Forrás: A Buddha beszédei, Helikon Kiadó, 2004, fordította Vekerdi József
Továbbá néhány helyen, zárójelben idézek Mireisz László (továbbiakban ML) buddhista tanító, a covid alatt a főiskola szertartástermében, de online tartott, témához illő kiváló előadás-sorozatából (A szenvedéstől a megszabadulásig – 5. rész: A létesülés kondicionált láncolata, 2021. március 8.), ami A Tan Kapuja youtube csatornáján minden érdeklődő számára megtekinthető.
A bejegyzésem végén pedig, az egóval és a halállal kapcsolatban ugyanarra a következtetésre jutottam, mint Ő, A Buddha nyomába c. nagyszerű előadássorozatának utolsó, 11. részében (Összeszedni, ami szétszóródott, 2021. november 29.), melyet a gondolataim megszületése és lejegyzése után, több mint egy évvel később láttam.
A létszomj kioltása [MN 38.], 115-116 o.:
„1. A tudatlanságnak teljes[, az érzéki/szexuális szférában megnyilvánuló] vágytalanság révén történő megszüntetésével megszűnnek az adottságok.
2. Az adottságok megszűntével megszűnik a megismerés.
3. A megismerés megszűntével megszűnik a név és alak.
4. A név és alak megszűntével megszűnik a hat érzékelési terület.
5. A hat érzékelési terület megszűntével megszűnik az érintkezés.
6. Az érintkezés megszűntével megszűnnek az érzetek.
7. A [kellemes világias] érzetek megszűntével megszűnik a létszomj.
8. A létszomj megszűntével megszűnik a léthez kapcsolódás.
9. A léthez kapcsolódás megszűntével a létezés.
10. A létezés megszűntével megszűnik a születés.
11. A születés megszűntével megszűnik az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem.
Így szűnik meg ez az egész egyetemes szenvedés.”
Jegyzetek (64.) 188-191. o.:
„A következmények láncolatáról szóló fejtegetés, az okok és okozatok 12 tagú felsorolása, a buddhizmus legfontosabb filozófiai szövege, a buddhai ontológia és ehhez kapcsolódva a buddhai megváltástan metafizikai kifejtése.
A sorozat tizenkét tagja a következő:
1. aviddzsá ‘tudatlanság’, ‘nem tudás’, az a tény, hogy előző életünkben nem ismertük a buddhai „négy nemes igazság”-ot. (ML: metafizikai vakság.)
2. Szankhárá ‘adottságok’ (megj.: ‘késztetések’, szamszkárák: ösztönök/emlékek). A lélekvándorlás tanával kapcsolatos, jellegzetes indiai vallásfilozófiai fogalom. Minden (szándékos) tett következménnyel jár, s tetteink következményeként a lélekvándorlás során velünk vándorolnak a tetteinkből fakadó, tudat alatti alakító erők, prediszpozíciók (hajlamok), energiák, amelyek valamikor szükségszerűen kiteljesednek, ahogyan a csíra szükségszerűen kihajt. Így ezek a cselekvésünkből leszűrődő adottságok következő létezésünk csíráiként hatnak. Többnyire háromféle adottságról beszél az ind metafizika: testi adottságok (kája-szankhárá), beszédbeli adottságok (vacsí-szankhárá), gondolkozásbeli adottságok (csitta-szankhárá). (ML: indítékok, tett csírák.)
3. Vinnyána ‘megimerés’ (‘tudatosság’), az egész gondolkodási folyamat megjelölése. (ML: tudat, avagy megosztott tudatiság, az én és a más kettőssége.)
4. Náma-rúpa ‘név és alak’ (~ ‘név és forma’), minden dolog (élőlény vagy élettelen tárgy) testi, anyagi megjelenése, egyénisége, egyedi mivolta. (ML: a név a szubjektív, a forma az objektív elem.)
5. Szal-ájatana ‘hat terület’, a hat érzékszerv, illetve érzékelési tevékenység összefoglalása: látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, gondolkozás. A gondolkozás (manasz) és a megismerés (vinnyána) közötti különbség kb. az, hogy a manasz a többi érzékszerv közé tartozik, ‘ész’, ‘elme’, ‘érzelmek’, ‘agytevékenység’ jelentésárnyalattal bír, míg a vinnyána inkább mindezekre (és látásra stb.) való képességet jelöl. (ML: a név (alany) és a forma (tárgy) itt lép egymással kapcsolatba. A 6. érzék az elme (manasz), ez fogja össze az 5. külső érzéket és továbbítja a tudat felé.)
6. Phassza ‘érintkezés’, szó szerint ‘érintés’, az érzékszervek kapcsolatba kerülése a külvilággal, azaz érzékszerveink tevékenysége; pl. a szem (ill. látás) kapcsolódása a tárgyakhoz. (ML: megérinti egymást a szubjektivitás és az objektivitás, mint egy szeretkező pár, ahogy azt a buddhista tradíció képi világa ábrázolja a létkeréken.)
7. Védaná ‘érzetek’, ‘észlelés’, ‘érzések’, ‘benyomások’, azaz érzékszerveink tevékenységének belső, tudati következményei.
8. Tanhá ‘szomj’, azaz ‘létszomj’, a létezés vágya, a léthez való ragaszkodás, létösztön.
9. Upádána ‘léthez kapcsolódás’, szó szerint ‘megragadás’, ‘ragaszkodás’, azaz a létező világhoz való tapadás. Ahogyan a láng megragadja az éghető anyagot, és utána ebből táplálkozik, úgy ragadjuk meg az egyéniség öt összetevő elemét (khandha: alak, érzetek, tudat (lásd: észlelés), adottságok, megismerés (lásd: tudomásszerzés)).
10. Bhava ‘létezés’, ‘keletkezés’, az újjászületések sorozatában (megj.: az újraszületések láncolatában, körforgásában) való további létezés ténye, kényszere.
Megj.: rendkívül fontos fogalom került itt kifejtésre, mely a meg nem szabadult élőlény sajátja: ez az ún. “kényszer-létezés”, azaz amíg el nem éri a megvilágosodást az ember, az anyagvilág rabszolgája, bele van kényszerülve egy bizonyos létformába és a hozzá kapcsolódó környezetben történő létezésbe, vagyis alá van vetve a karma törvényszerűségének, korábbi tetteinek gyümölcsét élvezi ideig-óráig, vagy szenved azok keserű eredményétől…
Ellenben, aki megszabadult, tökéletesen lelki már és 100%-ig ura az anyagnak, aminek, bár az összes terület közül a legszubtilisabb, mégis az elme is a része (megvilágosulatlan állapotunkban ez is a szükségszerű(!) keletkezésnek-pusztulásnak ki van szolgáltatva): önmagának olyan külső fizikai megjelenést és világot teremt, saját maga környezetében, amilyet csak akar, ameddig csak akarja, és csak egyféle, világi érzések feletti érzést érez, az egyre fokozódó üdvözült boldogságot.
Ez a világ már lelkinek tekinthető ezért, aminek csak az élőlény teremtő fantáziája szab határt, de pontosabb azt mondani, hogy ekkor már az sem.
Ahogy az Újszövetség Korintusiaknak írt levél 2. fejezetének 9. pontja fogalmaz, ez az az élet, amit Isten készített elő azoknak, akik Őt szeretik, amit emberi szív megelőzőleg fel nem foghatott, szem nem láthatott, fül nem hallhatott…
11. Dzsáti ‘születés’.
12. Dukkha ‘szenvedés’.”
A következő néhány soros vázlat forrása a kölcsönösen függő keletkezésről: Thich Nhat Hanh: Kitaposott Ösvény Fehér Felhők, fordította: Móri Gyögy Lajos, 61. fejezet: Az oroszlán üvöltése, 405-410.o., kiadja: Buddhista Béke-Szentély Alapítvány & Magyarországi Drikung Kagyü Buddhista Egyház, 2024.
12.-11.: A szenvedés és halál tévképzetének oka a születés téves képzete…–> 10. …ami a hamis én képzetének a következménye… –> 9. –> 8. –> 7. …mert nem lát bele a [világi kellemes] érzések valódi természetébe… –> 6.-5.: …mert lénye az érzékszervi kapcsolatokba ragadt… –> 4.-3.: …mert tudata nem tiszta és nyugodt… –> 2. –> 1.
Záró gondolatok a halálról: 2005 körül olvashattam egy buddhista könyvben, talán a jelenkori Dalai Lámától, emlékezetből idézve, hogy: “semmi sem ég a pokolban, csak az egó”.
Véleményem szerint ez igaz lehet, de nem csak a pokolra vonatkoztatva, hanem az egész létforgatagban, annak bármelyik tartományában megtapasztalt szenvedésre…
Meggyőződésem továbbá ezzel kapcsolatban, hogy két újraszületés között átélt halál, annak minden szenvedésével együtt is kizárólag az egóra vonatkozik: életünk végén csak az egó hal meg, hogy a következő születésünkkor egy újnak adja át a helyét.
Az egó pedig nem más, mint az öt léthalmaz.
Akkor szenvedünk, ha ragaszkodunk hozzá.
A lélek, akik valójában vagyunk, sosem hal meg.
Ezért olyan fontos, hogy az öntudatunk ebben gyökerezzen, és ebbe a végső szférába, az eredendő világosság otthonába húzódjon vissza már az életünk során és ezért hívják fel a figyelmet a tibeti buddhista szerzetesek a halál jelentőségére: meditációs törekvéseink legnagyobb feladata az egónk megsemmisülésének eljátszása, szüntelen gyakorlása, pontosabban az ahhoz való tapadás felszámolása, de úgy, hogy a lelkünk sértetlen maradjon.
Ez a “kis halál” nem más, mint maga a megvilágosodás, azaz az egó halálán keresztül, annak végén juthatunk el a maga teljességében a lelkünkhöz, míg a “lételemekhez” történő, elvárásokkal teli kötődésünket meg nem szüntetjük.
Ezt a folyamatot kell gyakorolni, míg meg nem valósítjuk teljesen.
Ekkor ébredünk fel tökéletesen és szüntetjük meg maradéktalanul és örökre a szenvedést.
Végső konklúzióm: ha meditációs alkalmaink során végérvényesen megsemmisítettük az egónkhoz való kötődést, lehet, hogy meg sem kell halnunk.
Hiszen nincs már, ami meghaljon.
Csupán a projekcióink, kivetítéseink forrásához, az eredethez történő visszahúzódás játszódik le ekkor, szenvedésektől mentesen.