Elmélyedés a jógában – 4. rész (dharmikus-, jelleg- és állapot-alakulás):
[Előzmények lásd: “Elmélyedés a jógában – 3. rész”]
(Bevezető megjegyzések és forrás: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
(Előzetes ismeretek a bejegyzés-sorozat értelmezéséhez: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
“Dháraná állapotának a dharmikus alakulás, dhyánáénak a jelleg alakulás, szamádhi, vagyis a tulajdonképpeni elmélyedés állapotának pedig az állapot alakulás a jellemzője. (1. dháraná = az elme összpontosított megrögzítése, 2. dhyána = a szamszkárák (szimbólumok, emlékek) áramlásának a szubtilis, közvetlen megismerő-megfigyelése, 3. szamádhi = az egyetlen szamszkárában való elmélyedés.)
Az elmebeli megrögzítettségnek és a belső megismerésnek ez a kibontakozó állapota, mely a gondolkozás és az elmebeli összefüggések megszüntetésének következtében áll elő: dháraná állapota. Minden olyan alakulás pedig, mely a gátló, hátráltató körülmények megszűntével, természetszerűleg lép előtérbe és a helyükbe áll: dharmikus alakulás.
A tanítvány tehát a szimbólumok körében végbemenő dharmikus alakulás tényéből ismeri fel, hogy valóban elérte és megvalósította elméjében dháraná állapotát. Abból a tényből ismeri fel, hogy a gondolkozást keltő és fenntartó szimbólumok helyében – azok letűntével – a szamszkáráknak a Természet-rendje alkotta világa tárul fel belső szemléletében. Hasonlóképpen ahhoz a természetbeli alakuláshoz, mint amikor a felhők mögül előtünik az égboltnak a mindaddig rejtve maradt, beláthatatlan csillagvilága.
Dháraná kialakulásának pillanatában hull le a [durva-fizikai] anyagvilág fátyla a szamszkárák való mivoltáról.
Eloszlik a felhő – a megnyilvánulások felhője – és ami mögötte fölmerül, az a szimbólumok tiszta valósága. A közvetlen tudás világa ez, melyben nincs többé gondolat, nincs logika, nincs okság és nincs semmiféle [durva-fizikai] anyagvilágbeli megnyilatkozás.
Majd a yogi szemléletének elmélyülése eléri a folyamatos megismerő-megfigyelésnek – dhyánának – az állapotát. Abból a tényből ismerheti fel, hogy a szimbólumok egymásután vonulnak át a szemlélete terén, folytonos sorrendi alakulásban. A sorrendet, az egymásutánt pedig a jelleg-alakulás juttatja kifejezésre. Egyedül a jelleg-alakulás jellemzi tehát dhyána állapotát! Ebben az állapotban a yogi számára egyedül csupán a szimbólumok képeznek számára valóságot, nincs tudomása énjéről.
A megfigyelt tárgy / élőlény ösztönvilágát a saját, egyéni ösztönvilágán belül találta meg, tehát a megfigyelt szimbólum a saját, egyéni ösztönvilágába tartozik. Nem az egész ösztönvilágát tapasztalja, hanem annak csak egyetlen, folyamatos szamszkára-áramlását.
(Ha a háromféle alakulás közül csak kettő, illetőleg csupán egyik van jelen abban a világban, amelyet tapasztal, akkor ennek a ténynek a felismeréséből meggyőződhetik arról is, hogy tapasztalatai kívülesnek a [durva-fizikai] anyagvilág körén, vagyis hogy azok valóban az elmélyedés egyes tagozatainak a körébe tartoznak.)
Az elmélyedés gyakorlata csak akkor helyes, ha az elvont gondolkozás teljes megszüntetése után a háromféle alakulás nem egyesül.
Ha már valóban elérte és helyesen megvalósította elméjében dhyána állapotát, akkor az “örök jelenből” fakadó boldogság nyugalma a testet, a szerveket, az idegek rendszerét is áthatja és megnyugtatja, a Természet rendjének értelmében, erőt-adóan és jótékonyan.
A yogi, amikor elérte dhyánának tértől, időtől és okságtól független állapotát, elvész a logikusan összefüggő világ, az ébrenlét valósága, valamint hasonlóképpen az álmok külön világa is. E világokkal együtt elvész számára mindaz, ami tárgy és ami jelenség, mindaz, ami érzékelhető és ami elgondolható. Az elmélyedés gyakorlata során a yogi tehát voltaképpen a halál lényegét éli át. Nem marad fenn kapcsolata [durva-fizikai] anyagi megnyilvánulásokkal, elveszíti külső-énjét és belső-énjét. Megnyilvánult énje valóban megszűnik: szemlélete beleolvad a szimbólumok áramlásába, a nélkül, hogy bármiféle világhoz tartozónak tarthatná magát.
Minél mélyebben sikerül belemerülnie azonban a szamszkárák áramlásának személytelenné vált, belső szemléletébe, annál feljebb emelkedik öntudatának “tüze és ereje” a csakrák közömbös tengelyének vonalán, minthogy egyre fogynak azok az akadályok, amelyek visszatarthatnák öntudatát az emelkedésben. Amikor pedig az öntudat felszálló kígyó-ereje már kiemelkedett az altudat köréből és eléri az énségi-szikra területét, akkor a yogi természetszerűleg újra ráeszmél egyéni mivoltára, a lét érzetére, akármennyire is személytelen az az én-tudat, amely kibontakozik ekkor szemlélete középpontjában.
Az énségi-szikrában tudatossá váló én tökéletesen független a [durva-fizikai] anyagvilágtól.
A yogi személytelen “énje” – a létérzet szubtilis bázisára támaszkodva – önkényesen megállítja ilyenformán a szamszkárák folyamatos áramlását a szemlélet gyújtópontjában. Voltaképpen nem is az áramlás megállítása ez, hanem a szemlélet megrögzítése egyetlen szamszkárában.
Egyetlen szimbólumnak a jelen egész terét betöltő kimagasodása pedig, párhuzamosan a többi szimbólumnak a megfelelő háttérbe-merülésével, illetőleg tovatűnésével valójában: állapot alakulás.
Egyedül az állapot-alakulásnak ebből az egymagában álló tényéből ismerheti fel a yogi, hogy elérte a tényleges elmélyedés – szamádhi – különlegesen magasrendű állapotát.
Mind a megismerő, mind a megismerés, mind pedig a megismerésnek a tárgya – tökéletesen eggyéválik szamádhi állapotában. A megszűnt áramlásból kiemelkedő szimbólum – mint a szemlélet egyedüli tárgya – magában foglalja ekkor az egész szemléletet, éppúgy, mint magát a szemlélőt is!
Maga a megismerés azonban – ebben a leszűkített körben – végtelenné válik!
A helyes sorrendben egymást követő dháraná, dhyána és szamádhi tagozataiból álló “teljes elmélyedést” a yoga szamyamának nevezi.”
