Elmélyedés a jógában – 2. rész (a hatodik és hetedik tagozat):
[Előzmények lásd: “Elmélyedés a jógában – 1. rész”]
(Bevezető megjegyzések és forrás: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
(Előzetes ismeretek a bejegyzés-sorozat értelmezéséhez: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
“Az elmélyedés első két fázisa (a yoga hatodik és hetedik tagozata):
1. dháraná: az elme beállítottságának a megrögzítése, mely további négy részlet-fázisra tagolódik:
a) az egyetlen tárgyra összpontosított, tárgyi (hangtalan szavakkal kísért) gondolkozás
b) a tudat (napfonat-csakra: képességek-gondolkozó-készség területe) elcsöndesítése
c) az elvont-fogalmak körében végbemenő (akár szó-kombinációkkal kísért, akár csak kép-elemekben megnyilvánuló) szubtilis gondolkozás, ami az altudatból merül fel
d) az egész elme (a tudat, azaz a napfonat-csakra, a belső én, azaz a szív-csakra: gondolkozó-készség-karakter területe, és az altudat, azaz a torok-csakra: karakter-emlékek területe) közömbösítése, elcsöndesítése
A helyes sorrend betartása az elmélyedés létrejöttének az alapfeltétele.
A yogi az elmének ezt a tudatosan felvett irányát az egész elmélyedés folyamán meg kell hogy őrizze.
Az elme megrögzítésének a yogában ismertetett módja:
A yogi tetszés szerint, akármit választhat az elmélyedése tárgyául. Amikor összpontosítja gondolatait, a tárgy mintegy a szemlélete gyújtópontjába kerül. Minden más gondolatot kizárván elméjéből, egyetlen irányba tereli elméje funkcióit. Az összpontosításnak folyamatosnak kell lennie és addig kell tartania, míg az egész elmére kihat. Ekkor a yoginak el kell csöndesítenie a tudatát. A tárgy ekkor – a nélkül, hogy megnyilvánult gondolatokat keltene – mintegy a >>tudat fényében tündöklik<<; valójában nem is a tudatban, hanem a tudat mögött, az altudat beállítottságában. Az altudat mélyéről felmerülő személytelen, elvont gondolkozást meg kell szüntetni (mint a tárgyi gondolkozást). A yogi teljes[, szexuális irányultságra vonatkozó] vágytalansággal alátámasztott törekvése, hogy elcsöndesítse egész elméjét. Ekkor változás már nem megy végbe az elme területein, beállítottsága valóban megrögzítődött, felvett irányától el nem téríthetően. Ez az elme megrögzítésének a tulajdonképpeni titka.
Maga a megrögződés – dháraná állapota – azon a határvonalon valósul meg, mely elválasztja az ébrenlétet az alvástól. (Megfelelő, nagy gyakorlat szükséges ahhoz, hogy az >>öntudat<< egyik irányba se térjen le erről a határvonalról; a megszokás ill. a vágyak impulzusai hatására.) Pontosan a megnyilvánulás határvonalán válik lehetővé a meg-nem-nyilvánuló ösztönvilág közvetlen megismerése és tudatosítása.
A yoginak arra kell törekednie, hogy a valóságban is tapasztalja az elméjét betöltő, elképzelt tárgyat. Mintegy valamennyi érzékével érzékelnie kell azt, minden vonatkozásban.
[Példa:
a) Ha a yogi egy rózsára összpontosítja gondolatait, akkor a rózsa emlékképét olyan tisztán kell látnia maga előtt, mintha magát a rózsát látná. Az elképzelt rózsa színét, illatát, szirmainak bársonyos voltát, érdes szélű leveleit és a szúró töviseket a szárán, mind érzékelnie kell. Gondolatban meg is kell forgatnia a rózsát maga előtt, hogy minden oldaláról, alulról és felülről is megszemlélhesse közben. Láthatja a napfényt is a rózsán és a rózsának a napsugárban feltündöklő színárnyalatát, láthatja a harmat- és esőcseppek csillogását a kinyíló szírmokon, vagy akár a bimbófakadást, a virágzás pompáját és a hervadást, a rózsa egész valóságát és történetét…]
[Példa 2:
b) A kialakult tárgyi gondolatok megszüntetése. Ha a yogi elméjében beáll a teljes >>csönd<< és a rózsát még akkor is mintegy maga előtt látja, a nélkül azonban, hogy gondolkoznék róla, vagy hogy gondolna rá, akkor elméje helyesen rögzítődött meg, gondolataitól függetlenül is beállván a kitűzött irányba. A rózsa most hasonlít az álomképhez. Nem függ a yogi akaratától, nem függ a gondolkozásától sem, hanem mint egy önálló valóság, önállóan tündöklik ekkor a yogi tudatában… ]
[Példa 3:
c) Szubtilis gondolkodás. Mindaddig, míg meg nem zavarja a csöndet a képzeletműködés – karakter – szubtilis formája: az elvont gondolkozás. A yogi, aki már nem egyetlen rózsára, hanem >>a<< rózsára gondol – vagyis pusztán az elvont rózsa-fogalom képezi gondolatai tárgyát – amit gondol magában, azt személytelenül gondolja el. A szavakban – a beszédben – mégis a karakter nyilvánul meg.]
[Példa 4:
d) Az elme megrögzítésének utolsó fázisa. Az elmének abban a tökéletes csöndjében, mely az elvont gondolatoknak is a teljes elhalása után következik be, a yogi nemcsak a rózsát és az önálló rózsa-fogalom tündöklését szemléli, immár zavartalanul, hanem egyben ráeszmél a saját karakterére is, mely nem befolyásolja többé a benyomásait, a szemléletét. Az összpontosított gondolkozás kitűzött tárgya – ha az elmét helyesen rögzítettük meg – nem sikkad el ebben a csöndben. A gondolatok megszűntével sem tűnik el a ráirányított figyelem gyújtópontjából, hanem – ellenkezőleg – még tisztábban tündökölve, mentesen minden zavaró befolyástól, még önállóbbá válik. Ez az állapot pontosan azon a határvonalon van, mely az ébrenlét és az álom között áll. Mindaddig, míg az ember karaktere nem tökéletesen közömbös, ezt az átmeneti állapotot megismerni és megrögzíteni nem lehet.]
2. dhyána, azaz a yoga útjának hetedik, magának az elmélyedésnek pedig a második tagozata:
A meg-nem-nyilvánuló szimbólumoknak (emlékeknek, ösztönöknek) a folyamatosan végbemenő megismerő-megfigyelése. Ezek az emlékek gondolatok és minden érzéki benyomás nélkül közvetlenül átélhetők. Ez az az állapot, melyben tudatossá válik az altudat, az ember ösztönvilágával együtt. Mindazokat a lehetőségeket is megismeri, melyek a szimbólumok mélyén rejlenek. A szimbólumok körében minden ellentét megfér egymás mellett. Bennük lakozik a múlt és a jövő, az élet és a halál, az anyag, az erő és az értelem. (Ez utóbbi három a természet három kötőereje – a gúnák -, szokták még a tudatlanság, a szenvedély és a jóság kötőerejeként említeni őket.) Mindezeknek a felismerésével nemcsak az ösztönvilág, hanem az énségi-szikra (harmadik-szem-csakra), az egyéni-léleknek – a Léleknek – a Természettel való kapcsolata is tudatossá válik.
A megfigyelés felöleli a szimbólumok minden közvetlen és távoli összefüggését, viszonyát és kapcsolatát. A szemlélet tárgya így folyamatosan áramlik, szüntelenül keresztülvonul a szemlélet gyújtópontján. A hajlandóságok közvetlen megismerésében, mint ahogy nincs tér, nincs időszerűség sem (megj.: pontosabban mindkettőt meghaladva, azok fölött “állunk”). Nincs múlt és nincs jövő, csak a szüntelen jelen (szintén az előbbiek fölött) tölti be az altudat világát. A yogi ebben az állapotban a tökéletes és a végtelenné kiterjedt jelenben él, ezért a yoga ezt az állapotot a boldogság jelzőjével illeti.
A megfigyelésnek ebben az állapotában semmi sem maradhat rejtve a yogi előtt. Aki tehát a szimbólumot – magát a hajlandóságot – megérti, az felfogja annak valamennyi vonatkozását, valamennyi értelmét is. Ez a megismerés pedig, az illető szimbólummal – hajlandósággal / emlékkel / ösztönnel – kapcsolatban: már a mindentudás határán kell, hogy járjon. A yogi az elméjében végbemenő változásokat, tehát magát az elmét figyeli meg. Nem az elme kell, hogy megfigyeljen, hanem magát az elmét kell megfigyelni. A hajlandóságok közvetlen megismerésének állapotában a Lélek a szemlélő szubjektum, Ő szemléli közvetlenül a hajlandóságokat – és azok áramlását – vagyis az elme, ill. az ösztönvilág mindenkori >>tartalmát<<.”