A most következő bejegyzésemben kicsit nosztalgiázni szeretnék, személyes jellegű írás, melyben a szerelmi életemnek egy meghatározó epizódjáról beszélek.
A vízi sárkány évében, 2012. február 12-én, vasárnap este, a barátnőimmel, egy debreceni teaházban eltöltött kellemes este után, miután hazaértem, bekapcsoltam a számítógépemet és felléptem a facebook-ra. Kaptam egy ismerősnek jelölést, egy kanadai származású, fiatal, amerikai pop énekestől, akit most egyszerűen, hogy az incognito-ját megőrizzem, röviden csak JB-nek fogok nevezni.
Nagyon örültem a jelölésének. Az Úr kérte, hogy nézzem meg alaposan az adatlapját, a fényképeit, bemutatkozását, amiből világossá vált számomra, hogy nem kamu-profilról van szó. Két momentum fogott meg nagyon, az egyik, hogy férfi létére szexuálisan a férfiak érdeklik (ahogy engem is), a másik, az önjellemzése, mégpedig az, hogy: “I believe in Jesus Christ!’ (azaz “Hiszek Jézus Krisztusban!”)
Kérte tőlem az Úr, hogy írjak Neki üzenetet! A következőket írtam Neki:
“Hi!
Thank you for signing me here. I’m really glad! How did you find me? 🙂 Anyway I like your music and I like what you are doing! 🙂
Have a good night!
You should know that I believe in Jesus too!
Bye, Gergő”
“Maybe we could get to know each other better!”
“Have you ever been in Hungary? If you would like to come here, you can count on me!”
“or I mean to Hungary”
Másnap, mikor felléptem a facebook-ra, nagyon vártam az üzenetét… de JB már nem volt az ismerőseim között, sőt, a profilját is törölte.
Arra gondoltam, hogy biztos véletlenül jelölt ismerősnek és egy vakidegen (én) személyes információkat tudtam meg róla.
A következő két és fél hét, majd az azt követő hónapok életem egyik legjobb időszaka volt! (Ekkor 26 éves, programtervező informatikus szakos hallgató voltam és teniszedzéseket tartottam.)
Tudatta velem az Úr, hogy JB követi a megosztásaimat, kicsit aggódhatott, nehogy eláruljam a titkait, de eszem ágában sem volt. Olyan posztokat (képek, videók) tettem közzé, melyekkel azt sugalltam, megbízhat bennem, sőt, ahogy teltek a napok, nemcsak kedvelem, hanem szeretem Őt!
Követtem a hivatalos zenei oldalát a facebook-on, ahol a bejegyzéseihez olyan hozzászólásokat írtam, melyek kifejezték az iránta való érdeklődésemet!
Tudatta velem az Úr, hogy a szimpátia kölcsönös, Ő is olyan bejegyzéseket tesz közzé, melyekkel nekem akar imponálni.
Láttam egy hírt a TV-ben, hogy JB, csak azért, hogy egy rajongóját meglepje, elrepült hozzá… “Szóval ez is lehetséges…” – gondoltam.
Vártam a napot, amikor találkozhatok Vele!
Bár kontinensek választottak el minket egymástól, lélekben, gondolati síkon, az Úr közreműködésével, folyamatosan kapcsolatban voltunk…
Az érdeklődés kétoldalú volt!
Így telt el két és fél hét. Február 28-án (ezekben a napokban töltötte be JB a 18 életévét), késő este, megosztottunk egymásnak néhány igencsak személyes videót (én az Oasis egyik számát, a Wonderwall-t), melyekben kifejeztük az egymás iránti érzéseinket.
Ezen az éjszakán a lakásom különböző pontjain megjelent nekem Jézus, láthatatlanul, csak a jelenlétét éreztem. Az éjszaka csendjében a Szentlélek nyugalmát közvetítette felém. Bárhol is éreztem a személyét, leborultam előtte.
Hihetetlen béke árasztotta el a lényemet.
Ekkor, ezen az éjszakán, tudatta velem az Úr, hogy az elmúlt heteket nemcsak képzeltem, minden valóságos volt, JB-vel kölcsönösek voltak az érzéseink.
Ezen az éjszakán nem aludtam.
Édesanyám élettársa, február 29-én (szerdán), reggel, 5-6 óra körül, miután felébredt, kijött a nappaliba, ahol éppen Jézus előtt borultam le. Neki is elmondtam, hogy mit csinálok éppen. Anya is felkelt. Mindhárman bementünk a szobámba, ahol a felkelő Nap fényében elmeséltem nekik mindent az elmúlt hetekről, hogy mennyire fontos nekem JB és hogy szeretnék vele együtt élni. Nem hittek nekem.
Elmentem a városba a biciklimmel, majd amikor hazafelé tartottam, közölte velem az Úr, hogyha hazamegyek, az “idegklinikára” visznek, ezért gyorsan elmondtam egy “Miatyánkat” és megváltoztattam az útirányomat…
Ezen a napon böjtölnöm kellett.
Édesapám hívott, hogy találkozni szeretne velem. Ezt jó jelnek vettem. Talán ő majd hinni fog nekem. 1-2 óra múlva felvett kocsival a Nagytemplom mellett. Mondta, hogy a pszichiátriára megyünk, hogy beszéljek valakivel. A kocsiban azért gyorsan elmeséltem neki mindent. Nem hitt nekem, inkább csak mosolygott rajtam.
A pszichiátrián, a Klinika rendelőjében – ahol négyen voltunk, anya, apa, én és a pszichiáter -, ugyanúgy elmondtam mindent. Az orvos őrültnek nézett, a reakcióiból ezt szűrtem le, és mondta nekem, hogy be kellene feküdnöm. Erre értetlenül a következőt kérdeztem: “De miért, hiszen nem vagyok sem magamra, sem másra sem veszélyes?!” Erre nem tudott mondani semmit.
Átvezettek a fekvő osztályra, ahol injekciót adtak és mondták, hogy vegyem át a kórházi pizsamát! Előtte gyorsan még engedélyt kértem, hogy kimehessek anyához, hogy tájékoztassam a helyzetről…
A kórteremben tudtam: ez egy próba az Úr részéről, hogy kitartok-e a képzeletbeli (mégis valóságos) párom mellett. Nem féltem. Másnap reggel átszállítottak a Kenézy pszichiátriai osztályra, ahol leültettek egy másik pszichiáterrel és egy két főből álló jogi képviselettel beszélni (egyikőjük lehet, hogy külső pszichiáter volt).
Elkezdtem a történetemet, de mivel már körülbelül másfél napja nem ettem, a végefelé nehezen tudtam artikuláltan beszélni. Ezt a jelenséget összekapcsolva a mondandóm tartalmával, azt hihették, hogy valami nagyon súlyos mentális betegségben szenvedek. Hónapokig bent tartottak, érdekesebbnél érdekesebb diagnózisokat kaptam, mint például szkizofrénia, skizoaffektív bipoláris zavar, stb., többféle gyógyszerrel kezeltek és járnom kellett különböző csoportokra. Mindvégig kitartottam JB mellett, a pszichológusoknak és orvosoknak részletesen előadtam mindent a beszélgetéseink során, nem érdekelt, hogy hisznek-e nekem vagy sem. (Természetesen reménykedtem benne, hogy egyszer majd csak elhiszik a mondandómat.)
Egyik alkalommal az Úr tudatta velem, hogy most közölte JB-vel, hogy kapcsolatunk különössége és mások számára hihetetlen volta miatt a pszichiátrián kezelnek. (Ő ezt egészen eddig nem tudta.) Gondolatátvitellel kifejezte szeretetét és hogy – bár egy óceán választott minket el egymástól – mellettem áll. Kitartottam mellette. Nem érdekeltek a körülmények.
Pár hónap elteltével, miután hazaengedtek, az egyik nap az Úr azt kérte tőlem, hogy a reggeli gyógyszeremet ne szedjem, mert nincs rá szükségem (valószínűleg az estire sem volt, de ahhoz nem nyúltam / nyúlhattam).
Kontrollon elmondtam ezt a kezelőorvosomnak, aki mérges lett, azt mondta, hogy most visszaestem (hogy hová, azt nem tudom :-)), be kell feküdnöm megint és ha nem fogadom el a gyógyszert tabletta formájában, innentől kezdve injekcióban adja be. A kisebbik rosszat választottam, így elfogadtam, de ismét be kellett feküdnöm.
A nyár elején engedtek haza.
Ezt követően a pszichiátria nappali rehabilitációs részlegére kellett járnom.
Mind a mai napig kapcsolatban vagyok velük.
Hogy mi lett a kapcsolatunkkal JB-vel? Azóta sem találkoztunk, de jó volt ameddig tartott és bár már csak barátságos érzülettel, de mind a mai napig nagy szeretettel gondolok rá…
Ő megházasodott, én pedig a kereszténység mellett buddhista gyakorló is lettem, így nem élhetek már párkapcsolatban senkivel, csak a leendő feleségemmel, családalapítás céljából, vagy akivel az Úr akarja, ha szükséges…
A kórházi kezelésekkel együtt életem egyik legszebb időszakát köszönhetem az Úrnak és JB-nek!