Álmaimban eddig két alkalommal voltam állattestben a szellemvilágban, egyszer egy kutya / farkas voltam és ebben a testben futottam az erdőben, ahogy a kutyák / farkasok szoktak, talán többen is voltunk… Másik álmom hosszabb és részletesebb, eseménydúsabb volt. Egy erdei házban voltam, kint a bejárati ajtó előtt várt egy kisgyerek. Nagyon aranyos, szeretnivaló volt, szegény árvának és magányosnak tűnt, vele beszéltem néhány mondatot és úgy tett a karjaival, mintha madár lenne és repülne… a következő emlékem az álomból, hogy galambként / sirályként repülök egy társammal (másik madár) együtt abban az utcában, ahol gyerekkoromban laktam Pallagon. Az életerőnket próbáltuk feltölteni, ezért azt hiszem nyírfákat kerestünk, aminek ha a tetejére repülünk és felette lebegünk, csapkodunk a szárnyunkkal és úgy egyensúlyozunk, visszatér belénk az élet. Sajnos csak olyan fát / fákat találtunk az utcában, melyek felett már volt más madár, ezért azokat nem tudtuk használni. Így hát tovább repültünk, elértünk a mezőgazdasági középiskola kerítéséhez, amitől visszafelé (tehát nem a középiskola udvarának területén) volt egy lejtő, aminek az alján láttunk pár fát, amint közelebb repültünk, észrevettük, hogy a fák valójában villanyoszlopok voltak és láttunk egy ódon épületet is ezen a területen. A madár-társam is észrevette és megdöbbenve, félelemmel telve mondta, hogy “Pszichiátria!”. Azaz az épület a szellemvilágban pszichiátriaként funkcionált. Közelebb repültünk, az egyik oldalsó bejáratához. Néhány tigris őrizte. Majd láttam az épületen belül egy félig ember-félig ló élőlényt (vagy egy szatírt – a görög mitológiából), talán nőnemű volt, aki azt mondta: “Együnk ebből a kis levesből…” Tudtam, hogy a hasamra gondolt. Abból akart enni. Sajnos szegény nem volt teljesen az eszénél… A következő emlékem az álomból, hogy el akartuk hagyni a pszichiátria területét, ezért a kerítés felé repültünk, de mivel nem találtunk nyírfát, hogy feltöltsük az életerőnket, kezdtem elveszíteni az eszméletem és mikor a kerítés felé / fölé értem elsötétült minden… erre az álmomra ennyire emlékszem.
Egy kicsit bizalmasabb információt osztanék meg most a kedves olvasóval. 2016-2018 eleje között olvastam egy könyvet, ami a táltos hitről / vallásról szólt és pont egy olyan fejezethez értem, ami a táltos lovakról mesélt. Ekkor a szellemvilágban (aminek a történéseit, jelenségeit sokszor ébrenlétem során is érzékelem), a tudatomon keresztül kapcsolatba lépve velem, megjelent nekem egy fehér színű ló, aki beszéli az emberi nyelvet. Nagyon aranyos, szeretetreméltó állat, szoktam simogatni az asztrál-síkon, ha engedi és mikor rá gondolok, többnyire grimaszokat vág és (játékból) dacosan viselkedik :-), tüzes füstöt fúj az orrából, képes repülni és a szájából tüzet okádni és olyan a szeme (hangsúlyozottan gömb alakú), mint a buddhista hagyomány képi ábrázolásain megjelenő szellemlényeknek, sárkányoknak. A sejtésem az lehet, hogy ez egy segítő állatszellem, egy táltos ló, azóta, az első jelenése óta velem van mindig, mikor rá gondolok. (Lehet, hogy azóta mindig is velem volt, de erről csak akkor tudok, ha a gondolataimat felé irányítom.)
Volt egy olyan álmom is ebből az időszakból (2016-2018 eleje), amikor találkoztam pár nagyon vékony testalkatú sámánnal a pallagi teniszpálya épületénél, az egyikük lelőtt pisztollyal, majd ezután a halál állapotában visszaemlékeztem néhány előző életemre (tudtam, hogy ezt az Úrnak köszönhetem, ő “repített vissza” a múltba). Az első emlékem egy nagyon régi korba vezetett, egy mezőn álltam, archaikus, ősi ruházatban. Azt mondta az Úr ekkor a saját gondolataimon keresztül, hogy “Már a böjtike korban is léteztem.” Nem nagyon tudom, hogy ez mit jelent pontosan, csak annyit, hogy nagyon régen lehetett. Időben-térben ugrottunk egyet, egy tengerhez-óceánhoz értünk (talán nem is a Földön voltunk, hanem egy másik bolygón), sziklák mellett / között csapatosan úszó delfineket láttam, ebből tudtam, hogy az egyik én lehettem és ezt mondta az Úr: “Ez egy jó újraszületésem volt.” 🙂 Ebben az álmomban még hatalmas fákat és darazsakat is láttam. És végül, az idők végén, az univerzum egy másik pontján (talán egy másik univerzumban) láttam, amint egy, a miénktől különböző, de hasonló civilizáció egy hatalmas portált nyit az űrben és óriási űrhajókkal, ellenséges szándékkal a mi világunkba teleportálják magukat… Jelenleg ennyire emlékszem ebből az álomból.
Egyébként a pszichiátriára visszatérve, álmaimban jártam többször “pszichiátriai világokban”. Az egyik alkalommal egy hatalmas épületkomplexum területén voltam, bent az egyik épületben. Egy fiatal fiú ült egy padon, aranyosnak tűnt, odaléptem hozzá, hogy megérintsem / megsimogassam és váltsak vele néhány kedves mondatot, erre ingerülten, a kezével csapdosva elérte, hogy ne érjek a közelébe. Szegény, lehet, hogy valamiért fél(t) a testi közelségtől… Láttam egy kórházi dolgozót, talán ápoló volt. Megérzéseim szerint angyal lehetett. Azóta, mikor rá gondolok az ébrenléteim során, szeretettel, mosolyogva néz rám és kacsint egyet (látom, hogy ezt csinálja az asztrálsíkon a lelki-szemeim előtt). Ebben az épületben, láttam egy ajtót, ami kinyílt, kék színű volt, kék színű fény jött ki belőle és olyan érzetet árasztott, mintha fagyos lenne az idő odabent. Oda nem mehettem be.
Egy másik alkalommal is jártam az alvilágban pszichiátrián, ez egy alsóbb lét-tartományban lehetett, nem láttam fizikai sérelmeket és szenvedést, de szinte pokoli volt a hangulata, úgy tapasztaltam meg az ottaniakat személyesen, mint egy “ottlakó”. Na ez nagyon félelmetes volt. Ezt nem ajánlanám senkinek, hogy oda kerüljön.
2023. szeptember 16-ról 17-re virradóan, éjszaka azt álmodtam, hogy félhomályban, de inkább sötétben egy szürkés-feketés, a modern fizikából / csillagászatból is ismert, féregjárat-szerű, felhő állagú alagútban haladtam viszonylag nagy sebességgel, ami hol lefelé, hol felfelé ill. jobbra-balra kanyarodott, amerre éppen vonzása volt. Egy idő után rájöttem, hogy a Föld belsejében vagyok és éppen abban a csatorna-rendszerben, ami a pokol egyes szintjeire / bugyraiba szállítja az embert, ahová kerülnie kell. Még nem értem célba, csak haladtam egyre beljebb és beljebb a mélyben. Kezdett egyre félelmetesebb és kétségbeejtőbb lenni. Arra gondoltam, hogy most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy kibírjam a különféle módokon szenvedő emberek látványát ill. hogy én magam is megtapasztaljam az ottani körülményeket, történéseket. Magamban imádkoztam (talán szavakkal vagy szavak nélkül) és könyörögtem az Úrhoz, hogy vigyen ki innen: csak egy kis világosságot adjon… Nemsokára teljesült is a kívánságom, zöldes fényt láttam beáramlani felülről, aminek következtében ismét a Föld felszínén, a szabadban találtam magam és felébredtem.
Egyébként, ha már szóba hoztam, egyik álmomban, 2011-2012 körül a pokolban voltam, egy sötét teremben, amiben sokan voltak és hullámzó lávaszerű folyadék hullámzott nyakig ellepve az embereket, akik sikoltoztak félelmükben / fájdalmukban. Sajnálom őket. Ekkor mellettem jobbra szétnyílt a tüzes víz, láthatóvá vált a talaj és egy ajtó a falban, pár angyal volt ezen az úton és mutatták, hogy arra menjek. Bementem a szobába, ahol már nem voltak pokoli körülmények. Egy férfival beszélgettem aki egy asztal mögött ült, nagyon kedves volt, asztrológiáról és egyéb ezoterikus dolgokról beszélgettünk (követendő példaként beszélt a mérleg jegyben születettek tulajdonságairól… 🙂 ) és úgy éreztem, hogy ő egyszerre egy pszichiáter és az Úrnak egy szolgálója, majd rájöttem, hogy Jézussal beszélek, vagy legalábbis az ő emberi-isteni minőségét éreztem meg a velem szemben ülő férfiban… erre eltünt a férfi és a szoba. Ennyire emlékszem ebből az álmomból.
Egyébként a való életben, a pszichiátriára úgy tekintek, mint egy, az élet-halál között lévő köztes létre (az élet oldaláról), ahová egyszerűbben fogalmazva pihenni és aludni járnak az emberek, kicsit sokoldalúbb vonatkozásban, hogy önismeretet szerezzenek és engedjék, hogy a természet gyógyító erői működjenek bennük, mint egy kis gyengélkedő, mielőtt visszatérnének a hétköznapi életükbe. Az ápolókra, mint angyalokra, a pszichológusokra és pszichiáterekre pedig úgy gondolok, mint Isten szolgálóira.
Ideális esetben legalábbis így kellene lennie.
De ha nemcsak őszinte, hanem igazságos és objektív is szeretnék lenni, mind a pozitív, mind a negatív kritikát fontolóra kellene venni – egyszerre -, ha a pszichiátriáról gondolkodunk. Kicsit az ószövetségi Jahve-hoz lehetne hasonlítani ezt az intézményt, ahhoz a felsőbb hatalomhoz – Istenhez -, akiben egyidőben egyesül és érvényesül mind a büntetésre, mind a jutalmazásra való hajlam és tevékenység…
A pszichiátria sötét oldaláról és a vele kapcsolatos egyértelmű negatív kritikámról az olvasó a bejegyzésem végén tájékozódhat.
De először, hogy önkritikát gyakoroljak a “betegek” nevében és a pszichiátria védelmében, a következő kijelentéssel szeretném folytatni soraimat: “Ha az ember nem ért a szép szóból, majd ért a csúnyából.” Azaz lehet, sőt valószínűnek tartom, hogy tőlünk is függ, hogy a pszichiátria ideális vagy sötét oldaláról szerzünk tapasztalatokat. Szintén a pszichiátria mellett kiállva, azt is mondhatnám, hogy mivel általában a karma törvénye hétköznapi szinten is érvényesül, nem az “ítélet” kihirdetőjére és a “büntetés” végrehajtójára kell haragudni, hanem arra a személyre, akinek a gondolkodása, beszéde és magatartása előidézte a negatív eseményeket, azaz magunkra és ezért minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy személyiségünket pozitív irányba formáljuk…
Időközben arra is rájöttem, hogy a “gondolat-rendőrség” és “erkölcs-rendészet” fogalmaitól sem szabad idegenkednünk, hiszen keresztény emberként tudhatjuk, hogy ezek léteznek és forrásuk / eredetük odafent van, a pszichiátria mindennek csupán a helyi kirendeltsége lehet…
Talán a diagnózisokkal és gyógyszerekkel sincs akkora baj, mivel az előbbit – a megfelelő hozzáállásunk kialakítása után – akár úgy is láthatjuk, mint pozitív megítélésű, jelzés-értékű észrevételek az elménk állapotáról, melyek irányt mutathatnak életünk későbbi irányításához és a további előrehaladásunkról, míg az utóbbiak (a gyógyszerek) is igen hatékonyak lehetnek, és segíthetnek, míg teljesen fel nem épülünk.
Egyrészt olyan apróságoknak tűnő, de annak mégsem nevezhető hatások mellett, mint hogy oldják a feszültséget, segítenek aludni és jó kedélyállapotot biztosítanak, az ingerületátvitel növelésével rendezik az alvásciklusokat, erősítik a kognitív funkciókat, mérsékelhetik a hallucinációkat, a betörő gondolatokat és a téveszméket (habár ez utóbbi hárommal nagyon óvatosnak kell lenni: vigyázni kell, melyeket tekintjük “beteges”-nek és még ha “kórosnak” is tűnnének, azoknak is van igazságtartalma és tanítani szeretnének valamit a “betegnek”), segíthetnek a kényszerek és a mániás epizódok enyhítésében, stb. és általános értelemben vett idegrendszeri változásokat idéznek elő, melyek következtében, a gondolkodásunk, érzelemvilágunk és viselkedésünk pozitív irányba történő megváltozásával, mint egy átlagos, “normális” ember, képesek leszünk megbírkózni családi és munkahelyi életünkkel, problémáinkkal vagy tanulmányainkkal; másrészt olyan pszichés átalakulás generátorai, melyek megfelelő mentális környezetet teremtenek a páciens “fejében”, aminek következtében jóval nagyobb hatásfokkal lehet pszichoterápiát végeznie, ennek következtében sorsfordító belátásokhoz jutnia, meghatározó megismerési eredményeket elérnie és szociális viselkedésén akár gyökereiben változtatnia…
Hogy meddig kell szedni a gyógyszereket? Buddhistaként erre a következőt mondhatom: orvosságra addig van szükség, ameddig a betegség fennáll… Ez tarthat életünk végéig, de nem feltétel nélkül: hiszem, hogy akárhányszor is esik vissza az ember, emberbarát megfontolásokból ezt a rizikót vállalni kell és a gyógyszermentesség lehetőségét mindig fenn kell tartani, ha elérkezettnek látják az idejét, azaz ha a “betegség” tünetei már legalább körülbelül fél éve-éve megszűntek és az annak hátterében álló gyökérprobléma hatóokait is sikerült felszámolni; a “beteg” és az orvos közös döntésének kell ennek lennie. Fél füllel hallottam a pszichiátria álláspontját ebben a kérdésben: ők két év tünetmentesség után javasolják a gyógyszerelhagyást, azonban, ha korábban tapasztaltak már gyógyszer adagolásának megszüntetése során visszaesést a “beteg” állapotában, ez az idő 5 évig is kitolódhat. Ennek ellenére, ha azt ajánlanák, hogy szedd életed végéig, ezzel nem azt feltételezik és nem arra predesztinálnak, hogy bármi történjék is veled, most már sohasem fogsz meggyógyulni, ez a döntés csupán elővigyázatossági megfontolás eredménye, hogy megelőzzék az életedben az esetleges későbbi nehézségek során fellépő állapotromlást, habár ez sincs kőbe vésve, hogy ez majd előbb vagy utóbb, így is, úgy is bekövetkezik, mégis, a múlt tapasztalataiból kiindulva úgy gondolhatják, hogy jobb félni, mint megijedni… persze lehet, hogy már réges-rég meggyógyultál. De mégis úgy gondolom, hogy ebben az esetben is úgy lenne igazán emberséges, ha az orvosok megadnák az ex-“beteg” szabadságát is ezeknek a döntéseknek a meghozatalában.
Ha az eddigiekből esetleg még nem derült volna ki világosan, most mondom: a pszichiátriai kezelések tekintetében a Buddhát követve az arany középutat képviselem.
Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy egy “beteg”-nek lennie kell annyi önkritikájának, hogy elfogadja: ha huzamosabb ideig rosszul van és saját erejéből nem tud kijönni belőle, szüksége lehet gyógyszerre is, még ha nem is akarja annyira… és ezt lehet, hogy hosszú évekig, évtizedekig, míg fel nem épül teljesen, elsősorban a saját maga érdekében, míg meg nem gyógyul, szednie “kell”.
Mindezekből következik gondolatmenetemnek a pszichiátriára vonatkozó része is: az orvos tekintsen ki szakmájának és a betegségeknek a világából, legyen annyi vérmérséklete, önkontrollja és tisztánlátása, hogy indokolatlanul és ész nélkül ne erőltesse rá senkire egy életen át(!!!) a gyógyszerek szedését és legyen engedékeny és hajlandó a diagnózis megváltoztatására – bármi is szerepeljen benne -, ha a “beteg” meggyógyult.
Elég nagy baj lett volna, ha a Buddha a Négy Nemes Igazsággal kapcsolatban csak a következőket fogalmazta volna meg: a betegség van, a betegség létezik.
Mert nemcsak ez, hanem a betegségeket megelőzően van egy egészséges állapot (aminek felidézése, újbóli elérése lehet egy jövőbeli cél, megszüntetve a betegséget kiváltó okokat), amit követhet egy betegség kialakulásának időszaka, de a betegség fennállasának előrehaladtával pedig nemcsak annak súlyosbodása történhet meg, hanem rá lehet lépni a felépülés útjára, egészen addig, míg a “beteg” meg nem gyógyul teljesen.
A gyógyszer beállítása során is fontos lenne a pszichiáter rugalmassága: kizárólag a tünetek ellensúlyozására leginkább megfelelő tablettákat írja fel, mindezt optimális mennyiségben, annál ne többet és ne is kevesebbet, hogy ezzel véletlenül se rontsa a “betege” életminőségét… ezért vegye komolyan a gyógyszerekkel kapcsolatos panaszait is.
Hogy mely(ek) a szükséges gyógyszer(ek) és mennyi a szükséges gyógyszeradag? Ami körülbelül 50%-ban avatkozik be az agy kémiájába! A két véglet, ha semmit nem szed a páciens és nem tud egyedül megbírkózni a tüneteivel, vagy ha a gyógyszerek 100%-os uralma alatt él, teljesen eltompítva elméjét, ekkor ugyanis a gyógyszerek nemcsak a természetellenes impulzusok létrejöttét akadályozzák, hanem a természeteseket is, tehát a “beteg”-nek, bár egyáltalán nem lesznek “kóros” tünetei, de a normális tudatmüködését is gátolni fogják, bezárva így őt démoni megszállottságának állapotába, ameddig gyógyszerein és/vagy annak adagján nem változtatnak. Tehát itt is fontos a középút és a mértékletesség: hagyni kell 50%-ban, hogy a páciens a saját erejéből küzdjön “betegség”-ével, hogy legalább ekkora szabadságfokkal harcolni tudjon ellene, 50%-ban pedig ott a mankó, amit a gyógyszer(ek) jelent(enek). Így, ha egyszer megszűntek a “betegség” tünetei, tudni fogják, hogy meggyógyult, nem pedig csak az orvosság fojtotta el benne azokat teljes mértékben. Vagy, ha még nem biztosak a végső felépülésében, valószínűleg kevesebb gyógyszer és/vagy kisebb gyógyszeradag mellett is képes lesz hozni ezt az 50-50%-os fentebb kifejtett arányt; és ezt a tendenciát mindaddig lehet folytatni, míg el nem érik a teljes gyógyszermentességet, amihez azonban nemcsak az orvos jóindulata és engedékenysége, hanem a páciens őszintesége is szükséges, hogy világosan tájékoztassa orvosát és reális képet adjon állapotáról…
Az orvos legyen készséges mindezek elfogadására.
Esetleg még az egyhangú, dísztelen kórházi szobákra, folyosókra is adhatunk érthető, racionális magyarázatot: így próbálják elkerülni, hogy az egyes vallási jelképek felzaklassák a lelki világát az életének éppen egy nem könnyű szakaszát élő ott tartózkodónak…
Beszéljünk még egy kicsit a sokk-terápiáról. Képzeljünk el egy számítógépet, amit már jó ideje használunk és sajnos ez idő alatt “felszedett” néhány vírust, megtelelt a merevlemeze, ami ráadásul lehet, h még töredezett is: azaz a rendszer lelassult, akadozva, esetleg irracionálisan működik… ilyenkor van, amikor elég ha újraindítjuk a rendszert, de sok esetben törölni kell az adatok és programok közül, töredezettség-mentesíteni kell a háttértárat, vírusölő programokat kell másolni a gépre, esetleg újra kell telepíteni az operációs rendszert vagy visszaállítani egy jobb, korábbi működőképes állapotába. Ugyanez történhet az ember elméjével, ha nem tartja megfelelően karban (gyakorlatokkal, a mentális higiénia megőrzésével), nem szabadítja meg magát a káros gondolkozási mintáktól, és a tudatát a felhalmozódott szeméttől. Ekkor lehet szükség elektrosokk-kezelésre, ami hatékonyan megtisztítja az idegrendszer gondolatokkal túlzsúfolt pályáit. Drasztikusnak hangozhat ez a beavatkozás, mégsem az: ma már altatásban, fájdalom-csillapítók alkalmazása mellett végzik, csak a megfelelő dózisban és alkalommal, amekkorára és amennyire szükség van. Ha nincs más megoldás, ez segíthet a “beteg”-nek, hogy a kezelések után jobban érezze magát, tisztábban gondolkodjon és világosabban lássa az őt körülvevő világot. Ha ettől még együttműködőbbé is válik környezetével, jobb a kedve és felszabadultabb, “könnyebb” lesz, annak meg lehet, hogy csak örülni kell. Mindezt az elfogultság elkerülése végett írtam le, hogy ne csak a rosszat lássuk ebben a terápiában…
Legvégül pedig egy kicsit keményebben szeretnék fogalmazni az úgynevezett “betegek” védelme érdekében a pszichiátria zsarnoki oldalával szemben: egyetlen jóérzésű embernek sem lenne szabad hagynia, hogy a pszichiátria bárkire, akarata ellenére, fenyegető árnyként tartósan rátelepedjen és mint egy rossz szekta élősködjön felette, teljes és végleges meggyógyításának jó szándéka nélkül, józan értelem és az újra és újra felülvizsgált diagnózisokra és azok megváltoztatására vonatkozó akarat meglétének hiányában, éléte végéig gyógyszerek szedésére és az azoktól való függőségre, továbbá arra kényszerítve, hogy az intézmény szűkebb vagy tágabb keretein belül folyamatos, a haláláig tartó felügyelete alatt éljen, “beteg”-ként kezelve, szó nélkül elviselve annak verbális bántalmazását és fizikai erőszakát, kényszerintézkedéseit…
Továbbá emlékeztetni szeretném a pszichiátriát, hogy neki elsődleges feladata nem az, hogy az általa kialakított szubkultúrában minél engedelmesebb betegeket neveljen vagy mini társadalmában rabszolga módon mindent eltűrő mintapolgárokat hozzon létre, hanem, hogy minél hamarabb “meggyógyítsa” őket! Hogy ismét tökéletesen szabadon élhessenek, gyógyszerek, pszichiáterek nélkül…
Még egy dologról szeretnék beszélni: ha a “beteggel” az ápolók úgy bánnak, mint a kutyával (megjegyzem velük sem lenne szabad így viselkedni), az orvosok pedig tárgyként kezelik és ezek miatt ellenérzése alakul ki a pszichiátriával szemben, ez az ellenállás jogos és nem “pszichiátriai betegség”, nem szabad összemosni “alapbetegségével” és megtetézni azzal, hogy még “paranoid”-nak is tekintik… ezért, ha az ott dolgozók azt szeretnék, hogy a “beteg” együttműködőbb legyen, tegyenek érte és nyerjék vissza a bizalmát, ez az ő feladatuk, mert csak ha ez az ellenszenv megszűnt, akkor lehet igazán “betegségének” leépítésén dolgozni. A “beteg” pedig legyen nyitott minderre, ne ragaszkodjon görcsösen sértettségéhez. Egy pszichiáternek tehát ezen a kettős fronton kell harcolnia, és az előbbi sem kisebb fontosságú az utóbbinál…
Szóval könnyen vélekedhetünk ugyanarról a jelenségről pozitívan és negatívan is, ami nem azt jelenti, hogy “minden relatív”, sokkal inkább azt, hogy a tézist (érvek) és antitézist (ellenérvek) a szintézis hégeli értelmében egyesíteni és meghaladni kell, hogy végül a krisztusi szeretet fényében tekinthessünk rá – előítéletektől és gyűlölettől mentesen, saját keresztünket felvéve, mégis szabadon.