Számtalan, egymást követő ponton keresztül tárgyalhatnánk ezt a témát, én csak a legfontosabbakról fogok beszélni, melyekről mélységes, sokszor fájdalmas tapasztalatokat szereztem ez idáig az életben. (Emlékeztetésképpen: a születési napom általi csillagjegyem a Nyilas, az óra, perc és születési hely alapján viszont Halak vagyok – ez az aszcendensem…) Remélem ezzel a bejegyzésemmel legalább egy kicsit tudok segíteni azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek – nem csak a Nyilasoknak és a Halak csillagjegyűeknek – és valamelyest körüljárhatjuk Isten és a szabad akarat mibenlétének kérdését is.
Mint a legtöbb Nyilas, szeretek filozofálni, bár ez irányú szenvedélyemet bizonyos élethelyzetek sokszor letörték, ezért fontos, hogy a Nyilas megtanuljon olyan körülményeket és mentális állapotot teremteni életében, melyek kedvezőek a gondolkodáshoz, elmélkedéshez, bölcselkedéshez.
Míg gyerekcipőben jár és nem tanulja meg érzékeit és vágyait megfékezni és kordában tartani, hajlamos lehet a kicsapongásra.
Bár rendkívül nagy a tudásvágya, ezzel együtt mégis inkább extrovertált típus, legalábbis minimum annyira, amennyire introvertált. Ez – többek között – abban nyilvánul meg, hogy megszerzett tudását szereti az őt körülvevő világnak továbbadni… Kíváncsi természetű és nem késlekedik: mindent akar – elsősorban, ami transzcendens / a metafizika “tárgykörébe” tartozik -, de azt most és azonnal… Ezért, amikor szükséges, türelmesnek is kell lennie.
Másik fontos jellemzője a Nyilasnak a szabadság utáni vágya. Ha ez nincs meg, sokszor kétségbe eshet, elbizonytalanodhat, letargikussá, melankolikussá válhat… mindezek ellen a Halaktól megtanulhatja az együttműködést, a függő-viszonyok elviselését, sőt előnyére fordítását. Fontos lecke ez a Nyilasnak: el kell fogadnia, hogy bizonyos élethelyzetekben nem ő irányít, a környezete okosabb nála és jobban tudja, hogy neki magának mire van szüksége. Alkalmazkodnia kell. Korlátozva érezheti magát, ez sértheti az önbecsülését, azonban beláthatja, hogy mégis minden úgy történik, ahogy történnie kell: a legjobb úton / módon… Ugyanakkor titokban, vagy leplezetlenül, de reménykedhet benne, hogy mindezen szituációk egyszer véget érnek és elérheti a teljes megszabadulást, függetlenséget, szabadságot. Ez nem baj, sőt, filozófiai célkitűzéseinek sokszor ez lehet a gyakorlati mozgatórugója. De addig is, míg ezt el nem éri, meg kell tanulnia, hogy elfogadja szabadságának ideiglenes és részleges elveszítését is, ha a körülmények úgy hozzák.
Halak. Introvertált típus. Nemcsak a végletekig alkalmazkodó és együttműködő, hanem együttérző is, nagyon érzékeny a külvilág rezdüléseire és amikor csak teheti, úszik az árral. Aztán később megtanulja persze, hogy nem minden irány kedvező, ezért fontos, hogy csak azoknak az áramlatoknak engedjen, amik előre viszik céljainak elérésében és ez paradox módon sokszor úgy tűnhet: az árral szemben történik…
Ezért legalább alkalmanként (amikor szükséges) meg kell tanulnia határozott igent és nemet mondania.
Ezzel összefüggésben, ha nem is mindig, mindennel és mindenkivel szemben, de esetenként, amikor szükséges, bizonyos emberek, helyzetek távol tartásának és ezzel ténykedéseiknek neutralizálása, saját maga számára hatástalanná tételének érdekében: fontos határokat húznia és azokat észben tartania. Legjobb, ha ezek a határok áttetszőek, hisz a felületességnél, alkalmi vakságnál és süketségnél, jobb látni, hallani, tudni, mint nem tudni (ahogy ez utóbbi kijelentés a 2005-ös Terápián c. izraeli tévéfilmsorozat magyar adaptációjának, a Terápiának első, 2012-es évadában elhangzott), még akkor is, ha nem értünk vele egyet teljes mértékben és valamennyire el is határoljuk tőle magunkat: de nem szabad elfelejteni, hogy sok esetben, amit nem szeretünk a külvilágban, azt a saját belső világunkból projektáljuk ki, vagyis a külső kellemetlenségeknek általában mi vagyunk az okai, mondhatnánk azt is, hogy a szálka, amit a másik ember szemében látunk, valójában gerenda az a mi szemünkben…
Itt, határaink megszabásánál is fontos a rugalmasság, de ez egy Halak csillagjegyű embernek általában nem jelenthet problémát…
Segítőkész, alapvetően békés természetű és türelmes, aki általában alázatosan és szó nélkül tűri a megpróbáltatásokat. Spirituális értelemben szeret a rózsaszín felhők között, úgynevezett álomvilágban élni, amivel nincs is semmi baj, hiszen tudata ilyenkor a hétköznapi érzékszervi tapasztalásokat meghaladva a felsőbb ill. a lelki világok valóságában merül el, ami avatatlan szem számára képzelgésnek, illuzórikusnak, egyfajta káprázatnak tűnhet, valójában azonban sokkal igazabb és valósabb szférák ezek, mint a mi földi világunk. Magukhoz a lelki világokhoz (és a nirvánához) képest azonban maga az egész szamszára – még a dévák-fénylények felsőbb világai is – káprázatvilágnak tekinthetők: “A valóság (megj.: azaz a létforgatag) – illúzió; de valóságos illúzió.” (László András: Solum Ipsum. Metafizikai aforizmák, 99. aforizma, Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 2000)
Mégis, hogy megőrizze itt-és-most jelen lévő realitásérzékét, hogy hús-vér emberként is megtapasztalja saját magát, meg kell tanulnia legalább időnként gyökeret eresztenie a számára megfelelő környezetben és táptalajban és földelnie magát, hogy szilárd talajt érezzen a talpa alatt és azon két lábbal álljon, hogy ne csak állandóan egyfajta szellemlényként lebegjen afölött több méteres magasságban…
Tehát a tanácsom e tekintetben, hogy amennyire lehetséges, ereje engedi, lépésről-lépésre és mértékkel: törekedjen álmai megvalósulására, vagy legalább engedje, hogy idővel önmaguktól beteljesedjenek.
Tökéletes csillagjegy, hogy alávesse magát Isten akaratának, hiszen életkörülményei és személyisége úgy formálhatók, akár egy gyurma figura. Tanulandó lecke azonban: nem baj, ha a saját akaratát is feltüzeli / feléleszti, amikor megengedheti magának. Hiszen saját akarat nélkül az ember csupán marionett bábu Isten kezében. Egy élettelen báb, akit a körülmények jobbra-balra rángatnak. Vannak ilyen helyzetek is (amikor ezt tűrni kell) – sajnos többnyire akkor, amikor büntetésben részesülünk. Ilyenkor csak passzív elszenvedői vagyunk a külső hatásoknak. A Tarot nagy arkánumának rettegett kártyái is ezekre a helyzetekre vonatkoznak: a torony, az akasztott ember, a halál, az ördög és a végítélet (sokan ez utóbbinak a pozitív oldalát hangsúlyozzák, keresztény emberként azonban én arra figyelmeztetnék mindenkit, hogy – ha a kifejezést az eredeti, szó szoros értelmében vesszük – jobb, ha semmilyen ítélet alá nem esünk, helyette a kegyelem elnyerésére kellene törekednünk…) Tökéletes példa erre Jézus szenvedéstörténete: kétségbeesett imádkozásától kezdve, elfogatásán, kihallgatásán és megostorozásán keresztül egészen a keresztre feszítés eseményéig. Ez büntetés volt, mégsem az Ő bűne miatt. Helyettünk szenvedett és halt meg, a mi bűneink miatt, hogy nekünk már ne kelljen. Egyéni (főleg szándékos) bűneink miatt – illetve, hogy egy kicsit mi is krisztusivá váljunk – mégis előfordul, hogy nekünk is szenvednünk kell az életben, tehát ilyen epizódok előfordulhatnak utunkon.
Mégis, összességében és végső értelemben, azt kell mondanom – egy rendkívül fontos témát érintve, a szabad akarat kérdését -, hogy mivel Isten akarata és a legbelső lényünk – annak totális szabadságából fakadó – akarata egy és ugyanaz (hiszen lelkünk egylényegű az Atyáéval), fontos, hogy aktív és egészséges mértékben – azaz szélsőségektől mentesen – működő, élő és spontán, az adott körülményeknek megfelelő módon reagáló, a jelenben létező, kristálytiszta, szennyeződésektől, elhomályosulásoktól és kötöttségektől mentes, szelíd akaratunk legyen: csakis ily módon eshet egybe a saját és Teremtőnk akarata.
Isten eredendő, valódi akarata azonban annyira szelíd, hogy annak teljesülése elménk teljes elcsendesülésével, nyugalmával és még ha nem is (mindig) állandósult, hanem inkább részleges, de szinte üdvözült boldogsággal jár, a szó hétköznapi értelmében már-már nem is, vagy csak alig nevezhető akaratnak. Ellenben, ha a sátán tevékenykedik éppen életünkben, azt a következő két szélsőséges állapot jelzi leginkább: 1. elfojtás, kedvtelenség, akarathiányból fakadó erőtlenség. 2. az elme hangos-zajos túlműködése, külső, erőszakosan ránktelepedő, kényszerítő, nyilvánvalóan, ördögi módon domináns akarat.
Tapasztalataim alapján ez a két szélsőséges állapot az elmében nem is külön-külön, önmagában valósul meg, hanem egyszerre, egymás mellett ill. egymást váltva van jelen, úgy hogy hol az egyik, hol a másik kerül az elme előterébe: ilyenkor általában az ember valamivel nagyon nem akar, tud, mer szembenézni, ezért az altudatba száműzi és hallani, tudni sem akar róla, míg valami másra annyira vágyik, hogy megvalósulásának lehetőségét rendellenesen felfokozza és mindent próbál megtenni, hogy elérje ezen célját… A jóga filozófiája ezt a jelenséget a gondolkozó-készség és az emlékezés közé beékelődő “karakter” funkciójával írja le, mely egyszerre elfojt és felfokoz, alapja pedig az ellenérzés és a vágyakozás, ebben látva a megszabadulás legnagyobb akadályát, ezért tanácsolja, hogy a tudatnak-altudatnak ezt a mechanizmusát közömbösíteni, semlegesíteni kell a spirituális előrehaladásunk érdekében. A pszichiátrián diagnosztizált rendellenességek nagy részét meglátásom szerint az elmének ez a generalizált (általánosított, mindenre kiterjedő), egyszerre saját magunk és külső erők által indukált, egy időben két (sokszor ellentétes) irányba is mutató, radikalizmusba hajló működése okozza. Úgy vélem, ezt a szélsőséges, kettős állapotot – ha megvalósul – nem akarja az Úr, csak engedi…
Véleményem szerint akik saját, szabad, teremtő, legmélyebb, valódi és igazi egyéni akaratukkal megegyező energiáikat elfojtják, akaratgyengeséggel összefüggő pszichiátriai problémákat kreálnak maguknak, arról nem is beszélve, hogy akaratunk felszámolása, annak érdekében, hogy helyette egy külsőnek (Isten, mint csak heteron, és nem mint heteron és auton) adjon teret, ami teljes mértékben megfosztja szabadságától, tökéletes módon alávetve magát valami tőle függetlennek (még akkor is, ha jelen esetben ez a “külső erő” nem más, mint a Teremtő), egyenes út a kárhozat irányába – paradox módon ez ugyanaz mint a heteron és auton különválása, az Istentől való végső elszakítottság rémképe. (Az autonnak – léleknek – csupán egy “dolog” képezhet számára tökéletesen független heteront, amivel nem egyesülnie és belemerülnie kell, hanem épp ellenkezőleg, attól különválnia: ez a jóga filozófiája szerinti természet vagy buddhista felfogásban az az öt léthalmaz, ami a szamszárát alkotja.) A fenti gondolatmenetet kiegészítve, árnyalva egy kicsit az Isten-heteron-auton hármas képét, megjegyeznénk, hogy Isten csupán mennyiségi szempontból tekinthető, sőt tekintendő heteronnak, minőségi szempontból nem: azaz bár hasonlítunk rá (legbelső lényünk / a lelkünk egylényegű vele), nála nem lehetünk nagyobbak, sőt még egyenlőek sem Vele; emlékezzünk Jézus szavaira, mikor az evangéliumokban azt mondja az Atyjáról, hogy Ő nagyobb (még) nála (is)… Istennel csak egyvalaki egyenlő mindenféle szempontból és teljes mértékben: saját maga.
A helyes metódus ezzel szemben, ha azt akarjuk, amit az Úr is akar, de szabad és élő akaratunkból kifolyólag… így kell saját magunkra (1) és egyúttal a bennünk élő Mindenhatóra és Mindentudóra (2) hallgatni… végkövetkeztetésem, hogy ez utóbbi kettő végső soron egy és ugyanaz.
Egy hívő ember életében a szenvedés az iméntiekhez kapcsolódik: ha akarsz valamit, de az Úr nem akarja és/vagy nem akarod, amit az Úr akar. Ez maga a tragédia.
Az ideális, üdvös állapot azonban, mikor szabad akaratodból, ellenállástól mentesen képes vagy Isten akaratából cselekedni; nem kényszerből, úgy, akár egy automata, hanem mint egy határtalanul szabad és végső soron boldog élőlény.
Személy szerint ugyanis kizártnak tartom, hogy Isten célja alapvetően, állandó jelleggel és végérvényesen egy kívülről (az Úr által) beprogramozott és egy “szellemi távirányítóval” (az akaratával) vezérelt, robot agyú, rabszolga sorsú ember-gép híveket, “alattvalókat”, egymástól nem különböző, uniformizált / egyforma – bár személyiségünkben különbözni fogunk, abban azonban valóban nem, hogy mindannyian az (elsősorban szellemi/lelki) egyház tagjai vagyunk és a Krisztusban élünk, jámboran, mint egy bárány, egymással megegyező hitben, reményben és szeretetben, lelki egységben, és mindezeknek megfelelő közös szellemiségben, testvériségben, és lelki összetartozásunkat kifejezendő, talán a ruházatunk (színe: fehér, anyaga és formája) szempontjából is hasonlóak lehetünk -, és testük szempontjából szükségszerűen halálra ítélt klón-gyermekeket neveljen, kiknek keze-lába – mint a megpróbáltatások során – folyamatosan meg van kötve / bilincsbe van verve, szemük elfedve, elméjük pedig állandó külső kontroll alatt tartva – ami, valljuk be, ideiglenesen szükséges lehet, mindaddig míg ezen külső kontroll belsővé nem válik -, akik bármiféle gondolkodás és belső meggyőződés nélkül, szabadságuktól megfosztva, külső kényszer alatt állva teljesítik az Ő akaratát, míg végül – a gonoszok közreműködésével – az emberi vágóhíd / mészárszék által fenyegetve, sanyarú sorsuk a – sokszor erőszakos és / vagy fájdalmas (pl. betegség alatti) – halál árnyékának völgyében végérvényesen be nem teljesedik…
Ez a sátánnak a célja, általában akkor történik mindez, mikor a sátán kikér minket Istentől, hogy megrostáljon, Isten mindezt nem akarja, legfeljebb csupán engedi, de azt is csak ideiglenesen… Ahogy Jézus fogalmaz a János 10:10-ben: “A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Új fordítású Biblia) Hogy ne beszéljünk hamisan, be kell látnunk, hogy ilyen periódusok – de nem konstans jelleggel – jelentkezhetnek az ember életében, sőt mindez sokszor annak a végét pecsételi meg – ahogy azt láthatjuk a próféták és apostolok, de még Jézus életében is -, hogy megbizonyosodjunk róla, elég csak felütnünk a Biblia csaknem bármely fejezetét, az is igaz, ahogy maga Jézus is figyelmeztet minket, hogy nem az megy a Mennybe, aki Urának nevezi Urát, hanem aki az akarata szerint cselekszik, mégis, hiszem, hogy Isten nem ezt szánja az embernek az örökkévalóságban – hogy állandóan kívülről irányítsák, konstans módon szenvedjen és a borzasztó halál rémképe felé tereljék, hogy folyamatosan annak fenyegetettségében éljen, bár mindez, ahogy a tapasztalat is mutatja, földi életünk során, annak bizonyos intervallumában / intervallumaiban, főleg a végén, sokszor elkerülhetetlen, hogy ezután, a földi nyomorúságot hátrahagyva az örök boldogság honába bebocsáttassunk.
Tehát a szenvedésünk legkésőbb ekkor is a halálunk órájában véget ér, üzenem ezt azoknak a keresztény testvéreimnek, akik – miután meghallották, hogy a szent rísik (pl. a Buddha) bölcsessége (a négy nemes igazság) és az általuk hirdetett út (a nemes nyolcrétű ösvény) a szenvedés – csírájában, gyökerestül való – megszüntetéséhez, annak egyszer és mindenkorra történő befejeződéséhez vezeti az embert, akár már ebben az életében, még a halála előtt – megbotránkoznak és bizonygatják, erősködnek, hogy márpedig a mi életünkben is mennyire fontos a szenvedés, hiszen Jézus is szenvedett… a kérdésem az lenne hozzájuk: Igen, de állandóan? Nem csak földi életének utolsó napjaiban? És előtte milyen életet élt? Feltámadása után milyen élet várt rá? Szenvedéssel teli, vagy örömteli? És a Fiú vajon miért szenvedett? Nem azért, hogy lehetőleg nekünk már ne kelljen?! Hisz’ egyedül a sátán és angyalai azok a rosszindulatú élőlények, akik azt akarják, hogy szenvedjünk, ha lehet, még a megtért keresztények is, becsapva őket, minél súlyosabban és minél többet és jobb tudni, hogy csak a pokol az az egyetlen gyötrelmes hely a világon, ahol állandó a szenvedés! Isten mindezt (a szenvedést, akár már a földi életünk során: higgyétek el, jobb, ha kizárólag akkor tapasztaljuk), a bűnök következtében (jogosan) csak engedi, kivéve, amikor a gonoszokon, mint például az ellenségen és annak követőin bosszút áll! Ezeket pedig minden épeszű embernek, még annak is, akinek ideiglenesen nem ép, el kell kerülnie…
Igen, a Földön a szenvedés valamikor számunkra is szükségszerű és elkerülhetetlen, még tanulhat is belőle az ember, bölcsebbé és nemesebbé is teheti, kicsit hasonlóvá is válhat általa Krisztushoz, de csak, ha ideig-óráig történik, átmenetileg, nem életünk minden egyes percében! Arról nem is beszélve, hogy Jézus is, pedig Ő Isten fia, elfogatása előtti perceiben, az Atyához való imádkozása során arra kérte Őt, hogy ha lehetséges, vegye el tőle ezt a keserű poharat, amivel a passiójára utalt… Vágyott volna rá az Úr, akarta volna a szenvedést? Meggyőződésem, hogy ha lett volna választása, elkerüli, és ez – mivel Jézus mentálisan egészséges ember volt – így van jól, így van rendjén, így normális… Ha mégis akarta, akkor is csak azért, ahogy az imént is mondtam, hogy lehetőleg nekünk már ne kelljen – legalábbis a szükségesnél többet ne, emlékezzünk Jézus szavaira (Lukács 23:31, Új fordítású Biblia): “Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?”-, nem a szenvedésért magáért, mintha az valami felbecsülhetetlen, önmagában abszolút értékű kincs lenne a számára… vagyis igaza lehet A. J. Christian-nak, aki szerint önmagában tekintve, a végső boldogság és üdvözülés nézőpontjából a szenvedés mellékvágány, zsákutca, értelmetlen és felesleges és ha lehet: elkerülendő… így, kortársaival ellentétben (akik azt hitték, minél több szenvedést okoznak maguknak, annál boldogabbak lesznek majd a jövőben), a Buddhának is igazat adhatunk, aki szerint a boldogságot végső soron boldogság által lehet elérni; ha nem így lenne, akkor a pokolbéli létezők lennének a legboldogabb teremtmények a világon, ami abszurdum…
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a szenvedésnek nincs oka, mert mindig van és ebből a szempontból, a múltba tekintve van értelme és okulhatunk belőle. De szigorú értelemben nem a szenvedés az oka a későbbi boldogságunknak, hanem a szenvedés vége!! Jézus és a próféták és akiket Isten hozzájuk tesz hasonlatossá, tehát akiket indokolatlanul üldöztek és/vagy megöltek, ebből a szempontból kivételek. Hogy a legfontosabbat említsük, Jézus halála azért céltudatos és dicsőséges, mert ennek oka nem benne keresendő – Ő tökéletesen tiszta volt -, hanem bennünk, a büneinkben: a mi vétkeink miatt szenvedett és ennek a jövőre irányuló értelme a mi szenvedésünk vége, tehát akár már a földi életünkben is megtapasztalható mennyei boldogságunk lehetősége.
Nem mellékesen azt is illik ilyenkor megjegyezni, hogy egyéni kívánsága után azt is mondta Jézus, hogy mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy Ő kéri, hanem legyen meg Isten akarata… Csupán szükségszerűség volt tehát, amit azonban szabad akaratából, teljes és tökéletes, Istennek tetsző alázatossággal, jámboran, az Isten és irántunk való szeretetből tűrt és viselt el, a megváltásunk metafizikai, isteni eredetű értelme miatt, hogy beteljesedjen Isten akarata, az a számunkra tartogatott mennyei jövőkép, ami a terveinek a célja.
Végső soron az Úr sokkal inkább az erkölcsi-metafizikai törvények igazságát belső igazságként megélő, Isten akaratával megegyező akaratú, mégis önálló döntésre képes, felelősségteljes, szabad és erényes embereket szeretne látni maga körül, hogy végül felemelje őket Isten diadalmas, legmagasabb, önnön erejéből tündöklő szellemének fényébe, az emberi szabadságnak annak az eredendő, legfelsőbb fokára és mennyei világosságába, ahol külső kényszerektől többé már nem kell szenvednie, hogy részesüljünk dicsőségében, ahol a szabad akaratunk és Isten akarata közé többé nem ékelődik közbevetés… akár már jelenlegi, földi életünk során, akár a túlvilágon…
Persze mindaddig, míg az ember nem éri el a szenvedésektől mentes teljes megszabadulást, Isten akarata – amennyiben támaszkodik rá az ember – , mint a belső fényünk külvilágban való megjelenése, vagy mint a belső hangunk külső forrása fogja vezetni a tökéletes üdvözülés és megváltás felé, hogy végül elérjük a teljes szabadságot, ahol az Én (lélek) és Ő (Isten) egy lesznek. Szabad akaratunk ekkor már makulátlan módon meg fog egyezni Isten akaratával…
Az eleve elrendelésről (a predesztinációról): a szabadságunkat Isten – bár mindenható – nem sérti azzal, hogy ismeri a jövőt és így a jövőnket is, csupán mindentudásának következménye, hogy előre tudja, szabad akaratunkból hogyan döntünk, milyen választásokat teszünk, hogyan cselekszünk és éljük az életünket és ez milyen rövid- ill. hosszútávú következményekkel fog járni a jövőnkre nézve. Tetteink következményeit tekintve, bizonyos esetekben mégis közbeavatkozhat az Úr – holott Istennek ezt a viselkedését magatartásunkkal valószínűleg mi idéztük elő -, azonban hosszú távon ez ránk nézve pozitív és gyümölcsöző is lehet majd (kivéve, ha a Végítélet előtt állunk), még akkor is ha rövid távon az Úr haragja van rajtunk, vagyis büntetésben részesülünk, esetleg próbában van részünk… ugyanakkor viselkedésünk, hogy hogyan reagálunk a jutalmazás / büntetés időszakaira, csakis rajtunk múlik (pl. hálatelt szívvel, örömmel fogadjuk vagy alázatosan, állhatatosan tűrjük), szabad akaratunk tehát ekkor sem szenved csorbát…
Mégis, vallom, hogy végső soron Isten szeretete és kegyelme hatalmasabb és erősebb a haragjánál, hogy büntetés helyett Ő jutalmazni szeretne, hogy az igazi arca békés és alázatos, Ő maga pedig legmagasabb, legbensőbb szinten megbocsátó és nem ítélkezik… meggyőződésem, hogy aki megismeri és megvalósítja Istennek ezt az igazi arcát – aki ráadásul a következő attribútumokkal is bír: az általános közvélekedéssel ellentétben Isten a – szó pozitív értelmében vett – legemberibb embernél is emberibb, ily módon pedig rendkívül érzékeny (tulajdonképpen Ő maga a legérzékenyebb élőlény mind a teremtett, mind a teremtetlen világban) és nemcsak a feléje irányuló érzelmi minőségek (szeretet, gyűlölet, stb.), hanem a világban jelenlévő jó, rossz (gonosz), öröm, fájdalom, boldogság, szenvedés, stb. tekintetében is hiperszenzitív, amiben maga az Ő isteni, tökéletes, határtalan mélységű gyengesége nyilvánul meg – ami, tudjuk jól, a biblia inverz értékrendje szerint mérhetetlen lelki erősségnek számít -, nem véletlen (ahogy az az Újszövetségben is olvasható), hogy Isten felénk irányuló szeretete, kegyelme is a mi gyengeségeinken keresztül érvényesül a legjobban… ebből kifolyólag, de önmagában is helytálló módon a következőt is állíthatjuk: bár Isten ontológiailag sebezhetetlen, érzelmileg nagyon is sebezhető (megbántható), úgy azonban, hogy mindez mégsem okoz neki szenvedést, azaz bár logikailag ellentmondásosnak tűnhet: Isten úgy szenved, hogy eközben legmagasabb szinten mégsem szenved… továbbá Ő a legszeretetreméltóbb, legjóindulatúbb, legkedvesebb, legmegértőbb, legaranyosabb és legszerényebb élőlény az összes létező közül és bár Ő a legkülönlegesebb és legértékesebb entitás, mégis a legátlagosabb embernél is átlagosabb hétköznapi-hétvégi életet szeret élni odafent a Mennyben, mintha egy lenne a sok közül, de ugyanerre törekszik akkor is, mikor Ő maga vagy egy képviselője személyében alászáll a létforgatagba… tökéletesen elégedett önmagában, paradox módon azonban élőlények (jelenléte, szeretete és barátsága) nélkül egyedül érzi magát a világmindenségben, teljességgel vágytalan (mégis teljesül minden kívánsága), pontosabban – tapasztalataim alapján – egy dologra vágyhat személyesen leginkább, mindenféle erőszakosságtól mentesen, baráti gyengédséggel és megértéssel – ahogy azt az eddigiekből már sejteni lehet -, mégpedig az emberek (élőlények) közelségére, társaságára, szeretetére, a szó legnemesebb értelmében vett barátságára, egyszóval barátokra, méghozzá vágytalanul vágyik rá, azaz bár állandóan, a világ kezdete óta küldi felénk ez irányú jelzéseit, szeretetteljes impulzusait, mégis minderről csak akkor vehetünk tudomást, ha mi magunk is – a tökéletes jóságába vetett – hittel, szeretettel és barátságos érzülettel feléje fordulunk és elkezdünk közeledni hozzá, azaz ha megtesszük irányába a szükséges lépéseket… az Úr közeledése, irántunk tanúsított szeretete tehát a legkisebb mértékben sem tolakodó… Ő független is, ugyanakkor végtelenül együttérző, ezért sosem vagyunk teljesen egyedül, hiszen (a bennünk élő) Isten ugyanolyan módon és mértékben átérzi az örömünket és a fájdalmunkat, ahogy mi magunk is: ha boldogok vagyunk, Ő is boldog, ha szenvedésben van részünk, Ő is szenved, ezért ha (meg)bántunk egy másik élőlényt, ezzel Istent is bántjuk, aminek a következménye bizonyos (elkerülhetetlen) esetekben a (jogos) isteni bosszúállás és bár Övé minden és Ő az a legfelsőbb élőlény, aki leginkább megérdemelné, mégsem vágyik gazdagságra, sem királyi pompára, isteni természetéből fakadóan azonban automatikusan ill. mindenféle erőfeszítéstől mentesen részesül mindkettőben, anélkül, hogy ragaszkodna hozzá (ahogy egy hívő is mindig igyekszik Neki mindezt felajánlani és megadni) -, szóval aki megismeri Istennek ezen igazi arcát (akihez én saját, személyes, az Atyához fűződő, Tőle származó spirituális tapasztalataimon és Krisna – Isten teljes értékű képviselője -, továbbá a legjobb, muszlim barátom és A. J. Christian – akik Istennek egy-egy alászállásai lehetnek – és Jézus életén, személyiségén és tanításain keresztül jutottam közelebb) és élő tapasztalatként éli Vele való szeretetteljes kapcsolatát, azaz ha a barátja lesz, továbbá szereti felebarátját, mint saját magát, mindemellett pedig idő előtt változtat helytelen / káros viselkedési mintáin, azaz felhagy bűnös cselekedeteivel, nem jut ítéletre: nem kell elszenvednie a Végítéletet, ehelyett előbb-utóbb üdvözülni fog és nyitott kapukkal fogadják majd a Mennyben…
Heteropredesztináció helyett így autopredesztinációról kell beszélnünk. A pokolba ill. a Mennybe jutás (vagy a létforgatagban történő kedvező vagy kedvezőtlen újraszületés, esetleg – a karma törvényének engedelmeskedve – aktuális életünk ránk nézve kellemes vagy kellemetlen visszahatásai) lehetőségének csak úgy van értelme, ha szabadok vagyunk…
Bár hiszem, hogy az élőlények Isten általi vezetése alapvetően és végső soron békés, kellemes és örömteli tapasztalatokhoz vezet (mindenki, engem is beleértve, erre vágyik leginkább), és ez az Ő eredeti és legfőbb szándéka, mégis sajnos arra is fel kell hívni a figyelmet és ki kell mondanunk, hogy a Teremtő akaratának ránk nézve olyan fejleménye is lehet, rendszerint, ha a sátán bíztatja erre az Urat, mert gonoszságában azt akarja, hogy szenvedjünk, és az Atya, bár könnyes szemekkel és szomorúan, de enged neki, amikor csupán a szándékát, végcélját és végeredményét tekintve van különbség az isteni (főleg, ha az elme-életünket is érintő szélsőséges állapotokat eredményez) ill. a démoni megszállottság között, maga a folyamat alatt zajló működési mechanizmusát tekintve azonban nincs: mindkét esetben a lélek megszállásáról van szó és attól tartok, hosszú távon, tartósan – ebben a formájában! – egyik sem kívánatos – mégis az Isten általi vezéreltség pozitív is lehet, amennyiben idővel büntető szándéka alábbhagy, hogy teret engedjen valódi szabadságunknak, amiben már az Úr-szolga viszonyunkat egyúttal barátságos érzületű, örömteli, szinte egyenrangú Én-Te kapcsolat is fogja színesíteni; bár az előbbi (Isten domináns, ellentmondást nem tűrő vezetése), mint az igazán “jót és vágyottat” (az üdvözülést) megelőző – gyakran szükséges – művelet, mégiscsak akkor lesz igazán üdvös, mikor a külső nyomás lélekre nehezedő súlya megszűnik és Isten jelenléte és az általa közvetített normák interiorizálódnak… tehát míg az utóbbi (a démoni befolyás) egy stagnáló rabszolga-állapotot jelent vagy rosszabb esetben egyre nagyobb megkötözöttséghez, lelki rendezetlenséghez és szenvedéshez vezet és iránya a pokol felé mutat, addig Isten (mint a bensőnkben munkálkodó, de sokszor látszólag külső erő) életünk felett átvett irányításának célja a tanulás, egyfajta lecke, hogy végül elérjük a szabad, kötöttségektől mentes, üdvözült, mennyei ember állapotát és helyzetét, de míg eljutunk eddig a pontig, ez az utóbbi eset sem mindig kellemes, sőt sokszor, még ha a sátán is az, aki akarja, Isten által megengedett és ezáltal irányított vezeklésről van szó, amiben gyakran a fájdalom és a szenvedés (bár ideiglenesen) dominál: többek között lásd az ószövetségi Jóbot, akit Isten, de a sátán kérésére, életébe erőszakos beavatkozásoktól sem mentesen halálosan komoly helyzetekkel szembesítve próbára tett (úgy, hogy a Teremtő mindvégig, már a kezdet kezdetén tudta, hogy ki fogja állni), a prófétákat, akiket üldöztek és rosszabb esetben megöltek, Jézus kellemetlen és sokszor fájdalmas meghurcolásokkal együttjáró passióját és kereszthalálát, 12 legfőbb tanítványából 11 kivégzését, stb. Megjegyzendő azonban, hogy olyan hívők is éltek a Földön, akiknek még meghalniuk sem kellett, úgy kerültek a Mennybe: lásd Illés és Énókh próféta. Jézus maga is mondta, hogy akik hisznek benne, soha többé nem látnak halált. Szóval ne keseredjünk el és ne legyünk pesszimisták, inkább sarkalljanak arra minket ezek az információk, hogy még jobban értékeljük életünkben a jó dolgokat! Végső megjegyzésem is a bekezdéshez a következő: mindig a legjobb megoldásokban kell bízni!
Ahogy László András fogalmaz könyvében (Solum Ipsum. Metafizikai aforizmák, Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 2000: 779. aforizma) a szóban forgó témakörben: “A szabadság nem indetermináció (megj.: (meg)határozatlanság/ (meg)határozottalanság), vagyis nem avoluntarisztikus (megj.: akarathiányos) és antivoluntarisztikus (megj.: az akarat(lagosság) meglétét tagadó, elutasító) állapot. A szabadság autodetermináció: az az állapot, amelyben önmagamat teljesen önmagam (megj.: azaz a lélek, aki egyrészt legbensőbb én-önmagam, másrészt ezzel egyidejűleg maga a Teremtő is) határozom meg. Mert nem az a cél, hogy ne legyek meghatározott, hanem az a cél, hogy önmagamat önmagam határozzam meg.”
Kikacsintva egy kicsit a buddhizmus, a szabad akarat és az újraszületések világába, érdekes és hasznos többletinformációként megemlítve, az imént hivatkozott szerző, könyvében, a 118. aforizmában a következőképpen vélekedik: “Az ember legmagasabb fokon és első lépésben megteremti inkarnációját; aztán lejjebb szállva már választja; még lejjebb szállva szabadon elfogadja; ennél is lejjebb szállva kényszerűen tudomásul veszi: talán legszívesebben elkerülné, de már nem tudja; még innen is lejjebb szállva szembetalálkozik vele; legvégül pedig öntudatlanul belezuhan inkarnációjába – abba az inkarnációba, amelyet eredetileg ő maga szabadon teremtett.”
Nem véletlenül mondta a Buddha gondolatainak, szavainak egyik gyűjteményében (Dhammapada. Az Erény útja, ford.: Fórizs László, Aruna Publications, 2012) a 243. versszakban a következőket:
“De minden tisztátalanságnál tisztátalanabb a tudatlanság – ez a legnagyobb tisztátalanság. Ettől szabaduljatok meg, szerzetesek, és akkor minden tisztátalanságtól megszabadultok!”
Vagyis a (szamszárára-nirvánára vonatkozó metafizikai) tudás (megléte) kéz a kézben jár teremtő (teremteni is képes), szabad akaratunkkal.
Azonban míg meg nem szabadulunk minden kötöttségünktől és el nem érjük a teljes szabadságot, bizonyos szituációkban határozatlanok és döntésképtelenek lehetünk, ekkor kérhetjük Isten segítségét, hogy döntsön helyettünk, de abban biztosak lehetünk, hogy Ő a lehető legjobb javaslatot fogja tenni (rövid távon akár fájdalmasak lesznek a következmények ránk nézve, akár nem). De a végső döntést – hogy hallgatunk-e a szavára – ebben az esetben is nekünk kell meghoznunk…
A Halaknak tehát egyik életfeladata: kifürkészni Isten akaratát, majd saját energiáit aktivizálva, saját akaratát latba vetve, szabadon cselekedni. Hiszen mi másra vonatkozhatna a következő újszövetségi idézet, mint a kötelességteljesítésre és mindarra ami azon túl van: „Ki mondja közületek béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: Gyere gyorsan, ülj asztalhoz. Helyette nem ezt mondja-e inkább: Készíts vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, aztán majd ehetsz és ihatsz magad is? Megköszöni tán a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Mihaszna szolgák vagyunk, hisz csak kötelességünket teljesítettük.” (Szent István Társulat bibliafordítása, Lukács 17:7-10) A Halaknak tehát különösképpen feladata, hogy úgy maradjon meg az Úrban és Isten szeretetében és kegyelmében, hogy közben szabad marad, a törvényekkel összhangban, mégis szabad akaratából cselekszik.
A Halak tanulhat így a Nyilastól, a Nyilas pedig a Halaktól.
A Nyilas és Halak csillagjegyek és a szerelem. Párkapcsolat lehetősége esetén a Nyilas az eszményi, spirituális, a transzcendencia felé mutató célkitűzéseit a párjába vetett hittel váltja fel. Benne látja meg „a” célt, „az” értelmet, magát az élet értelmét. Veszélyes játék, főleg, ha a horoszkópjában a másik domináns csillagjegy a Halak. Ekkor ugyanis – ahogyan azt Isten irányában kellene tennie – hajlamos teljes mértékben alárendelni magát a másik embernek, egészségesnek egyáltalán nem mondható függő-viszonyt alakítva ki így. Mondhatnánk azt is, hogy a párkapcsolat nem a Nyilas-Halak csillagjegy-páros képviselőjének való – hacsak (engedmény) meg nem tanulja annyira könnyedén kezelnie, amennyire az csak lehetséges és szabad.
Sarkalatosabban kifejezve, számára „a szerelem világa” egyenlő a metafizikai bukással, súrolva ezzel életében az eredendő bűn fogalmának megvalósulását, aktualizálását. Még ha szerelmi élete a képzelet szintjén is mozog, de át van itatva konkrét szexuális fantáziákkal, bár ekkor inkább „csak” az idegrendszere fog alul- vagy túlműködni, alkalomadtán – ha nem minden esetben – nem kicsi pszichiátriai kilengéseket, anomáliákat okozva ezzel.
Ezért talán az egyetlen elfogadható formája a szerelemnek, ami tiszta és fájdalommentes, ha plátói-eszményi-lovagi síkon történik… Kivéve (engedmény), ha a szerelmes kész párkapcsolatának konkrét megvalósulását kellően játékosan kezelni, úgy hogy érzelmileg senki se sérüljön.
Hiszen – egyébként – Isten helyébe egy másik embert helyez – akarva-akaratlanul is bálványt csinálva belőle -, akinek szexuálisan teljes mértékben kiszolgáltatja magát és érzelmileg szélsőségesen dependens viszonyba keveredik vele. Mondhatni hozzáláncolja magát a másik emberhez és innentől kezdve boldogsága annak függvénye, hogy a létforgatag sokszor egy korántsem tökéletes figurája, egy gyarló emberi lény – betegesen felmagasztalva és idealizálva – szereti-e vagy sem. Sajnos azt hívják ördöginek, ha a testi-lelki-mentális jólléted egy másik ember rólad alkotott véleményétől függ – és ez az ember nem a mestered, tehát szexuális vágyai vannak irántad, neked pedig a másik irányában. Nem más ez, mint a materializmus sarokköve, zuhanás a mélybe, ki tudja milyen messzire.
Ebben a kérdésben a megoldást valamelyik hiteles spirituális irányzat keretei között megvalósított, teljes mértékű szűzi élet vállalása jelentheti, aminek során apró, nem szándékos botlások nem mérvadóan még jelen lehetnek – mindegy, hogy eddigi élet-fejezeteidben (esetleg előző életeidben) mennyire merültél el a szexualitás világában, az elhatározás szempontjából a jelen és a jövő, mint perspektíva a fontos -, ha nem akarsz további, hosszan – akár évekig, évtizedekig – tartó érzelmi, testi-lelki szenvedést és nemkívánatos karmikus visszahatásokat okozni magadnak. Egy Nyilas-Halak dominanciájú horoszkóp hatása alatt az embernek Isten szolgálatában a legmagasztosabb célok felé kell már törekednie, napról-napra gazdagodva az erényekben és nem lenne szabad a szexualitással az anyagvilághoz láncolnia magát.
Nem azt mondom, hogy semmilyen módon ne éld meg a nemiségedet, érezheted jól magad a bőrödben, sőt ha tükörbe nézel vagy egyszerűen csak magadra gondolsz, tetszhet amit látsz ill. elképzelsz. Nem azt mondom, h fojtsd el szexuális energiáidat, múltbeli kapcsolataidra gondolhatsz vissza jó emlékekkel, szeretettel, tetszhet egy másik ember külseje is, tarthatod vonzónak, találhatod személyiségét szimpatikusnak, de az már egyáltalán nem mindegy – amennyiben a szexuális életet meghaladó, azt felülmúló spirituális céljaid vannak -, hogy ha a jelenben ez irányú érzelmeidet egy tényleges szexuális aktus keretein belül éled meg a másik emberrel (akár csak gondolatban) vagy ehelyett inkább szexuális energiáidat transzformálva a barátságos érzületre ill. a felebaráti szeretetre fókuszálsz.
Azért szőttem bele írásomba engedményeket, mert – bár eddig, egy-két párkapcsolatot leszámítva, nem nagyon volt részem benne, inkább csak képzeletben ill. plátói módon – elképzelhetőnek tartom, hogy létezik meghitt, boldog, szellemi értelemben gyümölcsöző párkapcsolat is, amiben jól érzi magát az ember és a fejlődését szolgálja. Bár nagyon óvatos vagyok most már a szexuális életemmel kapcsolatban és egyetlen porcikám sem kívánja már, továbbá buddhistaként a szűzi életre törekszem, nem tartom kizártnak az életemben egy kielégítő párkapcsolati epizód – akár rövid, akár hosszú távú – jövőbeli megvalósulását sem, hisz ki tudja mit hoz az élet…
Nem egyszer tapasztaltam már ugyanis az életem során, hogy még ha a jelenben nem is akarja az ember, nem vágyik és nem számít rá, a szerelem egy párkapcsolat formájában váratlanul így is rátalálhat, múltbeli vágyaink, karmikus adósságaink, gondolataink és cselekedeteink visszahatásaként.
Mégis, meggyőződésem, hogy ez a fajta – lelki sérülésekkel is együtt járó – “párkapcsolati-predesztináció” elkerülhető, ha talál egy olyan szellemi célt az ember az életében, mely nagyobb hatással van rá, jobban vonzza, mint a szexuális élete, ha képességeit és a nemi vágyakra irányuló akaratát folyamatosan és rendszeresen ennek az elképzelésnek rendeli alá és állítja szolgálatába, azaz annak (az érzéki vágynak) a megszüntetésére törekszik.
Továbbá megjegyezném, hogy a gondolatmenetem kifejtése során általánosan fogalmaztam és tartózkodtam a férfi-nő terminusok használatától, hiszen véleményem szerint nem ütközik az isteni renddel, ha egy férfi vagy nő a saját neméhez vonzódik.
A vonzódás ugyanis nem bűn és még csak nem is egyenlő az érzéki vágyakozással (sóvárgással), csupán annyit jelent, hogy a saját nemének bizonyos képviselői nagyobb, vagy legalább ugyanakkora, ártatlan, esztétikai és érzelmi hatással vannak az illetőre, mint a másik nem egyedei.
Ellenben konkrét szexuális életet – ahogy azt más blog-bejegyzéseimben is vallom – férfi csak nővel, házastársakként, gyereknemzés céljából élhet, kivéve, ha a nemi kapcsolat az asztrál-síkon történik.