A következő bekezdéseket ismét csak azoknak ajánlom, akiknek edzettek az idegei és bírják a feszültséget…
Ez egy korhű rekonstrukciója az akkori eseményeknek, gondolataimnak és érzelmeimnek, kérlek nézzétek el nekem hevességemet, ami az akkori állapotaimat tükrözi ill. az akkori indulataimat és az esetleges ellenségesnek tűnő hozzáállásomat a pszichiátriához, ma már nem így érzek / gondolom (legalábbis nem minden pszichiátriai dolgozóval szemben), barátságos érzületet táplálok iránta (egy bizonyos részével), egy olyan intézmény felé, ami – ha helyesen: bizalommal, szeretettel közelítünk irányába (amit aztán vissza is kapunk tőle, vagyis ideális esetben így kellene lennie) – a szabadulásunk kulcsát jelentheti, köszönhetően a pszichológusok és pszichiáterek tevékenységének, akik a megfelelő időben és helyen, megfelelő gondolati háttérrel, érzelmi töltettel és hangsúllyal mondják a megfelelőt, olyat, amitől pillanatok alatt meggyógyul az ember (persze ugyanígy hozzá tudnak járulni ahhoz is, hogy rombolják az ember személyiségét és húzzák vissza az embert a “mocsárba”), az ápolók kedvességéről nem is beszélve (akik tényleg azok, sajnos nem mindenki), ezért a következő sorokban, ahol tudtam, igyekeztem tompítani az akkori ellenérzéseimen és önkritikát gyakorolni…
S hogy miért beszélek ilyen nyíltan a botlásaimról? Nem azért, mert szeretem kiteregetni a szennyest.
Buddhistaként azonban megtanultam, hogy az ember akkor tud igazán spirituálisan előrehaladni, ha nem takargatja a hibáit, “mint vesztes dobást a csaló”, legalább önmaga előtt nem, de még jobb, ha felvállalja és mások előtt sem… Jobb, ha számot vet vele, kielemzi, megbánja és a helyére teszi.
Keresztényként pedig tudom, hogy aki Jézust akarja követni, annak fel kell vennie a saját keresztjét és úgy követni Őt, ami számomra jelen esetben a szenvedélybetegségem és a pszichiátriával való kapcsolatom… és azt is szem előtt tartom (ahogy az Evangéliumokban elhangzik), hogy amit ma rejtegetve, titokban egymás fülébe súgunk, azt holnap a házak tetejéről fogják kiabálva mindenki más tudtára adni.
A fényhez az árnyoldalunk tudatosításán keresztül vezet az út. Tehát fő az őszinteség…
Az előző blog-bejegyzéshez képest ugorjunk vissza egy kicsit korábbra: eddigi életem egyik legnagyobb hibája az lehetett (remélem még egyszer ekkorát nem fogok tévedni), hogy 2009. november elején, pár nappal / héttel azután, hogy megtértem, az akkori töredezett személyiségemet szemügyre véve, amit egy tisztátalan lélek okozott (a megszállás perceiben az Úr közölte velem: „Ördög bújt beléd!”), ami az aurámba került (tehát a problémám alapvetően spirituális és nem pszichiátriai természetű lehetett! – bár ma már tudom, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, egy spirituális problémának lehet pszichológiai ill. pszichiátriai vetülete is), magamat mégis helytelenül (vagy talán mégsem?) szkizofréniával diagnosztizálva, a pszichiátriától kértem segítséget. Akkor azt mondták, hogy szerintük nincs ilyen “bajom” és hazajöhettem.
A hazafelé tartó úton azonban, félelmemben, azért imádkoztam az Úrhoz, hogy segítsen újra kezdeni az életemet a pszichiátrián, már én sem tudom, miért, talán, hogy az imádkozás által hátha jobb lesz a helyzetem, de ennek az ellenkezője történt. Otthon ugyanis rádöbbentem mekkora hibát vétettem, ezt az Úr maga is közölte velem, azt mondta csalódottan és haragosan: „Mit tettél?” Nem örülhetett neki, amiért felkerestem a pszichiátriát, ilyen súlyos diagnózisokat felállítva magamról, annak meg főleg nem, hogy imádkoztam is érte…
Önszántamból, tudatlanul, magatehetetlen prédaként vetettem oda magam a hiénák elé, hogy széttépjék testemet és felfaljanak és ezzel csaknem megpecsételjék sorsomnak egy részét.
Feltételezem, hogy nem akarta, nem ezt szánta nekem az Úr ebben az életszakaszomban, a problémám ugyanis nem volt sem akut, sem ambuláns természetű, tehát nem igényelte volna a pszichiátria közbeavatkozását, egyedül az Úrral is meg tudtam volna birkózni vele, átlagos emberként élve továbbra is a mindennapjaimat, ezek után azonban mégis engedte, hogy valósággá váljon, és a betegség (szkizofrénia), mint valami fenyegető szörnyeteg, azzal a rémképpel ijesztgessen, hogy elnyeli a lelkemet, talán örökre… Ezen a napon, nem sokkal később megtapasztalhattam, ahogy az elmúlt években, évtizedekben saját kezűleg felépített „házamat” (kellemes emlékeket, baráti kapcsolatokat, egyetemi tanulmányaimat, mindazt, ami táplált, erőt adott és előremozdította az életemet) az elmémben saját kezűleg (a pszichiátrián való délutáni megjelenésemmel és imádkozásommal) porig romboltam le, igyekeztem annak legalább a tartóoszlopait állítva megőrizni, de nem tudtam.
Az önsorsrontás iskolapéldája lehetett, amit csináltam…
A bennem lévő világosság ezekben a napokban sötétség lett. Ekkor kezdődött meg valójában igencsak durva módon, a nem evilági entitás által indukáltan és a délutáni események hatására, a szkizofrén ámokfutásom: minden erőmmel próbáltam megakadályozni, hogy összeomoljon az életem, tulajdonképpen az életemért küzdöttem – anélkül, hogy mindeközben bárki másnak ártottam volna. Ha a szkizofrénia mélyrepülésben tényleg ilyen tünetekkel jár, amikor az ember úgy érzi, hogy a tudatát bekebelezi és elnyeli tudattalanjának a sötétsége, akkor azt senkinek sem ajánlom… azóta már én is rájöttem, hogy ez nem játék.
Ennek a szellemlénynek a tevékenysége egyébként abban merült ki, hogy elszívva az energiáimat és megcsapolva az aura-mezőmet, darabjaira szedte a személyiségemet (amit kétségbeesetten próbáltam egyben tartani, sokszor úgy, hogy nem volt más választásom: a rokonaim és barátaim energia-mezőjének vonzáskörzetébe kellett kerülnöm, hogy egy kis erőhöz jussak – ezekben a szituációkban kezdtek el újra működésbe lépni az energia-pályáim, szóval semmiképpen sem úgy, hogy elvontam tőlük az életerejüket, mint valami energiavámpír) és így próbált a pokolba taszítani.
Hogy mivel vonzottam be az életembe, talán egy hirtelen, meggondolatlan (nem szexuális természetű) elhatározással, egy nem túl fontos kérdésben… ennyi is elég volt hozzá. Hogy miért engedte az Úr, ha ilyen sok bajt okozott, talán majd egyszer megtudom… De ma már úgy sejtem, talán azért kell(ett) ilyen mélységeiben megélnem egy betegséget, súlyos terheket helyezve ezzel a vállamra – hosszú évekig, évtizedekig elhúzódva -, hogy – többek között – fejlessze a különleges mentális-asztrális-lelki képességeimet és ezáltal felkészítsen a varázsvilág próbatételeire, továbbá a sámán-pályafutásom első és az azt követő későbbi lépéseihez megadja a kezdeti lökést, edzette a keresztény hitemet és a (mentális) szenvedés ily nagyfokú megtapasztalása által a buddhizmussal is újból megismerkedhettem, azt eredményezve, hogy igen intenzíven igyekezzek a megvilágosodás irányába…
Az életkörülményeim szerencsétlen alakulásának következtében, pár napra rá azonban mégis kórházba kerültem – figyelmetlenségből egy este/éjszaka nem ettem, nem ittam, nem aludtam, helyette egy szórakozóhelyen töltöttem az időmet, másnap reggelre pedig szinte teljesen lemerült a szervezetem (annyira, hogy azt hittem, meg fogok halni), aminek következtében segítséget kértem a szüleimtől (Anyával tartottam a kapcsolatot telefonon, miközben szinte végig a “Miatyánkat” imádkoztam neki, ismételgetve, hogy életben maradjak; miután találkoztam velük, valamennyire visszatért az erőm), akik – mivel azt hitték, hogy valami mentális rendellenességem van, holott a problémám ekkor alapvetően testi (és ahogy írtam korábban, spirituális) eredetű volt és nem az agyamban volt a hiba, persze később rájöttem, ahogy gondolom a kedves olvasó is, hogy a démon megszállásával kezdődően, a fent leírt események egyúttal akár az elmém betegségéhez is vezethettek és valószínűleg vezettek is – ami többnyire a pszichiátria előli paranoid menekülésben merült ki -, a problémák megjelenésének ezt a dimenzióját sem tagadom már, bár mégis azt mondanám, hogy ekkor inkább csak fizikailag voltam szinte a teljes végkimerülésbe “vezetve” -, a pszichiátriára irányítottak, onnantól kezdve kaptam meg először a szkizofrénia diagnózist (gondolom felidézték a pár nappal ezelőtti beszélgetésünket és látták a kimerült állapotomat, a kettőt pedig összekapcsolták), amit ezután cipelhettem mindig magammal, mikor rendelésre mentem. Életemnek egy részét csaknem tönkre is tette. (De most már úgy gondolom, hogy nem feltétlenül kellett volna, higgadtan, bölcsen tudomásul kellett volna vennem.) Mégis: lehet, hogy hiba volt előtte a pszichiátriához fordulni, hiszen hívőként tudhattam volna, hogy személyiségem darabjait Isten anélkül is össze tudta volna forrasztani – kiüzve az ördögöt az energia-mezőmből -, hogy eközben ártson nekem…
Ami a legfájdalmasabb volt az egészben, hogy mégiscsak helytálló lehetett – mind a saját magam, mind a kórház által felállított – diagnózis és mindezt direkt módon én idéztem elő, teremtettem meg és teljesítettem ki, az ártó szellem csak elkezdte ezt a munkát, megadta a kezdeti lökést.
Megjegyzés a szkizofréniáról: nem csupán a betegség egyik jellemzője, hanem maga(!) az indokolatlan, félelmekkel terhelt és ellenérzésekkel (haraggal, gyűlölettel) tarkított, szinte ész nélküli menekülés a szkizofrénia, bármi ellen irányuljon is, vagy jellemzően(!) akár rekurzív módon magára a szkizofréniára, mint betegségre és / vagy a pszichiátriára: bármennyire is furcsának tűnik, ez igen gyakori jelenség, nagyon rafinált, a mélyben tapogatózva szinte kifürkészhetetlen módon ejtve csapdába az embert… a felszínre kell emelkednie ahhoz, hogy lássa ezt a szemfényvesztést és leoldódjanak róla a betegség bilincsei. Ennek beismerése és felismerése sokat jelenthet ahhoz, hogy megragadjuk és megvizsgáljuk azt, hogy végül szerencsés módon erejét veszítve megszüntessük.
A kórházba kerülésem napján, közvetlenül a szórakozóhely után, vettem egy üdítőt egy közeli boltban, majd hazafelé, reggel 7-8 óra körül betértem egy helyi, otthonomhoz közeli római katolikus templomba: épp misét tartottak (vasárnap volt) és az Ítélet napja volt az aktuális téma, a szolgálók (mintha angyalok lettek volna) azt mondták (erre még mindig emlékszem): “Halálunk után, mikor számot adunk az életünkről, nem azt fogják majd kérdezni, hogy mennyit imádkoztunk, hanem hogy mennyit segítettünk egymásnak…”Mikor jöttem ki a templomból, egy cigányasszony jött oda hozzám és mondta, hogy XYZ összegre lenne szüksége (konkrét számot mondott 7-8 száz forint körül, mint például 745 Ft). Megnéztem a pénztárcámat és forintra pontosan annyi pénz volt benne (!!!), amit gondolkodás nélkül odaadtam neki. Azt mondta: “Ezt többszörösen fogom majd meghálálni / megköszönni Neki!” Hazamentem, rosszul lettem és ekkor történtek a fentebb már leírt események.
A kórházból folytatom az eseményeket. Ültem a TV előtt, amikor Isten tudatta velem, hogy most meg fogok halni és ha meghalok a pokolra kerülök: a keresztény pokolba, ahonnan már nincs többé visszaút, azaz elkárhozom. Pánikba estem. Este volt már, a kórház ajtajai zárva, nem volt mellettem egy barátom sem, csak “betegek”, akiket nem ismertem, ill. a pszichiátriai osztály belső környezete, orvosokkal, pszichológusokkal és ápolókkal, akiket akkor az ellenségeimnek tekintettem. (Nem mellékesen megjegyzem, hogy ma már nem mindenkit közülük.) Ki-be járkáltam a szobámból a folyosóra, próbáltam valami kapaszkodót keresni, kérdezgettem az embereket, hogy van-e pap a közelben, akinek meggyónhatnám a bűneimet, de akkor nem volt. Kétségbe voltam esve. Megfordult a fejemben, ha mindezt túl feltűnően és sokáig csinálom, talán injekciókat adnak, ágyhoz kötöznek vagy bezárnak a gumiszobába, ami akkor lehet, h a végemet jelentette volna…
A szobámban álltam és az ég felé fordítottam a tekintetemet, nem volt olyan gondolatom, amiből reményt meríthettem volna, egyet kivéve: a reggeli cigányasszony mondata. Ekkor az Úr a szekrényemen lévő Bibliára fordította a tekintetemet (amit otthonról hoztam magammal). Reménykeltő pillanat volt, nem hezitáltam, kaptam még egy lehetőséget. Kézbe vettem a Bibliát, kinyitottam (pont a Zsoltároknál, amiben a próféták Istenhez fohászkodtak, könyörögtek Neki, hogy bocsássa meg a bűneiket és dicsőítették Őt, mikor a pokol tornácán / kapujában érezték – szorongattatva – magukat és ellenségeik vették őket körül), kimentem a folyosóra és miközben elindultam, hittel, bízva Istenben, hangosan elkezdtem olvasni, mindig éppen annak az embernek, aki szembe jött velem ill. aki mellettem volt (főleg “betegeknek”), körülbelül 30-40 percen keresztül. Kezdett visszatérni az erőm, a hitem, hogy talán életben maradhatok…
Megvacsoráztam, majd készültem a lefekvéshez. Ekkor bejött a szobámba az egyik ápoló, kezében vagy 5-7 darab gyógyszerrel, hogy vegyem be. Nem akartam, mondtam is neki. Erre azt mondta, hogy ha nem fogadom el, injekcióban adja be. A kisebb rosszat választottam, lenyeltem őket. Nyugodt szívvel feküdtem le, arra gondolva, hogy életben maradásom érdekében megtettem, amit tudtam.
Másnap (hála Istennek!) nem a pokolban, hanem a kórházban ébredtem. Körülbelül még 4-5 napig tartottak bent, de ebből csak az utolsóra emlékeztem, a köztes időben, hogy mit csináltam, semmi nem maradt meg az emlékezetemben, mintha álmodtam volna, valószínűleg élet-halál közt lehettem, legyengülve és kábán.
Miután hazatértem, a következő körülbelül 5 hónapon keresztül nagyon gyenge voltam, így kellett dolgoznom (abban az időben teniszedzéseket tartottam) és élnem mindennapjaimat. Eközben rengeteget imádkoztam és könyörögtem az Úrhoz. Ennek az állapotnak egy áprilisi nap vetett véget, mikor az Úrnak gitároztam… ekkor közölte velem: “…békét kötni az Úrral / Istennel…”
Közvetlenül ezután visszatért az erőm, bizakodóbb lettem egy könnyebb, boldogabb élet reményében, a kedvem, emlékezetem pedig jobb lett. Nagyon hálás voltam az Úrnak!