A Buddha első beszéde [Mahávagga I. 6.], melyet a megvilágosodása után mondott annak az öt szerzetestársának Benáreszben, akikkel együtt kezdte meg remete-életét, miután családos életét hátrahagyta. Alapvető tanításait összegzi ebben a szövegben. (A bejegyzés alapjául a következő mű szolgál: Buddha beszédei, Helikon Kiadó, 2004, páliból fordította Vekerdi József, 45. o.; míg a helyes gondolat, helyes beszéd és cselekedet kifejtése a Buddha beszédei újabb, hosszabb kiadásából származik, a 41. Összhangban a Dharmával fejezetből (787-801. oldal), kiadója A Tan Kapuja Buddhista Főiskola és a One Drop Zen Közösség, 2023, páliból fordította Németh László Levente)
A Buddha szerint két véglettől kell távol tartania magát annak, aki remeteségbe távozik:
1. Az egyik, amely elmerül a világi gyönyörökben.
2. A másik, amely elmerül az önkínzásban.
A beérkezett (Tathágata, azaz a Buddha) mindkét végletet elkerülte, helyette rátalált a középútra. Ez az út – ami nem más, mint a nemes nyolcrétű ösvény – vezet a nyugalomra, megvilágosodásra, kialvásra (nirvána):
(Bölcsesség:)
1. Helyes szándék / elhatározás / gondolkozás: jóindulat, jóakarat
2. Helyes nézet / szemléletmód
(Megj.: a posztkanonikus buddhista irodalom tekinti a helyes szándékot a helyes gondolkozásnak, holott valójában az csak a “motorja”, véleményem szerint a helyes szándék és a helyes nézet együtt alkotja a helyes gondolatot, hiszen nem csak az számít, h milyen elhatározással gondolunk valamire, hanem hogy mire is gondolunk ténylegesen…)
A háromféle helyes gondolat a Buddha meghatározása szerint:
1. Mentes a rosszakarattól. 2. Mentes az irigységtől. (Máshol: sóvárgó birtoklási vágytól – ez tágabb és általánosabb fogalom.) 3. Mentes a helytelen nézetektől. (Pl. nihilizmustól, stb.)
(Erkölcs:)
3. Helyes beszéd
4. Helyes cselekedet
5. Helyes életvezetés
Megj.: az alapján, ahogy azt az előző csoportosításban már megjegyeztem, a 3.-4.-5. pont mindegyikét is két altagra bonthatjuk, pl. a helyes beszéd két komponense: a szándék, amivel mondani szeretnénk valamit, ill. hogy ténylegesen mit is mondunk, és így tovább…
A Buddha szerint négyféle helyes beszéd van, ami:
1. Mentes a hazugságtól. 2. Mentes a gyűlölettől. 3. Nem támaszt viszályt, ellentéteket. 4. Nem haszontalan, felesleges.
A Magasztos szerinti helyes cselekedet három fajtája:
1. Mentes az ártástól. 2. Mentes a lopástól. 3. Nem fakad a helytelen érzékszervi vágyból, azaz érzéki vágyból. (Pl. másvalaki feleségével történő szexuális kapcsolat, stb., de aki a nirvánára törekszik, annak mindennemű érzéki kapcsolat kerülendő.)
A helyes életvezetés négy komponense (879.o., 8. lábjegyzet):
1. Önmagunk megfékezése a szerzetesi szabályzat (Pátimókkha) 227 pontja alapján. 2. Az érzékeink megfékezése. 3. A megélhetés tisztasága (durva példákkal élve pl.: ne készítsünk, kereskedjünk és használjunk állatok lemészárlására és emberek gyilkolására alkalmas eszközöket (fegyverek), ide tartoznak a tömegpusztító fegyverek is a modern korban; ne dolgozzunk vágóhídon; stb.) 4. Mértékletesség tartása a szükségleteink kielégítése, azaz ruházat, fekhely, élelem és betegség esetén orvosság elfogadása során.
Nemcsak a helyes cselekedetet és életvezetést vonhatjuk össze helyes cselekedetté, hanem továbbmenve: a helyes gondolatot, beszédet (hiszen a gondolat és beszéd is cselekedet) és – a 4. és 5. tényező együttesét – a cselekedetet egy halmazba csoportosítva, így már az első 5 pontot egyszerűen helyes cselekedetnek tekinthetjük, mindazt értve alatta, amit a részletesebb elemzés során fentebb kifejtettünk.
Az ily módon értelmezett helyes cselekedet hármas csoportja (ami összhangban van a Dharmával) a szükséges, de nem elégséges feltétele a felsőbb világokban történő újraszületéshez ill. a megvilágosodás eléréséhez. Pl. szükségesek még hozzá az egyes dzshánák és bizonyos tudatállapotok (pl. “vissza nem térő” a Tiszta Földekhez), a megszabaduláshoz pedig a tudat mérgeinek elpusztításával karöltve: a nyugalom és a belátás meditáció / bölcsesség eredményeinek elérése.
(Meditáció:)
6. Helyes igyekezet
7. Helyes éberség / tudatosság
8. Helyes összeszedettség / összpontosítás / elmélyedés
Kapcsolatuk (A Buddha beszédei terjedelmesebb kiadása, 44. fejezet, 838.o., 13. bekezdés alapján, könyv adatait lásd fent):
Az elmélyedés (szamádhi) maga a tudat egyesítése, egységesítése. Kifejlesztésére használhatjuk a légzés-tudatosságot. (Továbbá a ki- és belégzések ritmikus váltakozása folyamatosan emlékeztethet minket a mulandóságra, lásd: belátás meditáció; forrás: Análajó: Szatipatthána – A megvalósítás egyenes útja, VI. 4., A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, 2007, fordította: Tóth Zsuzsanna).
Keresztény-buddhistaként vallom, hogy ez az egység a világmindenség, rangsorban első számú, leghatalmasabb és örök energiája, az Istentől származó lélek “ragasztóanyaga”: a szeretet (páli: mettá) segítségével jön létre, ennek hatására lesz, minden én-töredékünk egyesítése által, a tudat összeszedett, egységes és válik ezáltal meghaladhatóvá!
A tudatosság tehát a szeretet következménye!!!
Ha jól tudom, Szent Ágostontól származik a következő, idevágó gondolat (emlékezetből idézve): “Csak azt szeretheted, amit (/akit) ismersz és csak azt ismerheted, amit (/akit) szeretsz.”
Ide vonatkozóan, meggyőződésem még, hogy a tudat egységének nagyon komoly temporális szintje is van, azaz a három időnek, múltnak, jelennek és jövőnek tökéletes harmóniába kell rendeződnie az elménkben: a jelenből szemlélve, a múltat és a jövőt tudatosítva kell működnünk, úgy, hogy a “régiből újat csinálunk”, vagyis a múltat megelevenítjük, megújult életre keltjük, hagyjuk, hogy a jelenben a jövővel összeérjenek, találkozzanak, egyik a másikat idézze elő… nem más történik ekkor, mint hogy a jelenben a múlt eggyé válik a jövővel, vagyis a múlt = jelen = jövő ekvivalenciája valósul meg!
Azaz az elmélyedés, az elme összpontosítottsága a megtisztulás folyamatán keresztül jön létre!
Mindehhez tudnia kell az embernek, hogy honnan-hová tart és nemcsak nagy vonalakban (hogy tisztában van a gyökereivel és spirituális célkitűzéseivel), hanem a hétköznapi, közvetlen, egymást követő tapasztalások szintjén is. (A felvetett témával kapcsolatban lásd: Az idő problematikája c. blog-bejegyzésemet.)
Az elmélyedés alapja a szatipatthána, azaz az éberség / tudatosság – szati – négy alapzata: a test, az érzetek, a tudatállapotok és a jelenségek / tudattartalmak feletti éber tudatosság.
Az elmélyedés eszköze a helyes igyekezet négy osztálya (lásd 7. lábjegyzet): a megakadályozás / megelőzés, az elhagyás, a kifejlesztés és a fenntartás igyekezete.
Mindezen állapotok kibontakoztatása, művelése és csiszolása pedig az elmélyedés kibontakoztatása.
Az első 5 és a 6.-7.-8. pontot egy mondatban összefoglalva: (Mindennapi életünk során) helyesen cselekedve (azaz erkölcsösen élve), (a meditáció gyakorlata során pedig) helyes igyekezettel, tudatosságunkat megőrizve kell elmélyednünk.
Általánosan, helyes igyekezet alatt a megfelelő eredmény érdekében célba fogott és irányított energiák megfelelő, mértékkel történő áramlására, áramoltatására kell gondolnunk: bizonyos területekről (nem üdvös állapotok) el kell vonni, másokon pedig (üdvös tudatállapotok) meg kell erősíteni az energiát!
Míg egyes ezoterikus gondolkodók szerint (Langston Kahn, Sámánisztikus lélekgyógyászat, Angyali Menedék Kiadó, 2023, 156.o.) “az energiánk követi a gondolatunkat”, én azt mondom: a gondolat maga az energia!
Ezen energiákat (prána) a gerincoszlop vonalán elhelyezkedő hét fő energia-központ (csakra) termeli kellően nyitott állapotukban, melyek az ezeknek megfelelő, egész testünket és aura-mezőnket behálózó energia-pályákon (nádikon) haladnak keresztül-kasul.
A pangó energiák hétköznapi életünk során is jelentkező problémákhoz vezethetnek: kábaságot, tompaságot és/vagy nyugtalanságot, ingerültséget és alvászavarokat okozva ezzel.
Az Asszapurai beszédben [MN 40.] a Buddha kifejti, hogyan is lehet a remeteség egyenes útján járni és ezáltal lépésről-lépésre elérni az elme összpontosítottságát (ami ugye az elmélyedés szinonímája): “Ha tisztának látja magát, szabadnak látja magát mindezektől a – megj.: tévútra vivő, alantas, remeteséget beszennyező – bűnös, gonosz tulajdonságoktól, elégedett lesz, elégedettsége örömet (–> lelkesültséget) szül, az örvendő lelkűnek teste megnyugszik; ha teste megnyugodott, [szeretetből fakadó] boldogságot (–> örömet) érez, [ebben] a boldogságban [pedig tudatossá válik és] elméje összpontosul.”
Ezzel összefüggésben a következőt is mondhatjuk: a tudatosság boldogság és a boldogság tudatosság. Mindazonáltal a nirvána [boldogsága] az azt megelőző tudatossági fokozatokat (szati) [és a jóindulatot] is meghaladja. Vagy, ahogy Mireisz László, buddhista tanító fogalmaz: beszélhetünk relatív és abszolút tudatosságról! Lásd: Dhammapada, ahol a Buddha kifejti, hogy a szamszára négy tápláléka, a fizikai eledel, az érzékszervi kapcsolat, a tudatosság és a szándék helyett, számára az egyedüli étel a kiszabadulás, az Üresség, mely ok és támaszték nélküli…
És most egy nagyon fontos kérdésről szeretnék beszélni: hogyan is érhető el ez az üresség? Ha úgy szeretnénk megszüntetni az elmeműködést, hogy egyszerűen erővel fognánk a gondolatokat és megszabadulnánk tőlük, kérem szépen ez önpusztító jelleggel a halál irányába történő elmozdulást jelentené, csak annak ajánlhatnánk ezt a “technikát”, aki gyorsan a saját elmúlását szeretné sürgetni és megvalósítani.
Az az üresség ezzel szemben, amiről a Buddha beszél, a megfelelő időben történő megfelelő gondolatok kibontakoztatása következtében jön létre, azaz kezdeti lépésként nélkülözhetetlen a gondolkozás, az elme előzetes strukturáltsága, amire tökéletes módon a buddhista tan (Dharma) tanulmányozása és az éppen szükséges részeinek önmagunkban történő ismétlése által tehetünk szert – egy lépcsőt teremtve ezáltal, melyen járva, egyre emelkedve, a megvilágosodáshoz juthatunk el.
Tehát az elmét felfelé kell meghaladni, nem pedig alá süllyedni…
A helyes nézet alatt a négy nemes igazságot értette:
1. A szenvedés (dukkha) nemes igazsága: a szenvedés van, a szenvedés létezik.
Szenvedés a születés, szenvedés a betegség, baleset, szenvedés az öregedés, szenvedés a halál. (Ez a négy “fizikai dukkha”.) Továbbá (most következik a négy “mentális dukkha”) szenvedés, ha a kellemestől távol vagyunk, ha a kellemetlennel együtt vagyunk illetve ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés. És végül, ahogy azt Mireisz László dharma-tanító egyik online előadásán (A Tan Kapuja youtube csatornáján: A szenvedéstől a megszabadulásig címmel) hallottam: a negyedik “mentális szenvedés” a megszerzett dolgok megtartására irányuló erőfeszítés.
2. A szenvedés eredetének (okának) nemes igazsága: a szenvedés oka a szomj, a tanhá, úgymint káma tanhá (érzékiség szomja), bhava tanhá (létszomj / a vágy, hogy valamivé váljunk), vibhava tanhá (nemlét utáni szomj / a vágy, hogy megszabaduljunk valamitől).
(Megj. a létszomjról és a nemlét utáni szomjról.
A megvilágosodás eléréséhez nem szükséges, hogy valaki/valami mássá váljunk, mint akik/amik a jelen pillanatban is vagyunk, durva példákkal élve: nem kell festőművészekké, tűzoltókká, atlétikai világbajnokokká válnunk… De körülményeinket tekintve sem kell megszabadulnunk semmi materiálistól, például leadnunk 10kg-ot a testsúlyunkból, és így tovább…
A nirvána eléréséhez az itt és most jelen lévő pillanat és körülmények a legalkalmasabbak.
Továbbra is a bhava és a vibhava tanhá témájánál maradva, vegyük például az elme területét: mivel az elme szintjén lévő problémákat nem lehet csupán, alapvetően és végső soron az elme szintjén megoldani, csak a lélek (megszabadulás) magasságából szemlélve, ezért hiába toldozza-foltozza az ember a jellemhibáit, azokat csak egy felülemelkedett perspektívából, a lélek szintjéről alátekintve lehet megszüntetni, azaz ezen legmagasabb tudatosság fényében megvilágítva lehet túljutni rajtuk, ami számomra azt jelenti, hogy a megvilágosodást a személyiségbeli hibáinkkal együtt, azokat tudatosítva tudjuk elérni, vagyis bármennyire is meg akarunk változni, megszabadulva múltbéli vétkeinktől, azt az elme fokozatán nem tudjuk véghezvinni, csak a nirvána elérésének folyamatában, azaz személyiségünkön és annak egyedi vonásain keresztül (persze végül azt meghaladva, elérve a közönséges feletti, feltételektől már nem függő, kiteljesedett személyiséget, azt a paradoxont is tudomásul véve ezzel kapcsolatban, hogy a közönséges személyiség a magasabbrendű személyiség), hibáinkkal együtt, énünk kevésbé fényes oldalát elfogadva kell törekednünk a kialvásra…
Nem véletlen, hogy egyes sámán népek a nappal középső óráit tekintik a szellemek idejének, azaz akkor, amikor a Nap nem vet árnyékot. (Erről gyerekkoromban olvastam, talán C. G. Jung egyik könyvében.) Árnyoldalunkat először tehát tudatosítanunk kell, nem pedig elmebeli okoskodással-ügyeskedéssel, sebészeti pontossággal és szinte műtéti precizitással mentálisan leválasztanunk magunkról és eltüntetnünk a (belső) szemünk elől…
Ezek szerint a megszabadulás helyes sorrendje nem az, hogy először az “elme világában” tökéletesen megtisztulunk, aminek következtében elérjük a megvilágosodást, hanem először el kell érnünk a nirvánát, azaz transzcendálva az elmét, tudatosságunkat a lélekig emeljük, aminek hatására majd teljesen megszabadulunk minden tisztátalanságunktól…
Ez a felfogás egy kicsit a keresztény metodikára hasonlít, ahogy a szállóige is mondja: “Jöjj úgy, ahogy vagy!”; azaz vétkeinkkel, hibáinkkal együtt, azokat magunkkal cipelve járuljunk Isten elé, aki majd megtisztít a bűneinktől. Ami elsősorban számít ilyenkor: az elhatározás, vágy, hogy Isten jelenlétében legyünk, az Istenbe (jóságába, megbocsátó képességébe) vetett (előzetes) hit és mindaz az energia, amit ezekbe fektetünk!
Amit ezzel mondani szerettem volna: igen, a megvilágosodáshoz meg kell tisztítani az elmét, de az ehhez szükséges erőt nem lehet úgy előteremteni, hogy mindvégig az elme szintjén mozgunk… Tehát nem az elme tisztítja meg az elmét, ehhez felé kell emelkednünk: a korona-csakra energia-központjában található lélek az, aki elvégzi ezt a munkát, az Ő vonzása és ereje teremti meg a megtisztulás vágyát és hozza el magát a megtisztulást az emberben. (Megj.: paradox módon a lélek már a szívcsakrában is egyértelműen jelen van, a korona-csakrában ill. a felett pedig a teljes lelki világgal együtt tartózkodik.) Természetesen egyfajta “előrendezettség” mindehhez szükséges, de az elme teljes és végső harmóniáját a lélek mindenre képes ereje fogja megadni, ez kéz a kézben jár a felébredéssel. Az így beálló alsó hat fő-csakra teljes kiegyensúlyozottsága és tökéletes rendezettsége, a hetedik irányításával és hatalmával, tudatosságunkat végleg ide helyezve és itt lehorgonyozva, maga a megszabadulás.
De ha a buddhista metodika alapján szeretnénk mindenképpen sorrendiséget feltételezni, kiegészítve és magyarázva a fentebb megfogalmazottakat: a kialvás végpontját a teljes megtisztulásnak kell megelőznie, azaz ebben a felfogásban a sorrend megcserélődik, ahhoz képest, mint ahogy azt korábban, ebben a bejegyzésben írtam. Az ellentmondás csak látszólagos, hiszen ez a folyamat egyébként maga a megvilágosodás folyamata, ami a megtisztulással egyidőben történik, akármelyik eseményt is tekinti időrendben előrébbvalónak az ember.
Mindkét álláspont érvényes lehet tehát, ezért mindenki maga döntse el, melyiket részesíti előnyben! Akár egymás mellett, párhuzamosan is lehet gyakorolni a két folyamatot, ami során hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe.
Mindez azt jelentené, hogy nem számít, ha hibát hibára halmozunk és bűneinket a jelenünkben és jövőnkben is gyarapítjuk? Egyáltalán nem. Csak a múltra vonatkozik. A Törvény segít a jelenben és a jövőben, hogy ne a sötétben botorkáljunk és halmozzuk egymás hegyére-hátára bűnös cselekedeteinket és természetesen, hogy azt betartva egyszer, előbb vagy utóbb elérjük a megvilágosodást, de a múltat már nem tudjuk megváltoztatni általa, csak megérteni; bár, ha igaz, hogy annak, aki hisz, semmi sem lehetetlen (Jézus), akkor ennek a lehetőségét sem szabad elvetnünk…
Ha következetesek szeretnénk lenni, akkor a bhava és vibhava tanhát a nirvána elérésére és a szenvedéstől való megszabadulásra is ki kellene terjesztenünk: azaz ha menekülünk a testi-lelki fájdalom elől és a megvilágosodást pedig túl görcsösen akarjuk, azzal lehet, hogy csak további szenvedést generálunk magunknak.
De ha szigorúak vagyunk magunkhoz és mégis gyarapodni szeretnénk valamiben, azok legyenek az erények (pl. az is erény, ha nemcsak a káma tanhát, hanem a bhava tanhát és a vibhava tanhát a minimálisra, lehetőleg a nullára redukáljuk).
Ha pedig meg szeretnénk szabadulni valamitől, az(ok) legyen(ek) a vágy(ak), indulat(ok), a tisztátalanság(ok) (pl. a tudatlanság), külső körülményeket tekintve pedig az élet (kisbetűs élet, szamszára) izgő-mozgó, hangos, nyüzsgő, fizikai szinten tevékeny világa, azaz ha nem is állandóan, de a kialvás óráira jobb, ha eltávolodunk tőle, elvonulunk és egy csendes, békés, nyugodt környezetet választunk magunknak.
Ha ez utóbbira nincs is lehetőségünk, a zavaró körülmények között is igyekezzünk gyakorolni az elme külső hatásoktól is független kiegyensúlyozottságát, zavartalanságát, úgy ahogy a taoizmusban a bölcs sürgés nélkül tevékenykedik, cselekvés nélkül cselekszik…)
3. A szenvedés megszüntethetőségének nemes igazsága: a szenvedésnek van vége, és ez a teljes[, az érzéki/szexuális síkon megvalósuló] vágytalansággal érhető el.
4. A szenvedés végéhez vezető út nemes igazsága: van út, ami a szenvedés végéhez vezet, ez pedig a középút, azaz maga a nemes nyolcrétű ösvény.
Ha elértük a nirvánát ill. a parinirvánát, a szenvedés minden anyagi és tudati formája megszűnik: nem kell többet újraszületnünk, nem ér minket betegség, baleset, az öregedés folyamata véget ér és soha többet nem kell meghalnunk, másrészt nem fordulhat elő olyan, hogy a kellemestől elválasztva legyünk, hogy a kellemetlen érintsen minket, nem lehet olyan kívánságunk, ami ne teljesül(het)ne már azonnal és nem kell többé aggódnunk a megszerzett dolgok elvesztése miatt.
Milyen bíztató jövőkép ez!