Avagy az indulatok megsemmisítésére vonatkozó belső átalakulás kritériumai.
Ahogy egy utcai lámpának oszlopára kiragasztott papíron olvastam néhány hónappal ezelőtt Debrecenben: ne hagyjuk, hogy a gonosz emberek [ránk is hatással lévő tevékenységének] hatására mi is gonoszok legyünk…
Vagy, amint egy buddhista főiskolás csoporttársamtól hallottam: “Ha vitatkozol valakivel és ingerült vagy, akkor sincs igazad, ha igazad van.” (japán mondás)
Valós igazságérzetből fakadó erő lehet jelen a beszédünkben, indulatos verbális erőszak azonban nem származhat belőle.
Isten az elesett, gyenge, védtelen embereket szereti a legjobban. Egy keresztény embernek legalább egyszer egy ilyen perióduson keresztül kellene mennie az életében, hogy Jézushoz ebben a tekintetben is hasonlóvá váljék és együttérzése növekedjék a bajba jutott élőlények (nem csak emberek) felé.
Ezért fontos, hogy legyenek érzéseink, hiszen csak egy testi/lelki fájdalmak átélésére képes sérült élőlényt lehet meggyógyítani: aki nem sebezhető, az nem érez semmit (ahogy azt a 2003-2015 között bemutatott Two and a Half Men – magyarul: Két pasi – meg egy kicsi – c. amerikai szituációs komédiában hallottam) és ez akadálya lehet az üdvözülésnek.
C. G. Junggal egyetemben ugyanis vallom, hogy csak az tudja meggyógyítani az embert, amit valóságosnak(!) tart: ezért bármennyire tarthatatlannak és ellenszenvesnek is tűnik a jelenben fennálló aktuális léthelyzetünk és tűnik reménytelibbnek a múltunk és jövőnk, ezeket, mint vezérelveket és iránymutatókat sem feledve, mégis a jelenre fókuszálva, mint egyfajta hiányzó láncszem a három igeidőben, az itt-és-most realitása, annak tudatosítása, mégha pofonokat is osztogat és legszívesebben inkább menekülnénk is előle, segíthet hozzá leginkább minket ahhoz, hogy teljesebben és boldogabban éljünk.
Bár a cél a derült nyugalom és a tudatos figyelem következtében elért bölcsesség, ehhez nemcsak a jó élmények által juthatunk el, hanem a test-lelki fájdalmak megtapasztalása segítségével is, ugyanis anélkül, hogy szükségtelenül, mértéktelenül elmerülnénk benne, ez is képes szinte hihetetlen módon összpontosítani az elmét. Éppen ezért, aki az úton szeretne előrébb jutni, nem szabad erőszakosan válogatnia az őt érő benyomások között és a sors ellen küzdenie – csak ha szabad, a meditatív gyakorlás során, valamikor finoman, máskor határozottan, a megfelelő, helyes törekvéssel -, ugyanis a rossz élmények tudatosítása is végül jó végkifejlethez, üdvös tudatállapotok kialakulásához vezeti a gyakorlót, márpedig ez lenne a cél. Így a végső jó szerencsére mind a jó, mind a rossz átélése által elérhető. Megmagyarázva, kicsit részletekbe menően mindez annyit tesz, hogy a legfőbb jó bár a jó által érhető el, ez a jó származhat jó és rossz tapasztalatokból is: a lét teljességének a korlátoktól mentes elfogadása és tudatosítása eredményeként.
Junghoz hasonlóan azt is mondhatjuk, hogy “aki semmitől sem fél[, vagy aki mindentől], az a szakadék szélén áll”. A félelem-nélküliség a Beérkezettek kiváltsága, addig azonban lehet benne része az embernek, sőt, lehet, hogy valamikor azokon keresztül kell haladnia: meg is kell tapasztalnia és tudatossá tennie őket. Vagyis először szembe kell tudnunk nézni velük, majd végül legyőzni a félelmeket.
Ugyanakkor ez a fajta érzékenység egyúttal azzal is kell, hogy járjon, hogy az ember bizalmat fejleszt ki magában a külvilág felé, vagyis hagyja, hogy segítsenek neki és hogy szeressék. Közismert igazság ugyanis, hogy csak annak lehet segíteni és csak azt lehet szeretni, aki engedi.
Ne hagyjuk, hogy az érzéseink elfojtása által (mert félünk tőlük) érzelmileg elszigetelődjünk a környezetünktől, vagy ami még rosszabb: saját magunktól. Az egyik maga után vonja a másikat is…
A titok az általunk, előítéletektől mentesen, a külvilág felé nagyfokú objektivitással irányulva, magunkban mégis szubjektíven, e kettő hatására kialakuló, közvetlenül, tisztító erővel megélt érzésekben rejlik, aminek következtében, örömünkben vagy szomorúságunkban felebarátaink és Isten felé fordulunk. (Az ötletforrás Neville Goddard amerikai író egyik, 1944-ben megjelent könyvének címe: Feeling is the Secret, magyarul: Az Érzés a Titok.)
Ennek a képességnek a kialakulásához vezető út, azaz mit tegyünk, ha (meg)bántanak:
(1) haragra nem gerjedünk –> (2) nem neheztelünk és nem panaszkodunk –> (3) nem ítélkezünk –> (4) nem átkozódunk –> (5) nem akarunk bosszút állni és büntetni, esetleg csak közvetett módon vágyhatunk rá, azaz az isteni igazságszolgáltatásban bízhatunk, hogy Ő ezt majd elvégzi helyettünk; ha szükséges, a bűnhődés így is, úgy is bekövetkezik, de elsősorban nem ebben kell reménykedni… ehelyett az ellenünk vétkezők bűnbocsánatáért kell őszintén imádkoznunk az Atyánál, ahogy azt Jézus is tette elfogatása során. De ha jók vagyunk, igazságosan ítélünk és már nincs más megoldás, kérhetjük az Atyát, hogy avatkozzon közbe, vagy ha Isten engedi: hogy legyünk eszköz az Ő kezében, így az (1) és (2)-t kiegészítve a (3),(4) és (5) pontot ekkor mégis gyakorolhatjuk, de csak ha mértékkel és igazságosan tesszük és vállaljuk érte a felelősséget: ugyanis lehetséges, hogy egy indokolatlan milyenségű és nagyságú átok esetén, jobb esetben hatástalan marad, de egy rosszabb forgatókönyv esetén az (részben) vissza is szállhat ránk… és az (5)-öt nem szabad fizikai eszközökkel megvalósítani, különben börtönbe kerülsz, egyes országokban (államokban) pedig ki is végezhetnek.
Mindenekelőtt azonban a megbocsátást kell gyakorolnunk, úgy, mint ahogy a Buddha is tanította (Dhammapada, Elefánt c. fejezet, 321. versszak, Aruna Publications, 1994, Fórizs László fordítása): “[…]némán tűr a legkiválóbb[…]”, de magunkban, gondolati síkon is.
Vagy ahogy Jézus mondta: szívünk rejtekének jó kincseiből kell előhoznunk a jó gondolatokat…
Akkor is, ha rosszul bánnak velünk.
Ahogy arra Jentezen és Cherise Franklin könyvének címe is utal: meg kell tanulnunk úgy szeretni (ellenségeinket is), mintha ezelőtt még soha nem bántottak volna.