Elmélyedés a jógában – 5. rész (tökéletes-, megkülönböztető- és áthidaló-megismerés):
[Előzmények lásd: “Elmélyedés a jógában – 4. rész”]
(Bevezető megjegyzések és forrás: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
(Előzetes ismeretek a bejegyzés-sorozat értelmezéséhez: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
“A szamádhit betöltő egyetlen szimbólum – mint csúcspont – körül: áttekinthetővé válik a megállított szamszkára-áramlás valamennyi tovatűnt szimboluma is, – vagyis megismerhetővé válik az egész ösztönvilág – valamennyi benső összefüggésével! Ez az elme ekágrata – vagyis “egyetlen csúcsban” kifejezhető – alakulása: a tökéletes-megismerés (pradnyá).
A tökéletes-megismerés az énségi-szikra – vagyis az “egyén” – tudatossá-válásával egyértelmű.
A tökéletes-megismerésben a yogi tehát az egész Természetet szemléli! – Mégpedig abból a középpontból, melyet a szemlélet erejével és magával a szemlélővel is eggyévált szamszkára képez a meg-nem-nyilvánuló Természetben.
Az énségi-szikra mélyén – a háromféle alakulás lehetőségeiben – a yogi felismeri ekkor a fejlődés egész múltját és jövőjét. Hiszen minden szimbólum, amely a múltban valaha is megnyilvánulást hozott létre, megvan az énségi-szikra ösztönvilágában és így az erre vonatkozó szemléletében is. Mindazok a megnyilvánulások pedig, melyek a jövőt alkothatják, csupán a meglévő szimbolumokból fakadhatnak, a háromféle alakulás megfelelő együttállásakor. A tökéletes-megismerés szempontjából: a múlt és a jövő tehát egyaránt bennefoglaltatik a jelenben. Mindezeknek a szamszkáráknak a közvetlen szemléletében a yogi tehát végigtekinthet összes előző születésein. Tapasztalatainak az összességében pedig megláthatja azt a minden egyes életének megfelelő tárgyi külvilágot is, melyből az egykori benyomásai és érzékelései fakadtak.
Szamádhiban nincs “egyszerre” és nincs “egymásután”. Nincs tér, nincs idő és nincs oksági összefüggés; nem állnak fenn tehát a térnek, az időnek és a logikának a korlátai sem. (A jógi mindezeknek felette áll…)
Tisztán látja és megérti, hogy a külvilág objektumait / élőlényeit mindenkor a belső-világából vetítette ki. Mindez a megismerés pedig nem vesz igénybe időt szamádhi állapotában. Nem fokozatosan és nem egyszerre valósul meg, hanem az időtől tökéletesen függetlenül.
Ha a yogi az elmélyedés – szamyama – tárgyául a legkisebb időegységet, a pillanatot választja, illetőleg a pillanatok egymásutánjára alkalmazza és irányítja elmélyedését: eljut az ún. megkülönböztető megismeréshez (vivekadzsam-dnyánam), melynek révén megkülönböztethet egymástól két-két egymásba folyó, egymásba olvadó pillanatot, valamint azok egész világát.
A Természetben végbemenő változások minden iránya és értelme pedig valójában a Természet rendjét – a dharmát – juttatja kifejezésre. A megkülönböztető-megismerésben a yogi tehát a Természet rendjét ismeri meg közvetlenül!
A megkülönböztető-megismerést, amikor már minden irányban beteljesült, önként követi tehát az összefogó, integráló, áthidaló-megismerés (táraka), mely mindezeket a világokat és pillanatokat egyesítve magában – és a különbségeket áthidalva – a Természet egészére és totális egységére vonatkozik. Az áthidaló-megismerés – minden tárgyat és minden tárgykörülményt egyképpen felölelve – valamennyi énségi-szikrára, valamennyi egyénre egyformán kiterjed – és valamennyi egyénnek minden tapasztalatára – egyetlen megismerésben feloldva a végtelen múltat és a végtelen jövőt, a magasságokat és a mélységeket, a Természetet. Az áthidaló-megismerésben: az örökkévalóság minden preexisztenciális, megnyilvánuló és lappangó tapasztalata egyesül tehát.
Minthogy pedig a Természetet csupán a Lélek foghatja fel a tapasztalatok összességeként, azaz mivel a Lélek a tulajdonképpeni tapasztaló, a tapasztalatok totális összessége – ami az Abszolútumtól különbözik – ezért egyedül a Lélek szempontjából tekinthető át: így az áthidaló-megismerés csak akkor valósulhat meg az elmélyedésben, amikor az öntudat – az énségi-szikrán túl – már a Lélek csakrájába emelkedett fel.
A yogi ekkor felismeri az egyéni-lelkeknek mind egymással, mind az Egyetemes Lélekkel való azonosságát is, minthogy e legbensőbb megismerésben már valamennyi egyéni középpont az ABSZOLÚTUMBAN olvad egybe. (Ez a legmagasabbrendű megismerés a gondolkozás fényében – az emberi ész számára – még megközelítőleg is felfoghatatlan valóság. Mert mérhetetlen magasságban lebeg, a földi, emberi fogalmak legfelső határán túl.)
Az áthidaló-megismerés beteljesülésekor kundaliní – az öntudat “tüze és ereje” – a legfelső csakrába száll fel. Mondhatnók tehát úgy is, hogy az áthidaló-megismerés az öntudatot mintegy kimenti a Természetből – a relativitások köréből – és átmenti az Abszolútumba. (Táraka = megmentő megismerés.)
“Legfelső csakra” pedig csak egyetlenegy van – a Természet középpontjában, – akárhány csakra-rendszerből állónak tekintjük is a Természetet. Hiszen a Lélek csakrája minden egyénben közös, illetőleg valamennyi csakra-rendszerben azonos. Mindennek ellenére, mégis egyéni öntudat marad, mindaddig, míg be nem következik az elkülönülés, – vagyis míg a Lélek és a Természet között létrejött eredendő kapcsolat meg nem szakad. Így tehát az öntudat is, míg egyéni öntudatot képez: lélekzik.
Ha végigtekintünk az öntudat kígyózó emelkedésének útvonalán, tisztán láthatjuk a kötött-akaratnak szabad-akarattá való kibontakozását, valamint e kibontakozásnak az egymást követő fokozatait is, – a csakrák rendszerében. Azon a fokon, amikor tudatosan még mindössze a tudat befolyásolja a testet – a tudatnak az altudattól való függőségének a következtében – mindenkor a folyamatban lévő sors megnyilvánulásai vezérlik a tudatbeli akaratot, determinálják azt és szűk, anyagvilágbeli határok közé kényszerítik. Akkor a cselekvés anyagi és sorsszerű gátlásokba ütközik, és természetszerűleg csak egészen szűk körű lehet.
Az öntudatnak az altudatba kell emelkednie ahhoz, hogy maga a tudat is befolyásolható legyen.
A legfelső csakrába emelkedett öntudat ezzel szemben, mely az ősanyag szintjén, a Természet középpontjában áll, – a Lélek ható-ereje következtében: – már az egész Természet felett, a Természet összes szintjein és összes lehetőségein uralkodik!
Igy tehát nem csupán a cselekvés korlátai közül szabadult fel, hanem teremteni is képes (szabadon rendelkezik a Természet preexisztenciális szamszkáráival). A yogi, aki elérte az elmélyedés legvégső fokozatát, mindent megtehet és megteremthet maga körül: újonnan alkothatja a Természet valamennyi elemét, törvényét és megnyilatkozását.
Az elmélyedés (szamádhi) mélységi fokozatait fejezi ki a dharmakáya, szambhogakáya és a nirmánakáya meghatározás is:
Dharmakáya: a tökéletes-megismerés öntudati állapota, mely a Természet rendjének (dharmának) a megismerésével kapcsolatos.
Szambhogakáya: az áthidaló-megismerés öntudati állapota, mely minden egyénnek, múltnak és jövőnek és a lét egész összességének valamennyi tapasztalatát (bhoga) egyképpen felöleli.
Nirmánakáya: az öntudat teremtő-képességének, a teremtés (nirmána) megvalósításának a legmagasabbrendű öntudati állapota.”