Forrás: [Maddzshima-nikája 36.] (Buddha beszédei, Helikon Kiadó, 2004, ford.: Vekerdi József, 13-18. oldal), aminek tartalmát vázlatosan közlöm:
A leendő Buddha, azaz a bódhiszattva otthonából az otthontalanságba távozott, remete lett.
Az igaz üdvöt, a legmagasasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkereste Álára Kálámát és tanítása segítségével elérte a semmilyenség birodalmát (formanélküli terület, azaz a második elmélyedési szint: harmadik elmélyedési fokozatát, összességében a hetedik dzshánát). A Buddha felismerte, hogy ezáltal még nem érte el a megvilágosodást, a nirvánát, ezért továbbment.
Felkereste Uddaka Rámaputtát, akinek segítségével elérte a sem észlelés, sem nem észlelés birodalmát (formanélküli terület: negyedik elmélyedési fokozatát, összességében a nyolcadik dzshánát). Ez sem vezetett a megvilágosodáshoz, ezért továbbment.
(Megj.: összességében az ötödik és hatodik dzshána, azaz a formanélküli terület első és második fokozata: a végtelen tér ill. a végtelen tudatosság birodalma.)
Uruvéla település közelébe ért, ahol gyönyörűséges tájra bukkant. Úgy látta, ezek a körülmények elegendők az elmélyedésre.
Ekkor a kornak megfelelő aszketikus gyakorlatokba kezdett:
1. Elfojtotta a gondolatait.
2. Lélegzetvétel nélküli révületbe merült.
3. Kevés táplálékot vett magához.
Arra a következtetésre jutott, hogy ezek fájdalmas, gyötrő érzésekhez vezetnek és hogy ez az önsanyargatás nem segít elérni a megismerés és tisztánlátás földöntúli üdvéhez, úgy vélte, hogy más út vezethet a megvilágosodáshoz.
Visszaemlékezett arra, mikor gyermekkorában egy gránátalmafa hűs árnyékában ült és az első dzshána állapotába jutott. Úgy vélte, hogy ezt a boldogságot nehezen lehet ilyen mérhetetlenül legyengült testtel elérni, ezért újra elegendő táplálékot vett magához. (Ekkor a melléje szegődött öt másik szerzetes elhagyta, mert úgy vélték, hogy Gótama remete falánk lett és felhagyott az igyekezettel.)
A leendő Buddha ezután sorban elérte az első négy dzshánát, melyekről a következőket lehet tudni: mivel az élőlények szubjektív tudatállapotaikat érzékelhető világokként tapasztalják, a dzshánák felsőbb létsíkokként tapasztalt tárgyiasult tudatállapot-tartományok (lásd: Andrew Skilton: A buddhizmus rövid története, Damaru Könyvkiadó, 2013), vagy másképp mondva “a tiszta forma [és az alatta lévő érzéki formák, plusz a felette lévő tudati létsíkok] szférájának különböző szintjein lakozó istenek tehát ugyanabban az elmeállapotban léteznek, mint a meditáló a megfelelő dzshánában” (Damien Keown: Buddhizmus, 121. old., Osiris Kiadó, 2024, Budapest, ford.: Vörös Fábián), ezek a szamszára részei, ahol újra is lehet születni és ahonnan – ha a nirvánára törekszik az ember – már nem feltétlenül kell visszatérni a Földre és ahová Mára – a buddhista kísértő, nevének jelentése: “Gyilkos” – hatalma már nem ér el.
[Előzetes megjegyzés: Németh László Levente a 2023-as kiadású Buddha beszédeiben, az első négy dzshána elérése során (a 3. és 4. fokozaton) az emlékezést (szati) éberségnek (ez is helyes, ugyanis a kifejezés mindkét jelentéssel bír)… míg (az első négy fokozaton) az örömöt lelkesültségnek, a boldogságot pedig örömnek fordítja. Ez is érthető, hiszen, ha következetesek akarunk lenni, a boldogság kifejezést nem használjuk úton-útfélen, hanem megőrizzük azt a legnemesebb lét- és tudatállapot jellemzésére, ami valójában csak nehezen és erőltetetten nevezhető lét- és tudatállapotnak: az üdvözülés és végső megváltottság lét- és tudatállapotok feletti, léttől és állapotoktól mentes “léte” és “állapota” ez, “A VAGYOK” tapasztalatok és élmények feletti, szubsztanciáktól mentes, mint egyfajta transzcendens, minőségek feletti “minöség”, a dimenziókon túli dimenzióban, a lélek legfelsőbb szférájában / lakhelyén, mégis a Tathágata által példázott módon számunkra, már a földi életünk során is elérhetően, végtelen tapasztalású, tökéletes tudással, boldogsággal, rendíthetetlen nyugalommal és örök élettel rendelkező, romolhatatlan Abszolútum “tapasztalata” és “élménye”; azaz mivel tudjuk: a par excellence boldogság a megvilágosodás boldogsága.]
1.
– minden [érzéki] vágytól távol / minden bajtól távol
– [nem üdvös tudatállapotoktól való] eltávolodása szülte
– elmélkedve elgondolkodó
– boldog örömben: elérte az első elmélyedési szint (formai terület) első fokozatát, az első dzshánát
(Megjegyzés:
A Buddhához hasonlóan én azt mondom, hogy nem kell félni azoktól a vágyaktól, amik az érzéki és káros dolgokon túl vannak.
Továbbá helyesebb volna, ha az elmélkedést kihagynánk a felsorolásból, ugyanis az az emlékezést is magába foglalja, ami csak a harmadik dzshánától kezdve jelenik meg. Az örömöt és boldogságot pedig nem szerencsés egybeolvasztani, hiszen ezek önmagukban is helytálló és különálló jelenségek, helyette mondjuk inkább: örömben és boldogságban…)
(Jelenlévő tudattartalmak: gondolati megragadás (a figyelem egy irányba terelésének buddhista gyakorlata) és megtartás (a már kialakult összpontosítás további fenntartására irányuló törekvés buddhista gyakorlata), egyhegyűség, öröm, boldogság)
Megj. az egyhegyűségről, mely az első négy dzshána mindegyikének jelenlévő tudattartalma.
Gyermekkoromban, mikor 16-17 éves voltam, a gitártanáromtól hallottam a következő gondolatot: “A Buddha azokhoz beszél, akiknek a körme hegyén megmarad a piszok…” Ezzel véleményem szerint az egyhegyűségre utalt: akinek a körme alatt sok a piszok, ott túl sok a tudatlanság és a bűn, akinek egyáltalán nincs piszok a körme környezetében – vagy legalábbis azt hiszik -, azok – keresztény példával élve – olyanok mint a farizeusok, azaz mint a meszelt sírok, csak gyűlik a piszok a körmük alatt, de felszínes törvénykezésük megtartása miatt tisztának érzik magukat (ennél az állapotnál tehát jobb annak az embernek az állapota, akinek gyűlik a piszok a körme alatt és tud róla)… Akinek viszont a körme hegyén marad meg a piszok, a jelenben él, tudja, hogy mit cselekszik, dönt és már azonnal vállalja is érte a felelősséget…
2.
– az elmélkedést és gondolkodást feladva elérte: a belső nyugalmat és az érzések, érzékek egybeolvadását / a feloldódásból származó boldog örömöt, az első elmélyedési szint második fokozatát, a második dzshánát
(Megj.: Ismét csak jobb lenne, ha az elmélkedést kihagynánk a szövegből, az örömöt és boldogságot pedig itt is külön kezelnénk…)
(Jelenlévő tudattartalmak: egyhegyűség, öröm, boldogság. De ebben a dzshánában már jól látható az egykedvűség előszobája is, amit talán jobb, ha megszentelődött belső békének, transzcendens nyugalomnak fordítunk – ahogy erre egy előző blog-bejegyzésemben – “Hogyan juthatok a Mennyországba?” címmel – már utaltam.
Ezen elmélyedési fokozat teljes belső nyugalmát “nemes csönd”-nek is nevezik, mely során az akaratlagos tudati tevékenységek megszűnnek és létrejön a tudat egysége, az összeszedettség. (Análajó: Szatipatthána – A megvalósítás egyenes útja, 83. old., A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest, 2007, fordította: Tóth Zsuzsanna))
3.
– majd az örömről is lemondva
– egykedvűen
– az emlékezést és tudatot összpontosítva: azt a boldogságot érezte testében, melyről az igaz emberek ezt mondják: “Az egykedvűen emlékező boldogan él.”, így elérte az első elmélyedési szint harmadik fokozatát, a harmadik dzshánát
(Megj.: itt – a szűkebb értelemben vett – tudat (aminek a gondolkozó-készség a része) már nincs jelen (csak – az általánosabb értelemben vett – tudatosság), ezért jobb ha kihagyjuk a listából…)
(Jelenlévő tudattartalmak: egyhegyűség, boldogság, egykedvűség)
4.
– a boldogságon és szenvedésen túllépve
– az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után elérte: az egykedvű és tiszta emlékezést, a negyedik dzshánát
(Jelenlévő tudattartalmak: egyhegyűség, egykedvűség)
Ezen a fokozaton (vagyis ezt követően) érhető el a szenvedésektől végleg megszabadító kialvás.
Ebben a feloldódott elmeállapotban / megtisztultan, tisztán / gondoktól menten / szelíd, készséges, szilárd, nyugodt lélekkel (most következik a megvilágosodás három fázisa):
1. Visszaemlékezett a bódhiszattva sok különböző korábbi létezésére, emellett világkorok keletkezésének és pusztulásának (egy Brahmá életének és halálának, vagy egy napjának és éjszakájának, esetleg (mint legkisebb ismétlődő időegység) az egyes világkor-ciklusok kezdetének, azaz egy aranykor keletkezésének és végének, vagyis a hozzá tartozó sötétkor befejeződésének) időszakaira: először ez a tudás világosodott meg benne az éjszaka első óráiban. (Ezekről kicsit bővebben, lásd: “A valóságunkat formáló mítosz ereje” c. blog bejegyzésemet!)
2. Majd az élőlények távozásának és újraszületésének felismerésére irányította a gondolatait: látta, amint tetteiknek megfelelően, a haláluk után ki-ki az alsóbb és felsőbb létsíkokra kerül; másodszorra ez a tudás világosodott meg benne az éjszaka középső óráiban.
3. Végül az indulatok, azaz az elme mérgeinek legyőzésére irányította a gondolatait a bódhiszattva: a valóságnak megfelelően, teljes egészében megértette a négy nemes igazságot és az indulatok (mérgek) keletkezését, okát, megszűnését és a megszűnéséhez vezető utat.
Amikor ezt felismerte, gondolatai megszabadultak: a kívánságok, a létezés és a tudatlanság indulatától.
Felismerte: “A megváltás a megváltottban van.”
Megértette:
– legyőzte a születést
– beteljesítette az aszkétaéletet
– elvégezte munkáját
– többé nem kell e világra kerülnie
Harmadszorra ez a tudás világosodott meg benne az éjszaka utolsó óráiban és a bódhiszattvából a Buddha lett.
Megjegyzés és utószó:
Amire oda kell figyelni, hogy a tudattalan tudatfeletti (ösztönvilág, emlékek, bizonyos értelemben és részben, lásd, buddhizmus: késztetések) tudatossága magasabb szintű és sokkal finomabb a tudat (érzékelés és gondolkodó-készség) tudatosságánál, minőségi különbség van köztük, az előbbi magasabbrendű az utóbbinál… ezért nem szabad engedni, hogy az érzékelés és a gondolkodás – ami az elme felsőbb rétegeihez képest nagyon szűkkörű megismerést eredményez – megerőszakolja az altudatot (aminek része a tudatfeletti)! Az érzékelés és gondolkodás nagyon durva tudatfolyamatok az ösztönvilághoz, emlékezéshez képest, még akkor is, ha ez utóbbiak tudattalanok: az altudatnak mások, finomabbak a törvényei, más a működési mechanizmusa és másképp nyilvánul meg, mint a korlátolt tudat jelenségei!
Mégha tökéletes tudatosságra is törekszünk, márpedig erre törekszünk, tudni kell, hogy elsősorban nem a tudat ismeri meg a tudattalan tudatfelettit, hanem ez utóbbi van hatással, irányítja és hatja át a tudatot, ezért azt másképp kell megismerni és engedni kell, hogy jótékony hatását, a maga felsőbbrendű módján kifejtse. Nem véletlen, hogy a gondolati megragadás és megtartás, mint tudattartalmak, azaz a gondolkodás csupán az első elmélyedési szint első fokozatában, azaz az első dzshánában van jelen. Maga az érzékelés, az érzésekkel együtt pedig, nyugalommal átitatva egybeolvadnak, felolvadnak a második fokozaton, persze végül csak a megvilágosodást közvetlenül megelőző állapotban szűnnek meg (de itt már, mint az érzékelésből származó észlelés és érzés).
A megnyilvánulás és megnyilvánulatlan határvonalán “elhelyezkedve”, a maguk természetességében kell hagyni mind a két területet megnyilatkozni, csupán nagyon szubtilis változtatásokat eszközölve rajtuk, ha szükséges: például a szélsőségeket elkerülve és az egykedvűség elérése érdekében nem szabad engedni, hogy a világi, érzéki, gyönyört keltő dolgok vonzzanak, a visszataszító, undorító dolgok taszítsanak, ehelyett objektíven kell megismerni a létezés mindkét tartományát, magára az abszolút jóra, igazra és szépre koncentrálva…
Ugyanis, ami mind a tudatot, mind a tudatalattit és tudatfelettit megismeri, a tudattalan szféra középpontjából, az már maga a lélek / Lélek.
Végül, hogy egy kis rendet tegyünk ebben a buddhista pszichológiához köthető fogalmi zűrzavarban, tekintsük, egymást kiegészítő jelleggel, összetartozónak a tudatos és tudattalan kifejezéseket, míg a tudatalattit a tudat alatt, a tudatfelettit (a jógában ez az altudatnak az egyik felső összetevője) a tudat felett elhelyezkedő megnyilvánulási tényezőknek és területeknek (csakráknak). A tudat választja el egymástól ezt a két halmazt. Ez utóbbi három bármelyike lehet tudatos és tudattalan is.