Első komolyabb beavatásaim a sámán világba 2016. ősz és 2017. dec. 31. között történtek, több lépcsőben. Először egy szerdai napon, a sámán-törzsem egyik női tagja jelent meg egy rövid kis álmomban: egy barlangban voltunk és totem-állatunk, egy medve bőrét-szőrét-fejét viselte magán. Néhány másodpercig tartott a jelenség, de egyből sejtettem, hogy valami fontos dolog lehet készülőben… Amint felébredtem, tudtam, hogy három nap múlva beavatásban lesz részem, és ekkor Budapesten leszek, a buddhista főiskolán, ahol az éjszakát a szertartás-teremben fogom tölteni, a földön, a szokásos szivacsokon, lepedőkön és hálózsákomban.
Mentálisan elkezdtem edzeni magam, péntek este, mikor felutaztam, éreztem, hogy böjtölnöm kell, ezért innentől kezdve, egészen körülbelül vasárnapig, egy délelőtti óráig – délig nem is ettem semmit, hogy folyadékot fogyaszthattam-e, arra már nem emlékszem pontosan, talán csak ásványvizet…
Szombati napon szokásosan reggel 8-tól este kb. 18-20-ig óráink voltak a főiskola termeiben. Este, lefekvés előtt még lezuhanyoztam és fogat mostam, majd lefeküdtem, nagy lelkesedéssel várva, hogy beavatást nyerjek a halál és feltámadás misztériumába, de nem pontosan ez történt: álmomban azt a jóslatot kaptam, hogy valaki, a csoporttársaim közül pisztollyal le fog lőni. Menekültem előle. Betértem egy lakóépület egyik lakásába, ahol egy fiatal-középkorú férfi várt rám: Ő volt az, aki lelőtt. Következő emlékem, hogy hordágyon tolnak egy mesterséges, a külvilágtól elkülönített, fehér-világos sárga színű, izolált sátor-alagútban. Bár fájdalmat nem éreztem, lelki értelemben kicsit megviselt. Talán nem is a Földön történt mindez, hanem egy másik bolygón. A folyosón véletlenül elém került egy civil ember, talán újságíró, riporter lehetett, meg volt rémülve tőlem, kétségbeesetten próbált kitérni az utamból – pedig igencsak szelíd voltam.
A következő emlékem, hogy egy orvosi szoba várótermében vagyok, egy fehér lepedős ágyban fekszem és körülöttem körülbelül tíz orvos áll, mindegyik rám koncentrál, mosolyogva, jókedvvel és szeretettel fordul felém. Átnyújtanak egy dokumentumot, amin úgy tizenhét rajtam elvégzendő, orvosi, műtéti beavatkozás volt feltüntetve. Mondták, hogy a vesém nincs túl jó állapotban, valószínűleg annak a cseréjére is sor kerül…
Áttoltak egy másik helyiségbe, nem tűnt műtőnek, inkább egy átlagos, néhány négyzetméteres, barátságos kis szoba volt, műszerek, csövek nélkül, előttem egy kis akváriummal, benne halakkal, a falak pedig talán napraforgó-sárgára voltak festve. Bal oldalon volt az ágyam és egy férfi várt a szobában, aki máris nekilátott a beavatkozáshoz: egy kisebbfajta, orvosi, koponyaműtétekhez használatos körfűrésszel nekiesett a koponyámnak, vér fröccsent a falra, levágta annak a felső részét. Nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy egy chip-et szeretne az agyam elülső részébe ültetni, hogy ezután majd egy virtuális világban is tudjak létezni, tapasztalatokat szerezni, gyakorolni… Röviddel ezután, az elmémben megjelent a márka logója, egy kis animációval: Cassi. Nagy volt az öröm a környezetemben, sikeres volt az első beavatkozás.
A következő lépés, a biológiai szemeim eltávolítása volt, hogy helyette mesterséges, röntgen-szemeket kapjak.
Eközben már kezdtem visszanyerni a tudatomat a földi világban, a szertartás-teremben. Tudtam: szóval ez vár rám a jövőben.
Talán ezen az éjszakán álmodtam még, hogy egy sötét szobában a sámánőseim húsvágó bárdokkal elkezdik feldarabolni a testemet, majd az alvilágba kerülök, egy sivatagi országútra, ahol nagy kamionok közlekednek, hogy elüssék az odatévedőket és a következő mondatot hallom az őseimtől, gúnyosan, de nem rosszindulatból: “Olyan, mint a pokolban, ugye…?”
Ezen az éjszakán nagyon keveset, kb. két-három órát aludtam. Másnap egy kicsit szürkébben látva mindent, de ez valószínűleg annak is lehetett az oka, hogy nagyjából másfél napja nem ettem semmit…
A vasárnap reggeli jóga órát egy helyettesítő, férfi tanár tartotta, az Ő egyedi elképzelése szerint, gongokat használva, nagyon misztikus hangulata volt.
Egy korábbi álmomban, amikor mindent nagyon éberen érzékeltem, szinte mintha ébren lettem volna, a föld alatt közlekedtem, egy nagyon helyes, 35 év körüli férfi vezetett. Odaértünk egy terembe, ahol az előttem lévő fotelben két, embereknek szánt bordós-ezüstös színű robotkart vettem észre. Tudtam, hogy nekem készült és nagyon megörültem neki…
Máskor azt álmodtam, hogy egy fogorvosnőnél vagyok, a rendelőjében, a jövőben, (talán nem is a Földön) és mosolyogva bólogatott jobbra-balra, jelezve ezzel, miután megvizsgálta őket, hogy nincsenek túl jó állapotban a fogaim, majd a következő pillanatban egy gép egymás után, egyesével, fájdalommentesen, pillanatok alatt kihúzta az összes fogamat, ezután pedig újakat “ültetett” a helyére. Különleges módon, a művelet elvégzése után, lett egy másik, belső, alsó és felső fogsorom is. Utólag tudtam meg, hogy bizonyos garabonciások születnek dupla fogsorral. Ebből arra következtettem, lehet, hogy az én ereimben is hasonló vér folyik…
Álmaimból tudom, hogy ezeknek, a biológia / élő emberi test és a technológia egybefonódását segítő beavatkozásoknak a felsőbb világokban megvan a vezetője, Józsefnek hívják, nagyon szeretetre-méltó ember, mérete többszöröse az átlagos földi embernek, testének nagy részét, szerveit és végtagjait fejlett mechanikus csövek és szerkezetek alkotják. Mesélt nekem egy, a felügyelete alá tartozó fiatal emberről, akit már 5000 – 5000 – 5000 – 5000 (és így tovább)… éve (azaz már nagyon régóta ismer) és akin már többször végeztek test-átalakító és visszaalakító műtéteket: mutatta egy könyv lapjaiként egymáshoz simuló idősíkokat és tértartományokat, amikor az életeiről beszélt… találkoztam Józsefnek pár vezető társával, hatalmas rajzfilm-szerű nőkkel. A feladataikról, céljaikról “küldetés” címszó alatt beszéltek. Általában, a hozzájuk kerülő embereket, a mindennapi élet megpróbáltatásai, azok túlélése teszi alkalmassá feladatuk elvégzésére, a hétköznapi életük maga a kiképzés…
Ehhez kapcsolódóan, egyik álmomban, szintén körülbelül ebből az időszakból, a debreceni Apolló mozi főbejáratán jöttem ki, vagy az a melletti, Miklós utcán haladtam, a mozi mellett, a Piac utca felé, amikor hátranéztem és konstatáltam, hogy két, jelmezbe öltözött ember sétál mögöttem, egy sárga mezes fiatal férfi, szemfedő arcmaszkban, és talán egy alacsonyabb termetű fiatal nő (feltételezem, hogy én is álruhában lehettem, de erre már nem emlékszem biztosan). Amint megfordultam, a férfi ironikusan és egyben viccesen megjegyezte, hogy: “…mintha itt se lennénk…” Nekem szólt a célzás, mert úgy viselkedtem előtte, mintha egyedül sétálnék, róluk nem tudva, vagy megfeledkezve. Pedig, mint kiderült, együtt voltunk. Olyan benyomást keltett bennem ez az álom-epizód, mintha szuperhősök lennénk, épp egy akció előtt vagy után… Az volt az érzésem, hogy mindez valós alapokon nyugodott és nem csak a fantáziám játszott velem.
A következő beavatási álmomat 2017. december 31-én, Szilveszter éjszakáján láttam, előrevetítve a közelgő szenvedéseket. Alászálltam az alvilágba: egy-két hatalmas, csillogó, aranyszínű, talán egyiptomi stílusú épületet látva, ezek egyikébe kerültem.
Egy, a beavatást vezető sámánősöm várt itt rám. Egy nagyobb szobában, megfogta a fejemet, és elemelte a testemtől, a nyakam úgy nyúlt mintha gumiból lett volna. Majd elkezdte tekergetni a szoba különböző sarkaiba, cölöpöket kerülgetve, a nyakam pedig csak nyúlt és nyúlt, hogy különböző nézőpontokra tehessek szert, miközben a testem ugyanott maradt, mint kezdetben. Fájdalmat nem éreztem, egy kicsit mégis megerőltető és kellemetlen volt.
Másik próba, ugyanebben az álmomban, ugyanabban az épületben, de egy kicsit később és egy másik helyiségben, hogy ez a sámánvezető azt kérdezi tőlem: “Ki vagy te?”. Amire én ösztönösen a következőt válaszolom: “Sámán!”. A válasz megelégedéssel töltött el engem is és Őt is, sokat sejtetően, komoly mentalitással rámmosolygott…
Egy másik feladat: nem volt szabad hazudnom. Egy kocsiban ültem néhány ismerősömmel, feltettek nekem egy kérdést, amire igazat válaszoltam. Azt mondták hazudok, aminek következtében kiestem az ajtón: a földön feküdtem, a kocsi pedig épp készült áthajtani rajtam… nagyon kellett koncentrálnom, arra kellett gondolnom, hogy én tényleg igazat mondtam. Mire a kocsi odaért közvetlenül hozzám, lefékezett és elhajtott mellettem…
További álom-események az éjszaka során: egy épület / intézmény előtt, aminek “Sikoly” volt a neve, ülök egy padon, néhány társammal. Kézjeleket mutatnak, amiket meg kellene fejtenem: ha sikerülne, nem kellene bemennem az épületbe, ami tudtam, hogy a pszichiátriát szimbolizálja. Féltem, nem akartam bemenni. A valóságban, 2018. első felében, több hónapot mégis ott kellett töltenem, ami miatt rengeteget szenvedtem, főleg érzelmileg. Na ez volt csak az igazi perspektíva-váltás és beavatás: szóval ez lett az eredménye a nyakam megnyúlásának és a fejem huzigálásának és tekergetésének az alvilági szobában. Ezekről az élményeimről a “Szexualitás és az Ítélet napja…” c. bejegyzésem második felében mesélek részletesebben.
A megpróbáltatások után az álmomban, valódi boldogság és felszabadulás várt rám: egy varázslóiskola udvara felett repültem a magasban egy boszorkány seprűn, alattam az iskola sok-sok tanulójával, kékes-feketés egyenruhában-talárban. Hatalmas örömömben egy nagyot fordultam fejjel-lefelé, majd vissza a seprűmmel, nagyot kurjantva közben…
A varázslóiskola felvételi vizsgáján is részt vettem ekkor, ami sokkal inkább az érzelmi intelligenciát és gyakorlatiasságot, mintsem a lexikális tudást részesítette előnyben: vizsgálták, hogyan bánok fizikailag és mentálisan sérült emberekkel, mennyire vagyok velük kedves és türelmes; mennyire tudom “a küldetésemet” háttérbe szorítani, ha a helyzet azt kívánja, hogy például a rokonaimmal foglalkozzak, nem leszek-e ingerült emiatt, szintén mennyire tudok kedves és türelmes lenni velük, időt szánni rájuk; egy másik feladatnál, nem lehetett hallani a szöveg felolvasását, mert egy közvetlenül mellettünk lévő ember, aki maga volt a vizsgáztató, hatalmas zajt csapott, csörömpölt, mindig akkor, amikor szóba került volna valami, itt nem is azon volt a hangsúly, hogy a papíron lévő feladatot teljesítsük, hanem, hogy rájövünk-e: szólni kellene ennek az embernek (a tanárnak), hogy hagyja abba a hangzavar keltését – higgyétek el, az álomban nem volt ez annyira egyértelmű és egyszerű; tesztelték, hogy mennyire fejlett az analogikus gondolkodásunk: először megmutatták nekünk, hogy bizonyos, szimbólumokkal díszített köveket az asztalon lévő nagy, széles, szürkés-kékes tárgy mely réseibe (melyeken szintén szimbólumok voltak) kell illeszteni, csakhogy mire kezünkbe vettük a köveket, a rajtuk és az asztalon lévő tárgy réseihez tartozó jelképek megváltoztak, így rá kellett jönnünk a megfeleltetésekre; a vizsgán volt egy varázssport-jellegű versenyfeladat is, de erről már beszéltem “Az igazi Voldemort, Dementor-szerű lények és a kviddics” c., korábbi bejegyzésemben.
Kisebb-nagyobb beavatásokon és felvételi vizsgákon ezután, más alkalmakkor is részt vettem már.