Forrás: Dhammapada – Az erény útja (138-139 oldal, jegyzetek), páli nyelvből fordította: Fórizs László, Kiadta: Aruna Publications, 2012
Az öt tényező, ami a megvilágosodás elérésének akadályai és amiktől a folyamba-lépett gyakorló tudata teljesen mentes, lásd: Análajó: Szatipatthána – A megvalósítás egyenes útja, 84. old., A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest, 2007, fordította: Tóth Zsuzsanna (ezekről 2015-17 körül olvastam egy buddhista könyvben, amit már nem tudok megnevezni sajnos):
(1) Érzéki vágy
(2) Ellenérzés (düh, harag, gyűlölet)
(3) Tompaság, kábultság / kábaság és tunyaság, lustaság
(4) Nyugtalanság / nyughatatlanság, zaklatottság, idegesség, ingerültség és aggodalom
(5) Meddő kétely
Megjegyzés: minden érzéki vágy (1) érzékszervi is, de nem minden érzékszervi vágy érzéki is egyben. Az érzéki vágy nem más, mint a kéjvágy, ami minden esetben káros. Az érzékszervi vágy ellenben nem minden esetben érzéki, ilyen például, mikor az ember, egy dolgos nap után alig várja, hogy kedvenc gyümölcsös tusfürdőjét használva, a bőrét és szaglását kényeztetve, lezuhanyozzon. Ez utóbbi esetben, sem a vágy, sem annak konkrét megvalósulása nem viszik romlásba az embert. A helyes érzékszervi vágyakat szinte vég nélkül sorolhatnánk…
Az akadályok eltávolításának módjai: az elmélyedés, a sétáló meditáció gyakorlása és a Dhamma hallgatása. Legyőzésüknek a belátás (vipasszaná) megvalósítása előtt meg kell történnie. Ahhoz tehát, hogy a folyamba-lépés során a tudat elmélyedjen a nibbánában, nemcsak a világfölötti, de még a világi elmélyedésben való jártasság sem feltétlenül szükséges. (Lásd fent: 84-85. old.)
A tíz béklyó a létforgataghoz láncolja az embert. Az első három alsó béklyót a „folyamba-lépett” gyakorló megsemmisítette (ők emberként születnek meg újra, akár még többször is és így folytatják majd gyakorlásukat a felébredés felé, lásd: fent, 86. old.), az „egyszer visszatérő” a negyediket és ötödiket meglazította (ők az érzéki formák világában már csak egyszer születnek újra, dévaként, pl. a Tuszita mennyben és ott érik el a végső megszabadulást, esetleg előtte még a formai vagy formanélküli felsőbb tartományok valamelyikében újraszületnek, lásd: 85-86. old.), míg a „vissza-nem-térő” ezeket is széttörte (ők a tiszta formák világában vagy a formátlan létsíkok valamelyikében születnek újra – az elért elmélyedési szintnek és foknak megfelelően – és innen haladnak majd tovább a nirvánába, 86. old.), aki pedig, mind az alsó öt, mind a felső öt béklyót megszüntette, az az arahat (aki itt és most, már ebben az életében elérte a megvilágosodást).
Az első öt alsó béklyó (ami az Igazság megpillantásában akadályozza a törekvőt, míg meg nem semmisíti őket teljesen):
(1) Hit az [elkülönült] énben
(2) Bizonytalanság, kétség az igazság mibenlétét illetően
(3) Ragaszkodás [azokhoz] a szokásokhoz, szertartásokhoz, szabályokhoz [melyek, egy magasabb, szabad, spontán, tudatos jelenlét elérésekor feleslegessé válnak, legalábbis a ragaszkodás hozzájuk mindenképpen]
(4) Érzéki élvezetek iránti szenvedély
(5) Rosszakarat
Az első három alsó béklyó egy-egy szóval: egó, kétely, szabályok. Helyettük a Lélekre kell koncentrálni / a Lélek szerint élni (1), a hitet kell erősíteni (2), a kezdeti és ideiglenes szabályoknak pedig egyetlen célja a végső szabadság fokról fokra történő megvalósítása (3), amikor lehetnek még üdvös, példamutató szokásaink, de azok már nem kötnek meg minket.
További megjegyzés az első alsó béklyóhoz: a Buddha tanaival összhangban, legfelsőbb szinten, “a célban” ugyanis egyéni, beszűkült, korlátolt, véges és szenvedéssel teli én-tudat helyett már “csak” a tökéletesen szabad és boldog, mindenre képes és mindent tudó, a teljességet a maga végtelen korlátlanságában megtapasztaló, eredendő, egyetemes és örök ön-tudat (~Lélek) marad hátra…
Bár paradoxonnak tűnhet, de magasabb értelemben véve bármennyire illuzórikus is a “kis én”, korábbi gondolataimmal összhangban ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy az énben, végső szemlélőként, tapasztalóként, megismerőként és irányítóként jelen van a Lélek, a Lélek(1) pedig “én-önmagam”(2) vagyok. A kettő, mindkét nézőpontból tekintve egy és ugyanaz.
Tapasztalatom továbbá, hogy a “nagy Énhez” a “kis énünkön”, azon belül is azon az “én-részünkön” keresztül vezet az út, melyet a leginkább elhanyagoltunk, a háttérbe szorítottunk és mellőztünk, amit a legkevesebbre méltatunk és legkevésbé becsülünk. Ezt kell ismét felfedezni, megismerni, megérteni, értékelni, előtérbe helyezni. A blog-bejegyzéseimben többször visszatérő paradoxon erre a területre is érvényes: a kis én = a nagy Én, legalábbis azon keresztül juthatunk el az utóbbihoz. Hogyan tapasztalhatnánk meg még a megvilágosodás előtt a felsőbb világok örömeit, akárcsak az érzéki formák tartományának (káma dhátu) vágyisteneiét (káma dévák), ha arra sem vagyunk hajlandóak, hogy a földi életünket élvezzük és örömet leljünk benne?! Vagy a kereteket még tovább tágítva: lehetséges-e egyből a nirvána feltétlen boldogságának elnyerése, ha még az azt megelőző feltételes, de nem káros boldogságot is megtagadjuk magunktól?! Ezzel összefüggésben azt is meg kell jegyezni, hogy nem szabad úgy vágyni a “magasztosra”, hogy észrevétlenül, nem tudatosan, de mégis, mintha “a fejünk fölött élnénk”, ehelyett a testünkben kell léteznünk és “ott” szerezni a tapasztalatokat; annak tudatában természetesen, hogy létezésünk forrása a Koronacsakra transzcendens területéről ered és ott van annak az eredendő és örök magja.
Ide vonatkozik egy Ajahn Sumedho-tól származó idézet, Meditációs tanítások c. könyvéből (Hermit Könyvkiadó, 2022, 124.old.):
“Ha meg akarjuk mászni a fát, nem kezdhetjük a csúcsánál…”
A szenvedés oka pedig, hogy a tudatlanság következtében fellépő szomj megjelenésével és térnyerésével, az anyagvilág vonzásának engedve az élővilág partikularizálódott, azaz lecsúszott a létezés peremvidékére: az én eltávolodott kezdeti pozíciójától, az Eredettől, részben különvált lelki otthonától, és immár alászállva, egy szekuláris világban, a matéria bűvöletében, az Abszolútumtól messzire helyezkedve, a Centrumtól (nem teljesen) elvált kibillent állapotában, egyéni, periférikus akaratának teret engedve és így hamis célokat követve – az Istennel történő valódi, misztikus, lelki eggyéválás helyett a pusztán anyagi síkon – a Teremtőtől a legtávolabb -, korunkban önmagát (a szexuális aktust), mint legfőbb értéket tévesen abszolutizálva, erkölcstelen módon, előre láthatóan is elvetélt, félresikerült, célt tévesztett kísérletként, a szakrális helyett a profánt választva, a nemi közösülés utáni vágyat és annak konkrét szinten megvalósuló élményét hajszolva – igyekszik boldogulni, aminek következménye nem lesz más, mint az egész, a Teremtőtől és a Lélektől, annak tudásától és világosságától önállósodni és függetlenedni vágyó teremtett világ bukása, az eredendő boldogság és szabadság elveszítése, az egymást követő, szenvedésekkel áthatott életek sokasága, amit rendszeres időközönként maga a sokszor fájdalmas és félelmetes halál ismétlődése szakít félbe.
Buddhista és hindu nézőpontból ez az eltévelyedés és lefokozódás nem más, mint az én képzetének az öt léthalmazzal (khandha) illetve a hét főcsakra közül az alsó hattal való azonosítása a Koronacsakra helyett.
Összekapcsolva a két vallási tradíciót: a nirvána az ön-tudat felemelkedése, visszatérése így eredeti helyzetébe, a Lélek szintjére, annak magasságába.
Az öt felső béklyó (ami az Út beteljesülése felé való haladást gátolja, míg a gyakorló maradéktalanul el nem pusztítja őket):
(6) Szenvedély a formát öltő, anyagi dolgok iránt
(7) Szenvedély a formátlan dolgok iránt
(8) Önhittség, beképzeltség, büszkeség
(9) Nyugtalanság, aggódás, felkavartság
(10) Nem-tudás, a megismerés hiánya
Az öt szellemi képesség, amit ki kell fejleszteni:
(1) Meggyőződés, hit
(2) Energia, erőfeszítés
(3) Éberség (tudatosság, vagy: emlékezet)
(4) Elmélyülés, összpontosítás
(5) Megkülönböztetés, bölcsesség
“Ez az öt erő bizonyos mértékben a gyakorlás fokozatos ösvényének öt lépésével áll kapcsolatban (forrás: Análajó: Szatipatthána – A megvalósítás egyenes útja, VI. 5., 143. old., 102. lábjegyzet, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, 2007, fordította: Tóth Zsuzsanna)
1. Kezdeti meggyőződés és távozás az otthontalanságba,
2. Az erkölcsös viselkedés és az elégedettség megalapozó gyakorlata,
3. Az érzékek fegyelmezése, illetve a testi tevékenységre irányuló éberség és tiszta tudás,
4. Az öt akadály elhagyása és az elmélyedés kifejlesztése,
5. Megvalósítás.”
Az öt kötelék, amit le kell küzdeni:
(1) Szenvedély
(2) Eltaszítás, utálat (gyűlölet)
(3) Tévhit
(4) Önteltség, gőg
(5) Nézetek