Elmélyedés a jógában – 6. rész (mag-nélkül-való elmélyedés, földi megváltottság, végleges megváltottság / elkülönülés):
[Előzmények lásd: “Elmélyedés a jógában – 5. rész”]
(Bevezető megjegyzések és forrás: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
(Előzetes ismeretek a bejegyzés-sorozat értelmezéséhez: lásd “Elmélyedés a jógában – 1. rész”)
“Az elmélyedés a felszabadulás eszköze. A “maggalbíró elmélyedést” azonban – melynek magva a Természet valamely szamszkárája, mely magvat, centrumot képez a természetben, – a “mag-nélkül-való elmélyedésnek” kell felváltania ahhoz, hogy lehetővé váljék a Természettől való teljes elszakadás, a felszabadulás.
Hiszen még maga szamádhi sem mentes és független a hajlandóságoktól, hiszen a Lélek szamádhi állapotában is közvetlen kapcsolatban áll valamely szamszkárával. A tökéletes-megismerés pedig ugyancsak a Természet puszta hajlandóságainak – szamszkáráinak – a megismerésében áll.
De ha teljesen kiküszöböljük még az elmélyedést létrehozó és az elmélyedéshez tartozó szamszkárák szerepét és hatását is az elmélyedésből, akkor ezáltal maga a tökéletes-megismeréssel járó (szampradnyáta) elmélyedés is megszünik, és helyét egy “másik” elmélyedési állapot foglalja el, mely valójában nem is állapot, mert híjával van még a Természet legszubtilisabb megnyilatkozásainak is, és még a tökéletes-megismerést is nélkülözi (aszampradnyáta). A “másik” elmélyedésnek már nincs köze a Természethez. Az öntudat a Lélekbe – az ABSZOLÚTUMBA – emelkedik fel ebben az elmélyedésben.
A lendületet még az egyén adja meg az eszményi ugrásnak. Magában a lendületben azonban az egyén is elvész az öntudat számára. Eltűnik a Természet, minden megnyilvánulásával és meg-nem-nyilvánuló mivoltában, egyaránt. Maga az egyéni öntudat is megszűnik. Hiszen öntudat csak ott állhat fenn, ahol még helye van valamely megkülönböztetésnek. Az Abszolútumban azonban – különbségek nem lévén – nincs lehetősége semmiféle, még a legcsekélyebb megkülönböztetésnek sem. Lét és nem-lét eltünik a csöndben, mely mint csönd is megszünik, semmivé válik. Az elmélyedés a Lélek Valóságában olvad fel, és eggyéválván avval, már nem más akkor, mint maga az Abszolút Valóság. A földi életben elért megváltottságot jelenti ez a másfajta elmélyedés.
A földi megváltottság beteljesülését – az aszampradnyáta megvalósulását – mindössze az különbözteti meg az elkülönüléstől, hogy még visszatéréssel jár: az öntudat még önkénytelenül “visszaereszkedik” belőle, a Természet körébe, mert még nem merült ki az egyéni sors, még nem csillapodtak le a múltbeli cselekedeteknek a folyamatban lévő hullámai. (A yogi tehát visszatér földi életébe, “felébred” elmélyedéséből…)
Mert az aszampradnyáta – a “másfajta” elmélyedés – nem szünteti meg a szamszkárákat. Nem szünteti meg a Léleknek a Természettel való kapcsolatát. A Lélek csupán mint “szemlélő” fordul el benne a Természettől… Maga a “kapcsolat” azonban akkor is fennmarad a Lélek és a Természet között. Fennmarad tehát az egyén, az egyéni lét is… Az elmélyedés tehát nem válhatik maradandóvá, állandóvá, míg meg nem szűnik az élet, a lét, a Természettel fennálló kapcsolat.
A megváltott yogi élete azonban már nem közönséges emberi élet, mert hiányzik belőle minden személyes érdek, minden önös vonás. Egyedüli célja: a Lélek Valóságában való elmerülés, a felszabadulás. A megváltott yogi elérte a megkülönböztetés legmagasabb fokát. Megismerte a Természetet. Fokozatosan kimerülnek, önmaguktól lecsillapodnak tehát az egyéni ösztönvilág örvénylései. Ha a yogi nem ad újabb lendületet az örvényléseknek, ha nem táplálja többé én-tudatát, – ha nem hibázik és nem keveredik újra a nem-tudás hálójába, – akkor valóban csak puszta szemlélője marad a sors befejeződésének, annak az utolsó fordulatnak, amelyet a lét lendületben lévő kereke még megtenni kénytelen a Természetben, mielőtt megállna.
Aki pedig már ott tart, hogy még a yoga terén sincs egyéni érdeke, annak elmélyedése – a megkülönböztetni-tudás teljessége és megszilárdult volta folytán – mintegy keresztülsiklik a tökéletes-megismerésen, a nélkül, hogy valóban érintené azt. A tökéletesen érdektelen yogi elmélyedése nem kell, hogy kövesse tehát dháraná, dhyána és szamádhi utját, hanem a befelé-fordulás minden legcsekélyebb mérvű megvalósításakor: az ébrenlét állapotából máris közvetlenül az ABSZOLÚTUM VALÓSÁGÁBA olvad bele, közvetlenül eggyé-válván a LÉLEKKEL.
A sorsnak nem zavart és nem növelt hullámai – önmaguktól lecsillapodva – végül is megnyugszanak. Teljes megnyugvásukkal pedig bekövetkezik a test utolsó halála: a Lélek és a Természet kapcsolatának a megszakadása és megszünése – a végleges megváltottság – az elkülönülés.
Prána: a lélekzés visszatér, visszahúzódik önmagába, – a középpontba, amelyből a teremtés kezdetén kiindult.
Ez a célja – a végső célja – minden yoga-elmélyedésnek.”