Nagyon nehéz kérdéskör, aminek most egy kifejezetten problematikus alesetével, vagyis a kivételekkel szeretnék röviden foglalkozni.
A Buddha azt tanította, hogy cselekedeteink erkölcsi minősége, azaz a szándékunk milyensége határozza meg azoknak a ránk vonatkozó visszahatásait, vagyis hogy tetteink gyümölcse édes vagy keserű lesz-e számunkra. Ez az ún. szándék-etika és alapvetően így is van, feltéve, ha tudjuk, hogy konkrétan mi a jó az embertársainknak…
Ha véletlenül eltaposunk egy bogarat, nem jár negatív következménnyel, ha rossz akaratból, igen.
Tehát jóindulatúan vagy legfeljebb semleges indíttatással kell cselekednünk!
Na de mi a helyzet azokkal a rossz cselekedetekkel, melyet tudatlanságból és fel nem ismert gonoszságból, látszólag jó szándékkal, magunkat erről meggyőzve viszünk véghez?
Sajnos ki kell ábrándítanom a buddhistákat, de ez nem vezet jó eredményhez, mivel ezen szándék mögött igazából rosszakarat és kegyetlenség húzódik.
El lehet gondolkozni azon, hogy milyen túlvilági élet várt a náci Németország azon tagjaira, akik elhitték, hogy ők jót cselekszenek azzal, ha a társadalom általuk rákosnak tartott sejtjeit, a zsidókat deportálják, éheztetik, kényszermunkára kötelezik, rosszabb esetben megölik őket, lakásukat, vagyonukat pedig elkobozzák?!
Vagy a közép- és újkor inkvizítoraira, akik Isten és Jézus nevében kegyetlenül kínoztak halálra eretnekeknek bélyegzett emberek tömegeit?!
Hiszen mindkét jelenséget látszólag a jó szándék, legalábbis az erről való téves meggyőződés táplálta!
A háború végeztével, a vétkes náci katonákat és parancsnokokat elítélték és felakasztották és a boszorkányüldözők sem hiszem, hogy a túlvilágon Istentől dicséretet kaptak volna!
A lényeg, amit mondani szeretnék, az igazi jó cselekedeteknek helyes nézetből (a Négy Nemes Igazság legalább fogalmi ismeretéből) és együttérzésből kell fakadnia! Azaz őszintén bele kell képzelnünk és éreznünk magunkat a másik ember helyzetébe és csak utána dönteni!
Ha van egy kis (esetleg nagyobb) hatalmunk és emberek jóléte függ tőlünk, Isten nem csak azt nézi, hogy szándékaink jók-e (bár el kell ismerni, ez az elsődleges szempont), hanem, hogy tetteinknek milyen tényleges hatása van a minket körülvevő emberekre: ők mit tapasztalnak, miként élik át befolyásunkat, jobbá vagy rosszabbá tettük-e az életüket, a boldogságukat fokoztuk vagy esetleg szenvedést okoztunk nekik?!
Ahhoz, hogy ezt tudjuk, előzetesen meg kell ismernünk felebarátunkat, vagy legalábbis jó emberismerőnek kell lennünk!
Hiába a feltételezett jó szándék, ha valójában nem arról van szó, és a következő az az objektív mérce, kicsit megfoghatatlanul, homályosan és már-már mint misztikus kategória, ami az eredeti szándékot visszaigazolja: a másik ember belső világa, aminek következtében, ha kárt teszünk benne, el kell majd szenvednünk tetteink kellemetlen következményeit.
Amennyiben legalábbis meg nem bánjuk őket és hagyunk fel velük egy bizonyos türelmi idő letelte előtt!
A magyar mondás sem úgy tartja, hogy jó szándékú tett helyébe jót várj, hanem jótett helyébe… aki pedig másnak vermet ás, maga esik bele.
Szenvedést csak egy esetben okozhatunk: ideiglenesen és felszínesen, hogy ezzel egy súlyosabbat, mélyebbet és tartósabbat elkerüljünk. Ezt maga a Buddha is beismeri. (Lásd: Kutyautánzó szutta [Maddzshima-nikája 57.]) De ehhez legalább annyira bölcsnek kell lennünk, mint amennyire Ő az volt.