Az egyik legkorábbi, lelki világgal kapcsolatos spirituális emlékem gyermekkoromból származik: egynéhány éves koromban történhetett, mikor nagymamám pallagi házának udvarában / kertjében a fűben, egy szőnyegen ültem egy hölggyel, aki a Mennyországról mesélt nekem és képzeletben (vagy a valóságban?) láttam az égben, amint emberek vannak / élnek a felhőkben, a világosságban – éppen egy mezőn tartózkodtak, ott ültek a fűben – és egy fénylő út vezetett hozzájuk a levegőben. Földi értelemmel szinte felfoghatatlan béke és nyugalom sugárzik felőlük, mind az ott élő emberekből, mind a tájról. Ha a napjainkban rájuk gondolok, fehér glóriát látok a fejük fölött… Nem tudom, hogy ezt csak (el)képzeltem vagy ténylegesen is láttam, lehet, hogy mindkettő egyszerre. Ha a Mennyországra gondolok mostanában, általában ez a kép jut eszembe… lelki szemeimmel igazából mind a mai napig látom őket. (Ezért a múlt és jelen idő együttes használata.)
Az idáig egyetlen pszichedelikus élményem kb. 2007-2008 körül történt, amikor életemben először ittam mate teát, amit az amerikai kontinensen élő sámánok is előszeretettel fogyasztanak. Nagyon magas a vitamin, ásványi anyag és antioxidáns tartalma. Amikor otthon (ekkor albérletben laktam a Görgey utcán) elkészítettem a főzetet, úgy vettem a kezembe, mintha az élet vizét tartanám. Ahogy elkezdtem kortyolni, mintha egy energia áramlott volna végig a testemben, az ereimben, kioldva szinte minden feszültséget a testemből. Nagyon intenzív nyugalom érzése járt át. Feloldotta tudatalatti blokkjaimat és kinyitott néhány (kis)kaput a tudatomban. Az elmémet is megtisztította. Az ezt követő napokra is kiterjedt a hatása, amikor ráadásul nagyon jól is aludtam. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy a tea fogyasztását követő körülbelül két hét volt életem egyik legkiegyensúlyozottabb időszaka. A tea egyébként egy bokor fajta, teljesen legális Magyarországon, de arról sem hallottam még, hogy külföldön bárhol betiltották vagy korlátozták volna a használatát; mint minden tea, nagyon egészséges, és igen, előnyös következményekhez vezető, pozitív hatással van az idegrendszerre, de nem kábítószer. Rengeteg féle-fajta van belőle (a két fő típusa argentin és brazil), az interneten rendelhet belőle a kedves olvasó, amennyiben meg akarja kóstolni (de bizonyos teaházakban, gyógynövényboltokban is beszerezhető). A tea működési mechanizmusához az is hozzátartozik – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett -, hogy olyan gyümölcsöző hatással lesz az ember szervezetére, amilyen hittel fogyasztja. Számomra eddig csak egyszer jelentkezett ez a “csúcshatás”, pedig évek óta fogyasztom, de a sámán-szertartásokhoz így is megfelelő.
További buddhista tapasztalataim: kb. 2016-2018 eleje között történt, hogy álmomban, éjszaka, a szabadban egy magyar, nemzeti ihletettségű portékákat áruló stand előtt álltam, egy katona bábut nézegettem és honvágyamban magamban sírdogáltam… ekkor Isten megszólította a lelkemet és döntéshelyzetbe hozott, válaszút elé állított: el kellett döntenem, bármennyire is nemzeti érzelmű vagyok, hogy megmaradok-e a felszínes, kicsinyes, értéktelenebb hazafias vitézkedés szintjén vagy valami sokkal eredendőbbet, egyetemesebbet, mélyebbet és igazabbat választok… az utóbbi mellett döntöttem, ezért otthagytam az árusokat és betértem egy udvarra, ahol egy tibeti buddhista mester / szerzetes meditációs alkalmat tartott egy csoport meditáló szerzetesnek, akik vele szemben ültek. Hangosan, erővel teljesen kántált egy szöveget a vezető szerzetes. Én ott voltam az első sorban. Azt a késztetést éreztem, hogy csinálnom kell valamit és ezt mintha maga az Úr kérte volna tőlem, azért hogy – természetesen mindenféle egoizmustól mentesen – magamra iranyítsam a figyelmet… Azt hiszem cigánykereket hánytam, vagy valami effélét, aminek következtében felboríthattam néhány hangtálat, mécsest és mécsestartót a szertartást vezető szerzetes előtt, aki ezután felém fordult és azt mondta nekem: “Csak egy másik embert ismerek (ismertem), aki úgy tud(ott) meditálni, mint te.” Van egy elképzelésem, hogy ki lehetett ez a mester, aki ezt mondta, egy tibeti buddhista tanító, talán Namkhai Norbu Rinpocse, de az is lehet, hogy Karma Tanpai Gyalchen Rinpocse (vagy valaki más, akit nem ismerek).
Másik alkalommal, ugyanebben az időszakban (2016-2018 eleje) megjelent a jelenlegi Dalai Láma az álmomban. Velem szemben állt. Mintha elváltozott volna és energia járta volna át az arcát, ami enyhe fényt árasztott. Emlékszem jó és különleges illata volt a bőrének. Elmondta, hogy mit jelent a (talán gyermekkori, talán sámánvilágbeli) neve: azt hiszem, azt mondta, hogy “kő”.
Elfogult és minden más vallásban ellenséget látó keresztény hívők figyelmébe szeretném ajánlani a következő gondolataimat, akik szerint a Buddha az örök halált érte el és a megvilágosodás a végső megsemmisülés tana… Körülbelül 2016 óta, főleg ülőmeditáció közben, de általában akkor, ha őrá gondolok, a Sákjamuni Buddha meg szokott jelenni előttem az asztrál-síkon, általában velem szemben, átfedésben a Buddha szobrommal, ülve, meditálva, szavak nélkül tanítva. Hiszen, amit a felébredéssel kapcsolatban ő maga, a negyedik, történelmi Buddha az utolsó létforgatagbeli élete során személyesen el tudott mondani, azt a hármas kosárban (Tipitaka) már megtette… Tapasztalatból mondom tehát: a Buddha Él!!
Szeretnék egy kicsit beszélni – mindenféle önhittségtől mentesen – buddhista önazonosságomról is ill. beteljesítendő szerepemről a kánonban: 2016. ősz és 2018. február közötti időszakban, egy alkalommal A Tan Kapuja Buddhista Főiskola budapesti könyvesboltjának polcaival szemben álltam, a hallgatóknak fenntartott konyha mellett, a tekintetemmel pedig pásztáztam a könyveket, míg az Úr meg nem állította az egyik borítóján. Maitréja volt a neve. Akkor még nem hallottam róla, nem tudtam kiről van szó. Ekkor az Úr a saját, belső gondolataimon keresztül a következőt mondta nekem: “Ő te vagy!”. Most már tudom, hogy Ő a buddhista mitológia következő, eljövendő, 5. Buddhája. Azt is mondta az Úr, mikor a Debrecent és Pallagot összekötő erdőn haladtam át egyszer ebben az időben, hogy “Itt fogod elérni a megvilágosodást!” Lelki szemeimmel láttam, amint felülről jövő fényességgel körülvéve ülök a fák között, az avarban, keresztbe tett lábakkal, meditációs pózban… Feltételezem, hogy jövőbeli szerzetesi / remete életem végét itt fogom majd tölteni, Debrecenben ill. Pallagon koldulva az ételt, az erdőben pedig aludni és gyakorolni… Azóta igyekszem úgy élni és törekedni, hogy egyszer, amikor eljön az ideje, be tudjam majd teljesíteni ezeket a jóslatokat.
2026. január 11-ről 12-re (vasárnapról hétfőre) fordulóan, álmomban, a szellemvilágban találkoztam 2-3 buddhista szerzetessel egy erdei tisztáson, gyermekkori lakóterületemhez közel, az egyikkel közülük beszélgetésbe elegyedtem, miközben rajtam is egy, a való életben Thaiföldről rendelt, narancssárga színű szerzetesi ruházat volt. Magával vitt abba a kolostorba, ahol ő élt és gyakorolt. Egyetlen általam látott földihez sem tudnám hasonlítani a stílusát: egy sűrűn lakott, modern városrészben helyezkedett el, kellő nagyságú parkkal/előtérrel, felső része, mint egy kisebbfajta torony, kb. 5 emeletnyi magas lehetett, ezen a területén a sötétbarna ill. fekete színek domináltak és ahogy felemeltem a tekintetemet, hogy végigpásztázzam az épületet, nagyon komoly, mély tónusú, buddhista szerzetesi zenét hallottam. Mind a látvány, mind a hangok magával ragadtak. Hangulatában a théraváda, a zen és a tibeti buddhista irányzatok mutatkoztak meg benne. Tudtam, hogy ide szeretnék tartozni, itt szeretnék szerzetesi életet élni és ez ügyben egy napot sem késlekedhetek, rögvest kérnem kell a felvételemet. Következő emlékem, hogy már az épületben vagyok, nagyon fejlett képalkotási technológiával rendelkező orvosi szobái voltak. Kerestem a szerzetest, akivel az álmom első részében beszélgettem, hogy közbenjárjon értem, de nem találtam. Másnap reggel (álmomban) viszont már ott ébredtem, velem volt Cser Zoltán, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola egyik tanára, vele és néhány társammal együtt készültünk a közös reggelihez.
Nagyon örültem ennek az álomnak, főleg azért, mert ideális számomra, hogy az asztrál-síkon éljek szerzetesi életet, egyrészt mivel a való életben magyarnak születtem, ezért saját elhatározásból, bármennyire is szerettem volna korábban, nem mehetek külföldre kolostori életet élni, hogy ne szakadjak el a gyökereimtöl és majd magyarként, Magyarországon érhessem el a megvilágosodást. Másrészt, ébrenléteim során, mivel keresztény is vagyok, sőt, a zen buddhista és taoista oldalaimat is figyelembe véve, mindennél jobban értékelem a mesterséges beavatkozásoktól mentes, egyszerű, átlagos, hétköznapi, világi életet, amit a szerzetesi élet a háttérből megtámogat.
Ahogy a platóni és konfuciánus énem is előbbre helyezi az isteni gondviselés által nyújtott, de a természettel továbbra is összhangban lévő, mégis az akár bőségesebb anyagi keretek, tartópillérek és értékek között megvalósuló konvencionális, kulturált társadalmi életet (bár a megvilágosodás elérése érdekében alkalmanként és ideiglenesen hajlandó lennék lemondani róla), a hordós Diogenész által jelképezett, igényeket mellőző nincstelenségével szemben, anélkül, hogy ez utóbbi felett ítélkeznék vagy lenézném azt, hiszen egy buddhistának ezen létmódból származó előnyöket és erényeket is asszimilálnia kell…