni, nem éri el. A felsőbb világokból aztán, a buddhista tant mindvégig gyakorolva, a nirvánába távozhat. Ahogy keresztény ember Jézust követve idővel majd a Mennyországba tér. A két nézet nemhogy kizárná, sokkal inkább támogatja, magyarázza és gazdagabbá teszi egymást.
Ugyanígy, ahogy a fentiekből már kiderülhetett, Jézus második eljövetelét is tekinthetjük szimbolikus szinten is (ahogy kísérletet tettem erre korábbi, Szexualitás és az Ítélet napja c. bejegyzésemben), ami életünk bármelyik pillanatában bekövetkezhet. Fontos ezért, hogy higgyünk benne, szeressük, várjuk Őt, legyünk készek az örömteli fogadására és bűntelen, az antikrisztus munkájától független életet éljünk.