Jelenlegi írásomban komoly lelki-materiális területekről szeretnék beszélni, melyek egyes embereket érzékenyen érinthetnek… mégis fontosnak tartom, hogy írjak róla (vészjelzőként).
Pár nappal ezelőtt a következőt álmodtam: gyermekkorom általános iskolájában, a kisebbik tornateremben várakoztam, tudtam, hogy ez az Ítélet napja. Nekem bal kéz felől (a bejárattól jobbra) nyílt egy másik ajtó, egy szobára, ahol sok ember (kb. 50-100 fő) szintén az ítéletére várt, egy kislányt láttam az anyukájával, puszit adtak egymás szájára és örültek, pontosabban a szexuális életüknek örültek, hogy életükben gyakorolhatták és most is arra vártak, hogy hasonló dolgokat műveljenek… bezáródott az ajtó és ekkor tudatta velem az Úr, hogy ezek az emberek a pokolba készülnek, de nem tudnak róla, nem is sejtik, nem számítanak rá, ők azok, akik életüket nemi vágyuk kielégítésének szentelték (akár heteroszexuálisok, akár melegek voltak) és idő előtt nem hagytak fel e szokásukkal… (Egy másik álmomban például láttam ugyanezt az édesanyát és kislányát, amint egy kb. 40-50 fős csoport tagjaként ültek a földön, több sorban, velük szemben pedig 2-3 férfi, akik közül az egyik épp arra készült, hogy a nézők szeme láttára, akik tulajdonképpen ezért gyűltek össze, önkielégítést végezzen, de mielőtt elkezdődött volna a “műsor”, gyorsan otthagytam őket… ugye nem sokban különbözik ez a pornófilm nézéstől?)
Következő emlékem abból az álomból, amivel a bejegyzést indítottam, hogy a tornaterem jobb sarkában lévő egymásra pakolt, szertornához használt szőnyegeken ülök, mellettem egy 30-as / 40-es nő a szőnyegek mellett, azt hiszem sírt, vagy legalábbis egy kicsit kétségbe volt esve, előttem pedig az iskola egyik volt tanárnője állt, mennyei módon meg volt fiatalodva és szebb volt, mint életében, rám nézett és csendes derűt, megelégedett boldogságot sugárzott az arca, az előbbi hölgy minket látva megnyugodott, mi tudtuk, hogy nem a pokolba kerülünk, megalapozott tudattal, jóra számítottunk…
A következő emlékem az álomból, hogy a gyermekkori házam bejárati, belső teraszán tartózkodom, többen is voltunk, közöttünk egy-két angyal is, akik vigyáztak ránk… kint az udvaron pedig olyan emberek tartózkodtak, akik éppen szexuális életet éltek. Nem nézhettünk rájuk, sőt még arra a (nap)fényre sem vethettük a tekintetünket, ami a kinti embereket megvilágította, hogy tevékenységüket végezni tudják… mikor záródott a bejárati ajtó én mégis láttam az egyre kisebb résnyire beszűrődő napfényt, aminek következtében az egyik angyal aggódva és mérgesen odajött hozzám és technikai mérőeszközökkel megmért és megvizsgált, megnézte, hogy a fény megpillantásának következtében a lelkem nem hagyta-e el a felső testemet és annak környékét (azaz nem veszítettem-e el a lelkemet), de mindketten megnyugodtunk, nem történt ilyesmi… ezután az egyik angyal arról tájékoztatott minket, hogy a szexualitás bármilyen képi formában (pl. filmekben) való, explicit módon történő ábrázolása bűn (azaz nemcsak a pornófilmekben való szereplés illetve azok megtekintése az)…
Ebből az álmomból ennyire emlékszem.
Mégis, vallom, hogy Isten megbocsátó és nem ítélkezik (ergo nekünk sem szabad), ugyanakkor (ahogy az az álmomból is kiderült) vannak ránk vonatkozó, egyetemes erkölcsi-metafizikai törvények, melyek arra hivatottak, hogy nemcsak a halál utáni utunkat szabályozzák, hanem jelenlegi életünket is. Nem véletlen az a muszlim mondás, miszerint a száj (harag, indulatok) és a nemi szervek (kéj) juttatják legtöbbször pokolra az embert.
Mindennek azonban úgy van értelme, ha teljesen szabadok vagyunk és bármikor változtathatunk életünk alakulásán.
Mondom ezt ex-melegként (bár nem lettem hetero, mégsem kívánok már más férfiakkal szexuális életet élni, tartózkodom tőle, a gondolatától is) és kamaszkorom óta tartó szenvedélybetegként (mint párkapcsolat-, szex-, és pornó-függő) – pontosabban most már mint ex-szenvedélybetegként.
Sokáig beárnyékolta az életemet, okozott különböző pszichiátriai problémákat és nem egyszer döntötte romba aktuális terveimet és céljaimat az életben…
Hogy miért beszélek minderről, ahelyett, hogy (szégyenemben) mély hallgatásba burkolóznék? Egyrészt, mert vallom, hogy amit rejtegetni próbál az ember és titokban tartani mások előtt, előbb vagy utóbb úgyis kitudódik és napvilágra kerül, akár akarja ezt, akár nem, ezért inkább jobb az őszinteség és ha én beszélek róla… Másrészt, nem félek a rossz hírveréstől, erre az esetre van egy mondásom: jobb, ha rosszat mondanak az emberről, ő azonban mégis jó, mint ha jó hírben állna, belül ugyanakkor rossz / gonosz! Az antikrisztus lesz az a látszólag kiváló hírben álló, elbűvölő, az ősi tradíciók leplébe burkolózó, ugyanakkor invenciózusnak mutatkozó, de valójában bomlasztó, a hívei számára imádnivaló ember, aki egyben “kitűnő” politikus, rétor és szónok is lesz. Istenként tisztelik majd (amit el is vár majd), mégis egy szörnyeteg, a sátán kegyeltje, kiválasztottja, képviselője lesz az utolsó időkben, ami valljuk be, egyedül mit sem érne, ha maga a leendő antikrisztus már előzetesen ne vágyna a sátán lényére és hatalmára… és én biztos, hogy nem vagyok az (bármennyire is akarná ezt “az ellenség”), még akkor is, ha az Úrban vagyok, Ő pedig bennem, tudom, hogy Isten nagyobb nálam és hogy egyedül Őt (és alászállásait) szabad imádni! Politika, pénz, világi rang és hatalom pedig nem érdekelnek!
Álmomban, 2025. június-július körül, találkoztam is az antikrisztussal. Kezdetben egy kisebb vallási közösség vezetője lesz, egy külön kis világé, aki az élet különböző területeire (pl. testmozgás, sportok, kultúra, stb.), de valószínűleg idővel majdnem mindenre (gazdaság, politika, stb.) ki akarja majd terjeszteni a hatalmát. Az embereket orvosi eszközökkel (pl. infúzióban adagolt gyógyszerek) is fogja majd kényszeríteni, fenyegetni, hogy tagjai legyenek vonzáskörzetének. Álmomban én is ott voltam, ahol a hívei, rádöbbentem, hogy ez a “gyülekezet” a szó legrosszabb értelmében vett szektaként működik (amit azonban mindenki, saját egyéni döntéséből otthagyhatott, ha becsapva érezte magát és úgy akarta és mielőtt még jobban elkötelezte volna magát mellette), ő maga pedig, mikor megjelent előttünk, láttam, hogy külsőségeiben (kinézetében, viselkedésében, szavaiban) nagyon fog hasonlítani Jézusra (ezért lesz veszélyesen megtévesztő még egyes keresztények számára is), a földön ülve “tanított”, idézve korábbi hiteles isteni alászállásoktól, de ő mégiscsak egy belül romlott, látszat-jellegű, rossz utánzata lesz. Szándékosan távolabb ültem tőle és megtagadtam a vele való együttműködést.
Jézusról az ellenfelei úgy tartották, hogy az ördögök fejedelmétől nyeri hatalmát, az antikrisztust pedig követői Istennel teszik majd egyenlővé. Ezért ha nehezen tudsz eligazodni ebben a látszólagos zűrzavarban és bizonytalanság ébred benned egy ember személyiségével és kilétével kapcsolatban, azt javaslom, kérd ki magadban közvetlenül az Isten véleményét!
Szóval visszatérve a megkezdett témára: már nem számolom, de 2008 és 2018 között, ebben a 10 évben körülbelül hét alkalommal be is kellett feküdnöm emiatt a kórházba – melyek közül az utolsó kettő számomra nyilvánvaló és igen intenzív próbatétel is volt egyben, legutóbbi bentfekvésem közepe-végefelé – aminek első kétharmadát egy szűnni nem akaró rémálomként és tortúraként éltem meg – három alkalommal sokk-terápiával is kezeltek – ugyanis feltételezésem szerint ekkor, ha mindenképpen magamban akarom keresni a hibát, a függőségeim-szenvedélyeim annyira elhatalmasodtak, eluralkodtak rajtam, hogy a hagyományos terápiákra nem reagáltam; ekkor, mint egy újabb egzisztenciális határhelyzetben már többszöri alkalommal kaptam meg a szkizofrénia diagnózist ill. a szkizoaffektív bipoláris zavar (annak is a mániás periódusa) betegség megnevezést, legelső bennfekvésem során pedig átmeneti és akut pszichotikus zavart, alkalmazkodási zavarokat ill. kevert kényszeres gondolatokat és cselekedeteket állapítottak meg…
Bár mindezek alkalmanként szenvedéssel jártak, mégis azt kell mondanom, hogy az ezekhez a diagnózisokhoz kapcsolódó mentális betegségek, az azokból való felépülés folyamata és az egészség újbóli elnyerése egy sámánnak, sámán-jelöltnek spirituális szempontból nagyon értékes tapasztalatok, igazi kincsesbányák – különleges képességeim, meglátásaim és spirituális tapasztalataim jelentős részét a betegségeim ideje alatt ill. az abból való felépülésem során szereztem és szerzem még mind a mai napig…
Azt állíthatom, hogy hallucinációim és téveszméim nem voltak (vagy legalábbis nem ok nélkül, nem konstans módon és nem számottevően), sokkal inkább a karakterem játszott velem, ami bizonyos (kellemetlen) érzéseket, gondolatokat, emlékeket szélsőségesen elfojtott, bizonyosokat (kellemes) pedig mértéktelenül felfokozott, így a diagnózisom a poszttraumás stressz szindrómára (PTSD) is hasonlított, jó nagy adag szenvedélybetegséggel karöltve (nem beszélve a 2012 és 2018 között tartó, kommunikációs problémákba torkolló, szociális fóbiákban jelentkező kisebbségi-komplexusról, ami jelentősen megnehezítette hivatalos ügyeim intézését…); a legutóbbi bentfekvésem során, a kezdetben bennem jelen lévő érzéki vágyat, sóvárgást ennél jobban, a földi világban talán már nem is lehet tovább fokozni anélkül, hogy ennek következményeként a pokolba ne kerülne az ember…
Amíg a perzselő érzéki vágyaknak nem szab határt az ember, általában két szélsőség fogja emészteni élete során:
1. Vágy az örökös együttlétre, mely a végleges elválasztottságtól való intenzív félelemmel párosul.
2. Vágy a végső egyedüllétre, melyhez a másikkal való, akár minimális szintű kapcsolat meglététől tartó ellenérzések társulnak.
Előfordul, hogy egy kapcsolaton belül 1 és 2 keveredik, hol az egyik, hol a másik szélsőség kerekedik felül.
1 és 2 bővebben kifejtve:
1. A másik fél által felébresztett nemi vágy következtében fellépő birtoklási törekvés, mely a másik féllel való, örökké tartó, egyfajta energetikai és testi szimbiózisként megnyilvánuló ragaszkodásként jelenik meg. Ebben a dependens állapotban, a szerelmes az elképzelhető legnagyobb szörnyűségnek tartaná, ha párjától, akár csak egy kis időre is, külön kellene válnia…
2. Ha a kapcsolat keservesen véget ér, a felek soha többé nem akarják látni egymást, örökké külön utakon járva, ellenérzésekkel tarkítva, felejteni akarnak, mindörökre kitörölve a másik embert még az emlékezetükből is… a volt szerelmes az egyedüllétnek ebben a kívánatos állapotában úgy képzeli, hogy a legrosszabb, ami vele történhet, ha a legkisebb kapcsolatot is fenn kellene tartania múltbeli párjával…
Jól látható, hogy ebben a helyzetben, a heves érzelmek közepette, a kontrollálatlan és a személyiségén elhatalmasodó szexuális impulzusok hatására, az ember könnyen esik egyik végletből a másikba.
Hogy mi a megoldás, mi a középút?
A ragaszkodásmentes barátságos érzület. Én azt javaslom, jobb, ha ahelyett, hogy egy emberhez láncolod magad egy életre szenvedélyekkel (1), majd később gyűlölettel (2), légy minden élőlény barátja! Elsősorban Istennek, majd minden érző lénynek! Így nem okoz szenvedést, sem az érzéki szomj által fűtött, beszűkült tudatállapottal járó, szerelmes együttlét, sem a másikat mellőző haragos egyedüllét – mivel egyiket sem gyakorlod többé. Így akár együtt vagy egy másik emberrel, akár külön, boldog leszel és nem fogsz függeni többé semmitől és senkitől.
Érdekességként és figyelmeztetésként megjegyezném, hogy a buddhista mitológiában a Kali-juga (Sötét-kor v. Vas-kor, az utolsó a négy közül) állítólag akkor vette kezdetét, amikor az első ember a buddhista pokol legalsóbb létsíkján újraszületett, ez a pokolbéli hely maga pedig úgy / azzal / akkor jött létre, akkor teremtődött, mikor ez az ember ott megszületett, a (rossz) karmája hozta létre. Ezért gondolom azt, hogy a pokol is “személyes / személyre szabott szféra” – vagy legalábbis ilyen dimenziója is lehet -, helytelen földbéli cselekedeteinkkel és az abból fakadó tudatállapotainkkal hozzuk azt létre következő életünkben… Azért is hoztam most szóba ezt a témát, mert meg szeretném osztani veletek, hogy a legutóbbi kórházi bennfekvésem során, 2018. első felében, ott tartózkodásom közepe táján, egyik éjszaka arra keltem fel, hogy rándult egyet a testem, ezzel egyidőben pedig ösztönösen tudtam, hogy a tudatom ráhangolódott arra a frekvencia-tartományra, ami ennek – az imént említett – pokolbéli síknak a sajátja… Félelmetes és kétségbeejtő volt, mivel nem akartam “ott” maradni, a pokolnak ennek a legalsó bugyrában lehorgonyozni, észnél kellett, hogy legyek, valahogy vissza kellett hoznom magam… tudtam, hogy nagyon óvatos, finom mozgásokat tehetek csak, lassan a kintről / fürdőszobából beszűrődő fényre irányítottam a tekintetemet, emelkedett a tudatállapotom rezgésszintje és szépen lassan konstatáltam, hogy most már csupán a kórházi szobában fekszem az ágyamon. Megnyugodtam. Nem ajánlom, hogy a pokolnak ennek a legmélyebb szintjére kerülj és ott ragadj le, ki tudja milyen hosszú ideig, talán világkorszakokig… Vigyázz, hogy helytelen cselekedeteiddel valóra ne váljanak legmélyebb félelmeid és rémálmaid következő életed során.
E kis kitérő után visszatérve az előbb megkezdett témára, az első kettő elektrosokk-kezelés részemről nem volt annyira jelentős és félelmetes, mivel ekkor körülbelül két hét kiesett az emlékezetemből, mintha nem is a saját testemben lettem volna, egyszer-kétszer felülről látva magamat – néhány pillanat kivételével szinte semmire sem emlékszem ebből az időszakból, csupán eddig tartózkodtam a testemben -, a harmadik alkalommal viszont már teljesen a tudatomnál voltam és egy kicsit úgy éltem meg a történteket, mintha a saját kivégzésemre vittek volna – kezdve azzal, hogy a hajnali kezelés előtti éjszaka során, a házirendet követve, az ágyhoz kötözték mindkét kezem… a Jézusba vetett hitem tartott meg ebben a nehéz helyzetben, utólag visszagondolva nemcsak büntetés volt ez, hanem részesülés Krisztus szenvedéséből… (Egyébként a harmadik alkalom után megbékélt az Úr és többet nem történt ilyen eset.)
Bár többnyire én magamat okolom a történtekért, az Úr sokszor maga mondja nekem, hogy “Nem a te hibád!” Úgy vélem ennek köze lehet ahhoz, hogy 2011. végén fogadalmat tettem, hogy többet nem nézek felnőtt tartalmú képeket, videókat… az Úr mégis úgy alakította az életemet, hogy az akaratából 2012. és 2018. eleje között két “képzeletbeli kapcsolatban” is részem lehetett, eközben szabadidőmben, az Úr által irányított módon, tehát nem a saját akaratomból és kontrollálatlanul, még számos szexuális tartalmú videót kellett néznem (nem mintha ez helyes lett volna, paradox módon mégis ezt kérte tőlem az Úr), ha meg éppen nem ezt tettem, szexuális tartalmú képzetekkel halmozta el az elmémet, később ezekkel is emlékeztetve korábbi, helytelen, szexuális irányú cselekedeteimre. Bár a lecke, valódi célját leginkább az ezek következtében keletkező büntetés során érte el, akkor is, ha ennek az ok-okozatiságnak az egész rendszere “mesterségesen” lett előidézve…
Ma már tudom, hogy a sátán kért ki az Úrtól, hogy megrostálhasson és szenvedésekkel együtt járó próbatételek elé kényszeríthessen: Isten szólt hozzám az ördög akaratát közvetítve, hiszen a Teremtő jól tudja, hogy egyetlen megtért keresztény hívő sem hallgatna az ellenségre… ezért kellett a saját hangján vezetnie a veszedelembe… a sátán akarta, Isten engedte. De mindezekről akkor nem tudhattam! A szexuális élvezetek kiélése: bár már nem akartam, többnyire felnőtt filmek, önkielégítések és képzeletben történő szexuális aktusok szinte végeláthatatlan sora vezetett ezen az úton, mégha irányított módon történt is…
Mindezeket figyelembe véve az utolsó két kórházi kezelésemről valóban nem én tehettem, hiszen csak engedelmeskedtem az Úr akaratának, akinek célja ezzel az lehetett, mint egyfajta tanulólecke, hogy megmutassa nekem és rajtam keresztül a környezetemnek, hová vezethet a túlságosan felfokozott és előtérbe állított nemi élet, akár csak az ember fantáziája van tele vele, akár valóságos eseményekhez is vezet… a szenvedés valóságos volt, mégis ideiglenes és nem kellett részemről bűntudattal járnia, hiszen nem én idéztem elő… az ezzel járó következtetéseket azonban így is le kellett vonnom: a túlfűtött, sűrűn gyakorolt és az ember elméjén eluralkodó szexuális élet – a fantázia is!!! – (nem kellemes) következményekkel (szenvedéssel) jár…
Ami mégis tartós változást hozott az életemben – ahogy azt korábban már említettem -, hogy a mélypontokon fogadalmakat tettem a nemi életem korlátozására, a buddhizmussal való újbóli megismerkedésem alkalmával pedig annak teljes megszüntetésére vonatkozóan…
Nem érdemes tehát életünk végéig várnunk erkölcsi értékrendünk megváltoztatásával, hiszen: – ahogy azt egy javasasszonytól hallottam a 2010-2011-es években – “Halálos ágyunkon nehéz megváltoznunk.” Van, akinek sikerül, mégis a legjobb alkalom változtatni életünkön: a jelen pillanat…
Egy nagyon fontos, komoly és egyben félelmetes vonatkozásáról szeretnék most beszélni a szexualitásnak.
Felvezetésként a Harry Potter filmsorozat hatodik részéből, a Félvér Hercegből szeretnék idézni egy témába vágó gondolatot, melynek lényege, hogy a (szándékosan, rosszindulatból, polgári keretek között elkövetett) gyilkosság olyan szörnyű tett, hogy darabokra szakítja az ember lelkét. Sajnálatos módon, tapasztalataimból okulva, hasonló módon tudok nyilatkozni a szexuális együttlétekről is, ahogy egy nő ismerősömnek fogalmaztam 2008-2009 körül egy beszélgetésünk során: “Mindig, amikor lefekszem valakivel, kicsit olyan érzésem van, mintha összeházasodtunk volna…” Mai fejjel úgy érzem, a lényegre tapintottam ezzel a kijelentésemmel, nem véletlen, amiért az esetleg nyiltan ki nem mondott vallási hagyományok is azt tanácsolják, csak a házastársaddal szeretkezz! Ebből kifolyólag úgy vélem, minden egyes alkalommal, amikor szexuális kapcsolatot létesítesz egy partnereddel, a lelkedből otthagysz nála egy darabot, de figyelem, nemcsak ekkor, hanem amikor önkielégítést végzel, akár gondolatban elképzelt személlyel, akár pornó film nézése közben. Nem kell ecsetelnem, milyen következményekkel járhat, ha valaki életformaként, rendszeresen, gátlástalanul él ily módon nemi életet: végső állomása ennek lelkünk apránként történő eladása, végül – ha a figyelmeztetések, pofonok következtében sem változtat életstílusán – annak elveszítése… Ha még időben észhez kap az ember, akkor is várja az akár évekig, évtizedekig is elhúzódható feladat, hogy a szexuális élete következtében ész nélkül szétszórt energiáit összegyűjtse, visszaszerezze, hogy aztán önmagát a másoknak odaadott darabjaiból, én-töredékeiből építse újra… de ha még szigorúbbak szeretnénk lenni, azt is mondhatnánk, hogy énünk kiárusítása, akár részleteiben, rosszabb esetben egészében, minden egyes párkapcsolatunk során megtörténik, amikor is energiáink a társunkéval összekeverednek: nem fogom tudni, hol érek véget és hol kezdődik a másik, a kapcsolat során pedig otthagyok egy részt magamból, a másik fél pedig magából…
Kedves olvasóm, ha nem bánod, most megragadnám az alkalmat, hogy megpróbáljam tisztára mosni magam a legutóbbi (2018-as) kórházi kezelésemmel kapcsolatban (a 2012-esről esetleg majd később, elöljáróban annyit, hogy ez is egyfajta próbatétel volt az Úr részéről) pontosabban, hogy milyen körülmények vezettek ahhoz, hogy újra bekerüljek a rendszerükbe (mentők általi beszállítás) és hogy miért kaphattam azokat a diagnózisokat, gyógyszeres-injekciós-elektrosokkos kezeléseket, amiket kaptam.
Röviden és tömören, Isten kérésére el kellett játszanom ideiglenesen a bolondot, anélkül azonban, hogy ténylegesen is az lettem volna…
Ha jól emlékszem, egy februári nap, vasárnap délelőtt / kora délután lehetett, a szobámban, ahol édesanyámmal a laptopomon dolgoztam az asztalomnál, a mellett ill. felett álltam, amikor az Úr azt kérte tőlem: “Ne csinálj semmit! Ne csinálj semmit! Ne csinálj semmit!” Ahhoz, hogy ezt megértsd, vissza kell mennünk egy korábbi bejegyzésemhez, a “Próféciák”-hoz: 2016-2017 körül ugyanis megálmodtam a következő világháborúhoz vezető eseményeket, azaz, hogy egy (orvosi-)informatikai cég olyan elektronikai rendszert épít ki országos, esetleg országokon, kontinenseken átívelő lefedettséggel, mellyel (az általa kibocsátott impulzusokkal) ördögi módon blokkolni fogják az emberi agynak azt a frekvenciasávját, ahol a vágyak keletkeznek. Ennek következtében – mivel a Föld is az úgynevezett “vágyvilág” része – az emberek mozdulatlanságba dermednek, nem fogják tudni mit akartak / akarnak tenni éppen, cselekvő képességeik akadályoztatva lesznek, az éjszakai alvás során pedig gátolni fogják az álmodás funkcióját és a tudatalatti mélyebb rétegeibe való alászállást, ami krónikus kialvatlanságot eredményez majd. Ennek következtében (képzeljük el az utcán, különböző tevékenység(ek) közben lévő, mozdulatlan emberek látványát) kezdetben lehet, hogy ezeket az egyéneket a pszichiátriára szállítják majd, valamiféle tömeges pszichózisra gyanakodva… Aztán később – nyilvánvalóvá válik, hogy – ez a tudatot korlátozó blokk egyénileg feloldható, ha egy cégnek pénzt fizetünk, körülbelül úgy, mintha egy internet-számlát rendeznénk. Ezt az alattomos kezdeményezést a világ többi országa sem fogja jó szemmel nézni (akár náluk is létező jelenségről lesz majd szó, akár csak külső szemlélői), és ezért katonai szintű, (világ)háborús következményei lesznek, pontosabban ez lesz magának a III. világháborúnak a közvetlen kiváltó oka, aminek – az álmom szerint – Magyarország is részese lesz… (Erről a “Próféciák” c. bejegyzésemben is beszélek még.)
Szóval azért kérte tőlem az Úr, hogy ne csináljak semmit, hogy gyakoroljak, egyfajta főpróbaként a közelgő eseményekre. Ezután édesanyám kérte, hogy feküdjek le az ágyamba, megmérte a lázamat (nem volt), majd mentőket hívott, akik először a belgyógyászatra, majd (miután kiderült, hogy nincs szervi bajom) a pszichiátriára szállítottak… útközben, míg a mentősök a szobámból a kocsijukhoz kísértek, többször is kérte tőlem az Úr, hogy engedjem el magam és essek össze, megtettem, aminek következtében a kísérőim megtartottak és jobban odafigyeltek rám. Ez az oka annak, amiért a kórházi adatlapomra, az esetleírásra az került, hogy katatón állapotban szállítottak kórházba, ahol ezután körülbelül 3-4 hónapot tartózkodtam – miközben az Úr különféle próbatételek elé állított: mikor Jézusra gondoltam, amint vitte a keresztjét és többször összeroskadt a súlya alatt, legalább 8-10 alkalommal kérte tőlem az Úr, hogy essek össze, vagy legalábbis zuhanjak látszólag tehetetlenül a térdemre, különböző helyzetekben / helyszíneken (szobámban, folyosókon), betegek, ápolók, pszichológusok, pszichiáterek előtt…
Ezenkívül hezitálva kellett elfogadnom a reggeli-déli-esti gyógyszeradagomat, mint aki valójában nem is akarja bevenni, sokszor meg kellett dermednem, étkezés közben ki kellett köpnöm az ételt, a vizitekkor nem válaszolhattam a pszichiáterek kérdéseire (hogy hogy vagyok, stb.), és ami elég nehezemre esett – mert nem vagyok olyan típus – azt kellett magasabb hangerővel, szinte kiabálva mondanom, mindenféle előzmények nélkül, a folyosókon, a nővérpult előtt, hogy “Menjél innen el!” Ez utóbbi magyarázata: körülbelül 2012 és 2016 között nem voltam ott segítő támaszként legjobb, külföldi barátom mellett – akiről tudatta az Úr, hogy ez a férfi Ő maga -, mikor egy pub-ban, magyar fiatalok, ellenséges magatartásukkal elüldözték őt ezekkel a szavakkal Magyarországról muszlim származása miatt… Ezért kellett ezt kiabálnom, hogy eljusson a tudatomig hanyag, figyelmetlen magatartásom (amiért nem vettem észre bánatát, valójában nem is tudtam róla, csak így, utólag) és hogy együttérezzek Vele.
És volt még egy fontos kérése tőlem az Úrnak, míg a kórházban tartózkodtam: miután őszintén, barátságos érzülettel és nagy szetetettel arra gondoltam magamban, hogy az imént említett külföldi barátomnak (gyakorlatilag magának Isten jelenlegi testetöltésének) az életében szeretnék a világosság lenni, mint amennyire az én életemben Jézus a fényt jelenti, az volt az Úr akarata, hogy azokban a helyzetekben (folyosókon, ételosztásnál, stb.) és azoknak az embereknek, melyeknek jónak látta (többnyire betegek, ápolok részére, de azt hiszem, orvosok és pszichológusok is hallhatták, ha más nem, másodkézből), azt kellett mondanom, hogy: “Jézus vagyok.” – még akkor is, ha tudtam, hogy ebből nagy baj lehet… aztán később találkoztam Jákob jelenlegi, földi testetöltésével, Ő volt az első és eddig egyetlen ember, aki magától Jézusnak szólított…
Hogy mit jelent mindez? Nekem sem volt eleinte világos és jól érthető, évek alatt kellett helyére tennem ezt a jelenséget: Nem, jelenlegi testemben nem Jézus második eljövetelét képviselem az idők végén, ahogy majd a Mennyből alászáll, hogy harcoljon az Antikrisztus és serege ellen, ez a tapasztalataim alapján még nagyon soká’ lesz… kivéve, ha a Jelenések könyvét és Jézus visszatérését jelképesen értjük (ahogy utaltam erre A valóságunkat formáló mítosz ereje c. későbbi bejegyzésem végén), egy olyan eseménysort jelölve, ami szimbolikusan bármelyik életünk alatt lejátszódhat, a második eljövetel pedig bármelyik halálunk során bekövetkezhet (az életünk ebből a nézőpontból az utolsó napok küzdelmeinek színtere, halálunk pedig a világ vége is lehet, amikor lehullanak a csillagok az égboltról, stb.): az antikrisztus, a sátán által motiváltan, lehetünk mi magunk is, ha szélsőségesen egoisták vagyunk és saját magunkat állítjuk a teremtés centrumába, mivel csak a bennünk élő Isten lehet a világmindenség középpontjában (kérem szépen ezért nem/sem antikrisztusi a buddhista filozófia és gyakorlat, hiszen az az egót önmagában, mint életünk különálló egyeduralkodóját hamisnak tekinti és arra törekszik, hogy azt maradéktalanul megszüntesse), vagy egy, a világban élő külső, méltatlan személy v. személyek (világ!), akik Jézus helyett elfoglalják testünk templomában lévő szívünk trónját (lásd: a jeruzsálemi templom ezoterikus értelmezése!). Ezért vigyáznunk kell, hogy e templom (a testünk, a szívünk!) legfőbb királya Jézus (Isten!) legyen, akivel mihamarabb várjuk jövőbeli tényleges találkozásunkat…
Hogy ki lehetek akkor? Lehetséges, elképzelhető és megfelelőnek tűnő válaszom jelenleg erre a kérdésre a következő – bármennyire is hihetetlennek tűnhet: nem tudom, miként és hogyan lehetséges ez, hiszen én bűnös ember vagyok (aki a teljes megtisztulásra törekszik), de talán Krisztusnak egy 20-21. századi földi inkarnációja, képviselője lehetek, testem pedig az Emberfiának egyfajta jelenkori, kivetített káprázatteste lehet a szamszárában, akinek a lelke, tudata és személyisége, teste halála után – vagy ha nem kell meghalnom, de miután felvétetek a Mennybe – beleolvad majd Jézus eredendő, aktuálisan a Mennyben lévő Égi lényébe… vagy mellette (ha nem is állandóan együtt), a barátjaként és rokonlélekként fogok létezni odafent.
Tehát egész magatartásomat az Úr akarata vezette, de ugye el tudjátok képzelni, hogy mindez mivel jár, ha a pszichiátrián viszed véghez. Először is, a diagnózisod rögtön paranoid szkizofrénia lesz (téveszmékkel és hallucinációkkal a kórházi adatlapodon), tömegesen és nagy dózisban (4-5-féle) gyógyszerrel, emellett rendszeresen injekciós terápiával kezelnek, végül visznek elektrosokk-kezelésre, nem beszélve az ezt követő, hosszú évekig elhúzódó nappali rehabilitációról… Nos, igen, egy kicsit rémálom-szerű volt (és még nem is beszéltem mindenről, csak a fontosabbakról, nagy vonalakban), de tanultam belőle, fontos spirituális tapasztalatokat és meglátásokat szereztem általa és csupán azt tettem, amit az Úr kért tőlem.