Nagyon fontos fizikai-metafizikai kérdés, melynek jelenleg csupán a felszínét kívánjuk érinteni, de annak egy igencsak problematikus részét, mellyel kapcsolatban sajnos igen sok a félreértés.
Múlt-jelen-jövő. Együtt a három, középpontban a jelennel. Véleményem szerint a jelenben van az a misztikus pillanat – mint egyfajta összekötő kapocs -, melyben a múlt és jövő mágikus módon összeér – egy bibliai idézettel az Újszövetségből (Jézus tanításai közül) igazolva ezt: “Erre így folytatta: ‘Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.'” (Máté 13:52 – Szent István Társulat Bibliafordítása, 2018); egy taoista idézettel megerősítve mindezt: “Nyugalmukat bizton őrizve formáltak a szennyesből tisztát.” (Lao Ce: Tao te King, azaz Az Út és Erény könyve, Az Út:15, részlet, fordította: Weöres Sándor) – és súlyos hibát vét az, aki úgy gondolja, hogy e három idő közül csupán a jelennel kell foglalkozni, csak az számít.
A múltban – ahol nemcsak a szép emlékeink és motivációink vannak (melyekből erőt meríthetünk), hanem az úgynevezett traumáink is (melyeket feldolgozhatunk, megérthetünk és ezáltal megszabadulhatunk tüskéitől, teher voltuktól, hogy ne csökkentse többé tolvaj módjára erőnket és ne rombolja személyiségünket ellenségünkként, hanem, mint jó barát, építsen minket) – és a jövőben – vízióinkban, melyeket követünk – rengeteg energia rejlik, melyek táplálják a jelen pillanatot és itt és most összpontosulnak. A múlt és a jövő a jelen tartópillérei, annak az alapzatai és támasza. Sajnálom, hogyha csalódást okozok most ezzel a kijelentésemmel a kedves olvasónak, de: múlt és jövő nélkül nincsen jelen, ugyanakkor az is igaz, hogy jelen nélkül nincs sem múlt, sem jövő. Aki az örök jelenben, Élő emberként és nem lelki halottként, vegetálva szeretne időzni, annak ismernie és helyére kell tennie a múltját, a jövőben pedig kikristályosodott és világos spirituális célokat kell követnie, azaz mind a múltjának, mind a jövőjének tudatában kell lennie, ez adja a szükséges alapot a jelen pillanatnak.
Azzal egyetérthetünk, hogy a jelen a legfontosabb, de csupán abban az értelemben, hogy mind a múlt, mind a jövő a jelenből tekinthető át, és semmiképpen sem úgy, hogy közben a múltat és a jövőt kiiktatjuk, nivelláljuk. Csak annak ajánlhatnánk ezt a felfogást, aki felejteni szeretne és meg szeretne szabadulni a múltjától, a jövő tekintetében pedig nem hajlandó célokat kitűzni, élete alakulásának irányát meghatározni. A jelenbeli boldogságunk elérése érdekében kulcsfontosságú múltunk ismerete és jövőnk alakítása. Aki elveti múltját és nem hajlandó foglalkozni jövőjével, csak sodródik jobbra-balra, előre-hátra életének és a létesülésnek az óceánján, ami hol a felszínen tartja, hol a mélybe rántja, magatehetetlenül és tudattalanul.
A múlt akkor is él és hat, ha nem tudunk róla, ha nem veszünk róla tudomást, csupán tudattalanul, úgymond alattomosan és a háttérből veszi ki részét életünk alakításában. Jövő nélkül pedig céltalan az ember.
A múlt és a jövő azért létezik, hogy általuk beteljesítse életét az ember a jelenben, nem pedig azért, hogy ész nélkül elvágjuk magunkat tőlük.
Múlt és jövő jelenléte a tudatban akkor káros és okoz szenvedést, ha az ember a jelenben arra vágyik, hogy máshol, más időpontban legyen és valami mással foglalkozzon, anélkül, hogy a vágyott múltbéli és jövőbéli állapotot, mint egyfajta idő-, tér- és hangulatmágia, megpróbálná a jelen pillanatban megvalósítani:
Mivel az élet körülöttünk folyamatosan változik, a múlt egykori eseményei, tanulmányai, munkái, lakóhelyei, tárgyi körülményei, szereplői, rokonai, szerelmei a jelenünkben már nem biztos, hogy fellelhetőek vagy legalábbis már nem biztos, hogy pontosan ugyanúgy, mint korábban, mégis az akkori életérzésünk, az életnek a múltban megtapasztalt vibráló pezsgése, örömeink, boldogságunk, a szívünk nyitottsága és a benne lévő akkori szeretet, elménk és lelkünk tisztasága és világossága, mely egykori önmagunkat jellemezte és a mindenkori történéseket keresztül-kasul átszövő, azok lényegébe hatoló emelkedett, pozitív, életigenlő hangulatok a jelenünkben is visszaállíthatók, újból megteremthetők, csak lehet, hogy már más környezetben, más emberek és kellékek között. De ez már a nagybetűs, mégis bárki számára elérhető varázslás: a teremtő-emlékezet művészete, amiért tenni lehet, az elménk és szívünk-lelkünk jó szándékkal és jó célokért történő, szubtilis, mégis nagy erőket megmozgató munkájának a következményeként…
Ennek a folyamatnak Isten a legnagyobb mestere, legtökéletesebb végrehajtója, megvalósítója az életünkben, ezért ha nem teljesen érthetők elsőre az általam elmondottak, kérd az Úr segítségét, hogy megmutassa Neked konkrét példákkal ennek, a bűnbocsánat mechanizmusához is hasonló misztikus útját (a rossz elfelejtődik, a jó megőrződik), hogy azután már saját magad is, mint egyfajta fehér mágia, szabad akaratodból, a benned lévő isteni lényegiség transzcendens húrjait megpendítve, akár mindennapjaid rendszeres gyakorlatává téve azt, képes legyél előidézni ezt a jelenséget a tulajdon életedben.
Ekkor kapcsolódik és érinti egymást a három idősík és összpontosul áldásos módon a jelenben.
A keresztény misztikában ezen a területen azonban fordított mechanizmus működik: ha túlságosan akarjuk és minden erőnkkel az életünkbe (múltunk, jelenünk és lehetséges jövőnk kívánatos eseményeibe) kapaszkodunk, foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá és fáradhatatlanul arra törekszünk, hogy azokat újból és újból erőszakosan felidézzük és megvalósítsuk életünkben, az életünk megmakacsolja magát, kicsúszik a kezünk közül és elveszítjük azt… ellenben, ha minderről lemondunk és helyette Jézust választjuk, Őt helyezzük életünk középpontjába és Őt követjük, majd megtaláljuk és megőrizhetjük hőn áhított életünket is!
Szóval csak csínján bánjunk a teremtő-emlékezet során használni kívánt erőfeszítéseinkkel, a legszelídebb akarattal kell tevékenykedni, ha változást akarunk elérni és még jobb, ha mindehhez Jézus segítségét kérjük!
A buddhizmusban nem véletlen, hogy az éberséget-tudatosságot és az emlékezést ugyanaz a szó (szati) jelöli: ahhoz, hogy emlékezni tudjunk, le kell csendesíteni és erőfeszítésektől mentesen, éberré tenni az elménket, ami után az emlékezés spontán módon, önmagától létrejön.
Az élet lineáris, egy szinten lévő, A pontból B-be történő előrehaladásán (horizontális szemlélet) túlmenően, mely előrehaladás valójában illuzórikus, jobban hiszek a lényegi (vertikális szemlélet) irányváltoztatásban, ami pontosabban nem is előrehaladás, hanem hazatérés… Azaz ez utóbbi elmélet szerint alapvetően kétféle kronológiai irány létezik: a Centrumtól való eltávolodásáé (ami a kárhozat felé mutat, ez ennek a folyamatnak a végső állomása) és a Centrumba történő visszatéréséé (melynek célja az Üdvözülés). Az időutazásnak egy fajtája ez, ahol az ember időben vissza, az eredet felé, vagy ahogy a Buddha mondta: árral szemben halad. A spirituális hagyományokat tartósan nem követő átlagember, hol erre halad, hol arra, azaz a szamszárában bolyong, míg végső elhatározásában arra a következtetésre nem jut, hogy végérvényesen vissza szeretne térni a Középpontba, ahonnan egyszer útnak indult…
Vizsgáljuk meg a kérdést hindu, keresztény és buddhista nézőpontból. A hinduknál a legnagyobb bűn (pontosabban annak következménye) az emlékezet elveszítése. A Buddha, mikor még Bódhiszatta volt az emlékezet elnyerésén keresztül haladt a dzshánákon keresztül a megvilágosodás felé (azaz nemcsak a múltjával akart számot vetni, hanem célja is volt a jövőben): az első elmélyedési szint harmadik és negyedik fokozatának középpontjában az emlékezés áll. És akkor mit is mondhatnánk magáról a megvilágosodásról, aminek első állomása során a Buddha visszaemlékezett sok különböző (talán mindegyik) előző életére. Először ez a tudás világosodott meg benne az éjszaka első óráiban. Majd második lépésként látta az élőlények távozásának és újraszületésének állomásait. És mindezek után, csupán harmadik lépésként értette meg a szenvedés és indulatok keletkezésének és elmúlásának törvényszerűségeit, a négy nemes igazságot. A megvilágosodása után is sokszor beszélt a Buddha előző életeiről.
Hol van itt a felejtés – teszem fel a kérdést? A karma törvénye teljeskörűen csak a tökéletes tudás elnyerése, a létforgatag múltjának és jövőjének ismerete után érthető meg, karöltve a megbocsátással, melyet mind magunk, mind mások irányában érvényesítünk. Mi más történik ekkor, mint a múltunk, nemcsak a jócselekedeteink, hanem tévedéseink, vétkeink felemelése a legmagasabb tudatosság szintjére, hogy annak fénye ragyogja be múltbeli és jövőbeli tetteink szövevényét. A keresztények mindezt úgy mondják, hogy alázatosan felemelik és leteszik bűneiket Uruk lába elé – a megbocsátás reményében és nemcsak reményében, hanem tényleges megvalósulása érdekében (nem azért mert erőszakosak vagyunk, hanem mert rendíthetetlenül hiszünk benne).
Egyes buddhista gondolkodók úgy vélik, hogy a megvilágosodásra törekvőknél reménynek nincsen helye. Én azt mondom, hogy az ember a múlt által motiváltan cselekszik és a jövő felé irányul a tökéletes jelenben: ebben a megvalósításban az ember összes reménye eléri tetőfokát és beteljesedik. Tehát ismét csak azt tudom hangsúlyozni, hogy a gyökereinket ápolni kell és a céljaink felé kell haladni, hit által, reménykedve, hogy a jelenben ezek maximális intenzitással, paradox módon végül azonban mégis minimálisra redukálódva, megszűnve realizálódjanak és csak ekkor és ily módon beszélhetünk a remény hiányáról, mert azokat itt-és-most elértük. Ekkor egyetlen feladatunk már: a végtelenné kiterjedt jelen valóságában, a magasabb akarat által vezérelten, az örök célt elérve a továbbiakban egyéni célok nélkül élni, vagy legalább a második helyre téve ezeket, az egyetemest szolgálva, hiszen személyes érdekeink is ekkor teljesülnek legjobban (ugyanis a fa gyökérzetét kell öntözni, ha azt akarjuk, hogy a levelek energiához jussanak, ahogy azt A. C. Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda írásaiban több helyen is kifejti), boldogan és felszabadultan. Valójában nem más ez, mint vágyaink, reményeink és céljaink betetőződése. Vágyni kell tehát a [szexualitás terén megvalósuló] vágytalanságra, reménykedni a remények megvalósulásában, törekedni a törekvésmentességre.
Azonban ragaszkodásnak itt és ekkor már nincs helye: a múltat, miután “helyére tettük”, el kell engedni, legalábbis a rosszat; a tapadás nélkülözésével természetesen, de a jót nem szabad felejteni; ahogy a bölcs mondás tartja: “Arra gondoljatok mindig, ami jó, ami igaz, ami szép…”, elsősorban amiatt, hogy a ragaszkodás hiányának következtében megszabaduljunk a régi sebek káros hatásaitól, mint továbbra már felesleges béklyóktól a jelenünkre nézve, hogy ne akadályozza előrehaladásunkat, a jövőbe pedig nem szabad erőszakosan kapaszkodni, mindezt a jelen állapotából megvalósítva.
A felejtés csak mindezek után és a következő szempontból következhet be, nem véletlen, hogy a keresztények a bűnbocsánatot Isten szemszögéből a következő kifejezéssel illetik: Isten ekkor, ebben az aktusban elfelejti bűneinket, mintha meg sem történtek volna (de ehhez előtte szembe kell néznünk velük)… úgy vélem jelenbeli boldogságunk és tudásunk mindezek függvénye, amit most röviden, ebben a blogbejegyzésben kifejtettem.
