2009. november eleje és 2010. áprilisa között egyik álmomban egy ismerősömmel beszélgettem, amikor egyszer csak a következőt mondtam neki: “Nem buddhista írásokat kell tanulmányozni, hanem Jézust kell követni!” Mintha maga Isten mondta volna rajtam keresztül. Amint befejeztem a mondatot, megszállt a Szentlélek: az egész testemet, a lábujjaimtól kezdve a fejem búbjáig hatalmas erő és világosság töltötte el, ezelőtt általam még sosem érzett egészséget és teljességet tapasztalva ezzel és úgy éreztem, hogy ekkor mintha én magam lettem volna Jézus. Azóta többször eszembe jutott ez az álom és a következőkre jutottam: nem hiszem, hogy Isten ezzel érvényteleníteni szerette volna a buddhista Tant, nem az volt a célja, hogy kétségbe vonja a létjogosultságát (hiszen 2015-ben maga az Úr kérte tőlem, hogy kezdjek el újból foglalkozni a buddhizmussal), csupán jelezni, a kereszténység tekintetében itt valami jóval többről van szó, mint amiről a Buddha beszélt!
Meggyőződésem, hogy Jézus ura a Buddhának és a meditációnak is!
Tulajdonképpen a buddhista metafizika ott ér véget (nirvána, parinirvána), ahol a keresztény kezdődik (Mennyország és annak törvényei – amit az evangéliumokban fejtett ki Jézus – és létezői – legfelül a Szentháromság, azaz Atya, Fiú és Szentlélek, egyéb lények és üdvözült lelkek): meggyőződésem, hogy a keresztény tanítások felülmúlják a buddhizmus igazságát és a Buddhának ebbe az utóbbi léttartományba (a Paradicsomba) utolsó halála előtt még nem volt betekintése. És bár most rangsoroltuk a két vallást, egyiket a másik fölé emelve, ennek ellenére mégis vallom, hogy mindkettő fontos és mindkettőnek megvan a maga helye az életünkben…
A buddhizmus, például, számomra elsősorban olyan erkölcsi útmutatások és a saját erőfeszítéseinket felhasználó, önismeretet gyarapító, tudatot átalakító, belső rendet (meg)teremtő, meditatív és vizualizációs módszerek gyűjteménye, melyek betartásának és gyakorlásának következtében, módosult tudatállapotaink hatására, nemcsak a külvilágban, hanem egyúttal önmagunkban is jelen lévő, felső, de még a Mennyország alatti világokat járhatunk be, hogy végül eljuthassunk már a létforgatagban is elérhető legfőbb boldogsághoz és rendíthetetlen nyugalomhoz, magához a megszabaduláshoz…
Meggyőződésem ugyanakkor, az álmomra hivatkozva, hogy egy keresztény ember, Jézus követésével mindazokat az érdemeket és eredményeket elérheti, amit egy buddhista gyakorló az út végigjárásával, sőt, annál még sokkal többet: jutalma a Paradicsomban, Isten jelenlétében, üdvözült boldogságban eltöltött örök élet.
Paradox módon, még így is játszhat és lehet, hogy kell is, hogy szerepet játsszon a buddhista tan a hívő életében, személyiségének mélyéig-gyökeréig hatoló, alapokig ható önkorrekció formájában… sőt, még mindig hajlok arra az álláspontra, miszerint – ahogy a Buddha mondta – a Tanban boldogság rejlik, a megvilágosodás és az ahhoz vezető lépések pedig előzményei a mennybemenetelünknek, tehát a buddhista tan és a hozzá tartozó gyakorlatok a keresztény hitünk szükséges alapzatai lehetnek…
Mint azt már egy-két előző bejegyzésemben kifejtettem, a nirvána az az állapot lehet – egyszerűen, de talán a legpontosabban megfogalmazva: a szenvedés vége -, ami a szamszárát és a Mennyországot elválasztja egymástól, a létforgatag legmagasabb tartományait is meghaladva, mint egyfajta “szamszára-utó”: szenvedés és a szamszárára jellemző kötöttségek nélkül (a szamszárához képest már transzcendens), ugyanakkor a mennyei szférákat megelőzve (azaz még nem egészen a Mennyország) vagy “elő-Mennyország”, egyfajta 0. szféra a mennyei léthierarchia előtt. Matematikai-halmazelméleti fogalmakkal is megmagyarázhatjuk a szamszára-nirvána-Mennyország hármasát: ha vesszük a tágabb értelemben vett létforgatag (késztetett és nem késztetett jelenségvilág) és a lelki világ halmazának “közös keresztmetszetét”, a nirvánát kapjuk, azaz magyarul, bár még a létforgatagban “van” a törekvő, beérkezett, teljesen megszabadult, elérte a megváltást, a Mennyországot…
Szerettem volna ezzel a bevezetővel egy kis korrekciót is ejteni a korábbi bejegyzéseimben foglaltakkal, a nirvána szerepkörével kapcsolatban. A lehető legjobb szándék vezérelt, mikor a nirvána és a Mennyország között közvetlen kapcsolatot feltételeztem (hiszen az előbbi a szamszárához képest már-már mennyei magasságokban helyezkedik el), mégis talán közelebb áll az igazsághoz, ha óvatosabban fogalmazunk ezzel kapcsolatban és a nirvánát a szamszára fölé, de a Mennyország alá helyezzük, egyfajta köztes állapotként.
Ez azért fontos, mert keresztény emberként nem lenne megfelelő, ha úgy gondolnánk, hogy saját erőfeszítéseinkkel helyettesíteni tudnánk Isten munkáját, amit Jézus Krisztus által (életével, halálával és feltámadásával), bűneinkből való megváltásunk érdekében tett – a sok szempont közül jelenleg csak ezt az egyet kiemelve… Hinduként pedig azt mondhatnánk, hogy saját magunk alakítása során véghezvitt ügyeskedésünk (nem pejoratív értelemben, hiszen ez is fontos) nem helyettesítheti az Istennek végzett odaadó szolgálatot.
A fenti kérdést azonban fordítva is feltehetnénk: Vajon Isten szolgálata és Krisztus kereszthalála végérvényesen, egyszer és mindenkorra tökéletessé tette volna az Őbennük hívőket, ezáltal feleslegessé téve azt a belső (“én-jobbító”) munkát, amit egy buddhista a megvilágosodása elérésének érdekében akár életeken keresztül is gyakorol?
A nirvánáról – elsősorban – egyszerűen inkább annyit mondunk most már – ahogy azt tettük jelenlegi bejegyzésünk elején -, hogy az nem más, mint a szenvedés vége, amit már jelenlegi földi életünk során elérhetünk: egy olyan éntelen állapot, melynek hátterében, annak bázisaként, ott a lélek, aminek ragyogása tudással és boldogsággal hatja át a megvilágosodott ember egész lényét.
A következő égető fontosságú kérdések merültek fel bennem ezzel kapcsolatban, melyeket valószínűleg sajnos nem tudnék kielégítően megválaszolni egyelőre, de gondolatébresztőként közzéteszem őket… és azért foglalkozunk egyszerre ill. egymás mellett a kereszténységgel és a buddhizmussal, mert feltételezzük, h mind Jézus, mind a Buddha igazat mondtak tanításaik során, azaz mind a Mennyország, mind a nirvána elérhető és reális cél, csupán az egymáshoz viszonyított hierarchikus helyüket kell a valóságnak megfelelően pozicionálni, erre teszünk most kísérletet a felvetett kérdéseink segítségével.
Elöljáróban annyit megjegyeznénk, h míg a “Mit tehetünk magunkért?” kérdésre a buddhizmus a következő kifejezéssel, mint elérendő céllal felel: a nirvánára kell törekednünk; addig a kereszténység a “Mit tett Isten értem?” kérdésre Jézus megváltó halálával, azaz a bűnbocsánattal és a Mennyországgal, mint Isten gyermekeinek szánt ajándékával válaszol, Isten gondviseléséről sem megfeledkezve, melyet az Atya, gyermekei életében már a földi életük során gyakorol…
Akkor jöjjenek a kérdések:
– Milyen mértékben állítható párhuzamba egymással a nirvána, mint a “buddhista megváltás” (az elme mérgektől / indulatoktól mentes megváltása), a keresztény értelemben vett megváltással, Jézus kereszthalálával, aki áldozatával egyszer és mindenkorra kifizette bűneinkért a váltságdíjat (azaz a bűneink miatt nem nekünk kell(ett) meghalnunk)?
– A keresztény megtérés (mint a megváltás első, bevezető lépcsőfoka) az út kezdete lenne, mint a buddhizmusban a folyamba lépés, a végső cél pedig a buddhista megváltás (amit a Buddha a megvilágosodása során / által ért el) ill. a keresztény megváltás legfelsőbb foka / realizálása, annak betetőzése, azaz ami nem más, mint a keresztény / hindu / buddhista üdvözülés?
– Végül a saját “ügyeskedésünk”, erőfeszítéseink, törekvéseink és igyekezetünk (buddhizmus) ugyanarra az eredményre vezetne, mint Isten megváltó terve számunkra Jézus Krisztus által? Az előbbi eredménye esetleg alacsonyabb rendű lenne az utóbbinál? Azaz húzzunk határvonalat az erőfeszítéseink eredménye és hitéletünk gyümölcsei között (mely során Jézust követjük és az Urat imádjuk és szolgáljuk, bennük bízunk), mondván, hogy az előbbi “csupán” a szenvedés végének eléréséhez elegendő, az utóbbi azonban már egyenesen a Mennyországba vezet minket?
– Az előző kérdéssel összefüggésben hogyan egyeztethető össze a Buddha következő kijelentése (Dhammapada, 165. vers, Aruna Publications, 2012, ford.: Fórizs László):
“Az ember a bűnt maga teszi, maga mocskolja be magát; míg ha a bűnt nem cselekszi, maga tisztítja meg magát. Tisztaságért és tisztátalanságért mindenki önmaga felel! Nem tisztíthat meg senki mást!”
a keresztények azon hitével, hogy a hívőt Jézus illetve az Úr szabadítja meg bűneiből és oldozza fel / tisztítja meg annak következményeitől? Mégiscsak lenne olyan tisztátalanság, melyből megtisztulni saját erőnkből nem tudunk…? Azaz a saját erőfeszítéseink által elnyert megtisztulás “csak” a nirvána eléréséhez elegendő, de ahhoz, hogy a Mennybe jussunk, szükség van az Úr megbocsátására, feloldozására is? Vagy egész egyszerűen arról lenne szó, hogy a megbocsátás két komponensen nyugszik:
1. Saját erőfeszítéseinken: azaz csak mi vagyunk képesek felhagyni rossz szokásainkkal, megbánni bűneinket és bűnbocsánatért esedezni…
2. Ugyanakkor – mégha közvetítőn keresztül is (pl. Jézus, vagy egy másik ember) – egyedül az Úr képes megbocsátani bűneinket, Ő a megbocsátás végső forrása, akkor is ha ennek nincs tudatában az ember (buddhizmus)…
– A Buddhában (vagy egy buddhista gyakorlóban) is meg lett volna az az élet, ami Jézusban illetve egy keresztény emberben Jézus Krisztus által megvan?
– Vezethette-e a Buddhát / vezethet-e egy buddhistát a Szent Szellem? Érdemes itt megjegyezni, hogy a Szent Szellem nem kizárólag a keresztények sajátja, hiszen annak irányítása és követése már alsó hangon is a több ezer éves sámán-kultúrákban is megjelent. Ebből következik, hogy az apostolok cselekedeteiben a Szentlélek kiáradása és eljövetele pünkösdkor csupán Jézus tanítványai életének vonatkozásában tekinthető időben elsőnek, feltételezésem szerint a Szent Szellem már jóval a történelem előtti korokban, tulajdonképpen az idők kezdete óta munkálkodik, aki már azt megelőzően – az örökkévalóságban, az idők kezdete előtt – is létezett…
– A keresztény ember szenvedése, transzformálva ezzel személyiségét, Jézushoz hasonlóvá válva, magasabb rendű (ezt feltételezem), mint egy megvilágosodott szenvedésektől mentes, erőszakos cselekedetektől védett állapota? Esetleg ez utóbbi lenne az életünkben (vagy végül a Mennyben, hisz ott már biztosan nincs szenvedés) elérhető végső, eszményi cél?
– Keresztény emberként feltételezhetjük, hogy létezik magasabbrendű béke a Buddhák rendíthetetlen nyugalmánál? Vajon létezik magasabb fokozata ennek a nyugalomnak (ahogy gondolom), hiszen mi illetve ki adhat nagyobb nyugalmat magánál az Úrnál, ahogy Jézus mondta: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11:28, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája, 2014)
– Ugyanígy, az előző kérdésünket feltehetnénk a következőképpen is: létezik-e magasabb fokú tudás és nagyobb boldogság a Buddhák bölcsességénél ill. a megvilágosodás boldogságánál? Az Úrtól származó ill. a Mennyek Országának bölcssessége és boldogsága nagyobb lenne (ahogy feltételezem)?
– Aki elérte a megvilágosodást és a szamszárát hátrahagyva a parinirvánába távozott, automatikusan a Mennyországba kerül? Akkor is, ha a keresztény vagy hindu teológia szempontjából nem volt hívő, azaz ha – a leglényegesebb szempontokat figyelembe véve – nem hitt Istenben, az alászállásaiban, a kinyilatkoztatásaikban, a Lélekben és a Mennyországban, nem hallgatott a küldötteire és nem cselekedte az Úr akaratát? Akkor is, ha lett volna rá lehetősége, de tudatosan megtagadta őket? Mi történik akkor, ha csupán azért nem volt hívő a megvilágosodott ember, mert nem hallott azelőtt (még életében) arról, hogy így is élhetne? Lehetséges-e egyáltalán az, hogy egyik megelőző újraszületése során sem került kapcsolatba ezekkel az információkkal? A következő választ adhatjuk erre a kérdésre, a Beérkezett nézőpontjából, hogy akár kapcsolatba került ezekkel az információkkal, akár nem, nem szabad alábecsülnünk az életét, életeit és a létét, hiszen, még ha ezelőtt nem is volt explicit módon kimondva, feltételezhetően a Buddha, illetve korábban: a bódhiszattva, ő maga, legbensőbb lényét, lényegét tekintve isteni természettel rendelkezett, önmagában fedezte fel Istent és a megvilágosodása során érte el Őt, a maga tökéletesen szennyezetlen állapotában, Tőle ezentúl többé elválaszthatatlan módon…
– Azaz a Mennybe csak hívőként juthat az ember, a hit, remény és annak következtében, hogy szeretetteljes kapcsolatot ápolunk az Úrral és felebarátainkkal, továbbá, hogy Isten akaratát cselekedjük?
– A nirvána ezek szerint “csupán” már a létforgatag körülményei között megvalósított szenvedés végét jelenti (ami valójában már túlmutat a feltételektől függő jelenségvilágon, attól független, szabad)?
– Ha a felebaráti szeretetet (barátságos érzületet) – mely a nirvánába vezet – kiegészítjük az Isten iránti szeretettel, a Mennybe juthatunk?
– Ha a megvilágosodott nem kerül (azonnal) a Mennybe, de már a létforgatagban sem születik újra többé, mi lesz / történik vele, “hová kerül” azután? Vagy balgaság ilyet kérdezni, ehelyett pedig – a Buddha nagyságát nem bagatellizálva (egyébként sem ez lett volna a célom) – kérdezzük inkább ezt: a Buddha öntudata, személyes lelke – a megvilágosodás hatására – feloldódott volna Isten eredendő, lelki eredetű ragyogásának világosságában / makulátlanul tiszta fényében, azaz innentől kezdve tudata és az Abszolútum, azaz Isten tudata eggyé vált volna? Az egyéni lélek egyesülése (spirituális násza) lenne ez az egyetemes lélekkel vagyis (ami lényegét tekintve ugyanaz) a kettő egyezősége? Ha erre igennel felelnénk, a bejegyzés legtöbb kérdésére könnyedén választ adhatnánk (már szinte a megfogalmazásukat is feleslegessé téve), úgy, hogy a Buddha megszabadulásának igazságát, valóságát és következményeit kicsit sem sértenénk… Mindenkire rábízom, hogy ebből és ennek mindenki számára elérhető voltából milyen messzemenő következtetéseket von le az ember legfelső, megszabadult állapotára vonatkozóan. Bár ennek elképzeléséhez adhatunk egy kis segítséget: valójában az egyéni (hindu, keresztény) és a magasabbrendűben feloldódott (buddhista) filozófia összehangolása adhatja meg számunkra az igazságot a felébredés tekintetében, azaz megszabadulása után az ember részesedni fog Isten természetében, tulajdonságaiban és képességeiben ugyanakkor mégis megőrzi Vele szemben individualitását, egyéni voltát, mint a rész az egészhez viszonyítva. Megpróbálva mitológiai szinten válaszolni ezen bekezdés elején feltett kérdésre: ha a megvilágosodott személy hindu, keresztény, stb. értelemben nem volt “hívő”, ezért még életében nem tudta az egyetlen-élő-igaz-Jó Istent és boldogsággal teli otthonát megismerni, de a szenvedésektől való megszabadulást már elérte, a parinirvánát követően talán az Atya teljesértékűen kinyilatkoztatja magát neki, hogy tudatossá váljon számára, kivel is vált egylényegűvé, majd ezt követően, miután bemutatta számára az “igazi, örök Mennyországot”, meghívja Őt és beengedi oda, hogy ezentúl örökké ott, korlátoktól mentesen, Vele és az üdvözült lényekkel éljen… (Én ezt tenném.)
– Lehetséges-e, hogy egy hívő, aki (még) nem érte el a megvilágosodást, de életében az Urat szolgálta, életének végén, akár békésen távozik az élők sorából, akár mártírhalált hal a hite miatt, vagy legjobb esetben még éltében felvétetik a lelki világba, a nirvánát “átugorva”, egyből a Mennybe kerül? Akkor is, ha a világtól nem elvonultan, a pénzkezeléstől, anyagi javaktól és a nemi élettől nem mentesen, alkalmanként húst és alkoholt fogyasztva élt (ahogy ezt egy keresztény ember megteheti)? Azaz lehet-e előfeltétele a nirvána a Lelki világnak, vagy – mint nem feltétlenül szükséges létállomás – egyszerűen “átugorható”? Vagy kicsit másképp fogalmazva: vajon a szamszára (felfelé) nemcsak a megvilágosodáson keresztül hagyható el?
Talán az egyik legfontosabb kérdés – ami ez utóbbi felvetéshez kapcsolódik, annak tulajdonképpen pozitív és igenlő megfogalmazása és személy szerint én erre az értelmezésre hajlok – a kereszténység és buddhizmus kapcsolatát illetően: amennyiben a megvilágosodás nem mellőzhető, vajon a keresztény megváltás csupán a külső feltétele / formája – mint az Úrtól származó, tőlünk független, ám aki elfogadja, arra hatással lévő aktusa – annak a belső átalakulásnak, aminek teljeskörű leírását a buddhista filozófia és gyakorlat tartalmazza? Azaz a belső “buddhista megszabadulás” Krisztus kereszthalálának a következménye – akkor is, ha ez utóbbira időben később került sor, mint a történeti Buddha nirvánájára? Ebből a szempontból a megvilágosodás szükséges előfeltétele lenne ezt követő Mennybemenetelünknek. Sőt, akár a keresztény üdvözülés, megváltás és a buddhista nirvána ekvivalenciájára is tehetnénk kijelentéseket, ebben az esetben viszont már azt is mondhatnánk, hogy a kialvás egyenértékű lehet a Mennybemenetellel is, nemcsak annak egy előszobája… inkább kapuja…
Egyelőre ezek a megválaszolatlan kérdések fogalmazódtak meg bennem, remélve, hogy az olvasó érdeklődését is sikerült, legalább egy kicsit felkeltenem velük, további elmélkedésre sarkallva őket ezáltal…