Elmélyedés a jógában – 3. rész (a nyolcadik tagozat):
[Előzmények lásd: “Elmélyedés a jógában – 2. rész”]
(Bevezető megjegyzések és forrás: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
(Előzetes ismeretek a bejegyzés-sorozat értelmezéséhez: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
“3. Szamádhi, a yoga útjának nyolcadik, magának az elmélyedésnek pedig a harmadik tagozata:
Az énségi-szikra tudatossá válásával felmerül az egyén személytelen én-tudata, ami az áramlások megállítására törekszik. A szimbólum-áramlásoknak a szemlélet gyújtópontjában ily értelmű megállítása alkotja az elmélyedés utolsó tagozatát, a tulajdonképpeni elmélyedést. Ekkor a személytelen én-tudat eggyéválik a csúcsponttá vált egyetlen szimbólummal, felolvad abban és egyetlen centrumot képez a Természetben: a szimbólum és az egyén eggyévált centrumát. Valamely egyedülálló szimbólumban az egész Természet megismerhető kell, hogy legyen. Így alakul ki a tökéletes megismerés, a határtalan tudás, minden tovatűnt és jelenvaló szimbolumnak megértése és megismerése, amely már az énségi-szikra teljes tudatossá-válásával egyértelmű. Az elmélyedés gyakorlati célja ez: az ösztönvilágbeli mindentudásnak a megvalósítása, mely a mindenhatósághoz vezet. (A yogi különleges képességek – sziddhik – birtokába jut, melyek maradandóvá váltan, az ébrenlét folyamán is rendelkezésére állnak.)
Az elmélyedés a Természet körében elérhető legmagasabbrendű cél és állapot. A yogi, aki elérte, uralkodik az ösztönvilágán (emlékein), tehát uralkodik az egész Természet fölött és megérti a Természet lényegét is: a megnyilvánult világ belső összefüggését a meg-nem-nyilvánulttal. Betekintést nyer valamennyi elmúlt életébe, újraszületéseinek sorozatába, mely a végtelen múltban kezdődik, ugyanakkor feltárul előtte a jövő is, melyet magában rejt a jelen. Az elmélyedés kettős gyümölcse: a tudás és a hatalom. A yogi úrrá válik élet és halál felett.
Nincs yogi és nincs külvilág ekkor, – csak egyetlen szimbólum van és annak mélyén az Abszolútum. Ezt az állapotot valósítja meg a gyakorlati yoga legfelső tagozata. A yogi tehát az elmélyedés gyakorlásával: egyetlen pontra szűkíti le az egész világot. Ebben az egyetlen pontban azonban az egész Természet bennerejlik. Ekkor az elmélyedést egy még magasabbrendű állapot kell, hogy kövesse: a tökéletes megismerés állapota. A yogi, ha elérte ezt az állapotot, felülemelkedett az újraszületések sorozatán. Szabad akaratának nincsenek többé korlátai.
Az elmélyedést követő >>tökéletes megismerés<< pedig még mindig nem jelenti a legmagasabbrendű megismerés állapotát a Természetben. Ezt még követi az ún. >>áthidaló<< megismerés, mely felöleli valamennyi egyén énségi-szikráját és ösztönvilágát is. Aki ennek az áthidaló-megismerésnek az állapotát is elérte, az valóban megismerte az egész Természetet, vagyis megismert mindent, ami nem a Lélek. Csupán a Lélek nem válik megismerhetővé soha, minthogy minden szemlélet az Abszolútumból csak kifelé irányulhat, a Természet felé.
Ha azonban mindaz, ami nem a Lélek, teljes mértékben és a maga határtalan végtelenségében már egyaránt megismertté vált az elmélyedő yogi számára, akkor a megismerésnek a teljes kiküszöbölésével, illetőleg a Természettől való tökéletes visszahúzódás után: a Lélek – az Abszolútum – önmagában kell, hogy megmaradjon. A Léleknek ez az elkülönülése a yoga legvégső célja, ami megegyezik a legmagasabb nirvána és a tökéletes üdvözülés fogalmával.
A Napra alkalmazott elmélyedésben megismeri a világegyetemet, a tér mivoltát és lényegét.
A Holdra irányuló elmélyedés az égitestek természetrajzának és az okság törvényének a megismerését eredményezi.
A sarkcsillagra alkalmazott elmélyedésben megismeri az égitestek mozgását és az idő mibenlétét.
A köldökre irányuló elmélyedés az emberi és az általában az élő test természetrajzának a megismeréséhez vezeti el.
A pillanatra és a pillanatok-egymásutánjára alkalmazott elmélyedésből fakadó, >>differenciáló<< megismerés révén: megkülönböztetheti a maradandót a mulandótól.
Az énségi-szikrában foglalt értelemre [jóságra(!)] irányuló elmélyedésben pedig eléri a legmagasabbrendű megkülönböztetés képességét, megkülönböztetvén a Lelket – a Megismerhetetlent – mindattól, ami nem a Lélek.
Még az ősanyag is közvetlen szemléletének a tárgyát képezheti az elmélyedésben. (Az ősanyagban nincs megnyilvánulás, csak lehetőségek rejlenek benne. Az ősanyag: a nem-lét állapota. Mivel az elmélyedés a megismerés tárgyával való tökéletes eggyéolvadással egyértelmű, személytelen énje a nem-lét állapotában olvad fel. Ha énségi-szikrája az ilyen irányú elmélyedése közben húzódik vissza önmagába, akkor anyagvilágbeli halálát nem követi több újraszületés. Test nélkül való lénnyé (videha) válik és eggyéválván az ősanyaggal, tökéletesen beleolvad, feloldódik abban (prakritilaya).
A nem-lét azonban – mivel a lét ellentét-párja – ugyancsak a Természet körébe tartozik. Így aki a nem-létre törekszik az elkülönülés helyett, az a nem-lét állapotát éri el és nem az elkülönülést – az a Természet körében marad meg és nem sikerül átugrania azt a szakadékot, mely a Természetet a Lélektől választja el…)
Egyedül csak a Lélek – az Abszolútum – marad mindenkor megismerhetetlen az elmélyedés számára (ami a megismerés alanya, tehát tárgya nem lehet), minden megismerés ugyanis a szimbólumok / ösztönök / emlékek körében valósul meg, a szimbólumok pedig a Természethez tartoznak.
A vágynélküliségnek a mindentudásra és a mindenhatóságra is ki kell terjednie, különben >>újra felmerülhet az, ami nem kívánatos<<, a karakter megnyilvánulása, az a vágyak lényegében megnyilatkozó kötöttség, mely a Természet félreismeréséhez, a nem-tudáshoz és így újra a korlátozottsághoz vezet. (A yogi nem cselekedhetik érdekből.)
A yoga: az [illuzórikus / hamis / mulandó] én megsemmisülése, a látszatok leleplezése, a káprázatok fölé való emelkedés.
(Az egyén újból és újból kihajtó magva, míg el nem éri a felszabadulást: az énségi-szikra, vagyis a Lélek és a Természet eredendő kapcsolata.)
Mindannak a megismeréséből, ami valótlan – vagyis a létező és lehetséges valótlanságok maradéktalan összességéből – a yogi magát a valóságot ismeri meg, akinek célja: a valótlanságok különválasztása az abszolút Valóságtól, vagyis a Lélek elkülönülésének a megvalósítása.
A yogi – felismervén a vágyak gyökerét: a nem-tudást – nem a vágyaknak, hanem magának a nem-tudásnak a megszüntetésére törekszik.
Mindaz, amit a yogi elér, minden élettelen anyagnak és minden élőlénynek egyaránt a javára válik, maga a Természet gazdagszik általa.”