Forrás: Thich Nhat Hanh: Kitaposott Ösvény Fehér Felhők, fordította: Móri Gyögy Lajos, 32. fejezet: Az ujj nem a hold, 211-215.o., kiadja: Buddhista Béke-Szentély Alapítvány & Magyarországi Drikung Kagyü Buddhista Egyház, 2024
A fejezet kedvcsináló, bevezető gondolata [ami a buddhista tan egyik alaptanítása, a három lakhana]:
“Azt tanítom, hogy minden [késztetett] dolog állandótlan[, továbbá nem kielégítő, azaz nem ez a végső boldogságunk forrása] és mentes egy[, a Lélektől] különálló, független éntől.”
A Buddha egy példázattal indít: fiatal özvegyember távollétében, házát banditák megtámadják, kifosztják, ötéves gyerekét elhurcolják, végül az ingatlant felgyújtják. Az apa, visszatérte után, a törmelékek között egy elszenesedett gyermekholttestet talál, akiről azt hiszi, hogy a fia, így elhamvasztja és mivel annyira szerette, erszényében mindig magánál hordja. Néhány hónappal később, egyik este, mikor hiányzik neki és zokogva magához ölelgeti hamvait, az igazi fia, aki a rablóktól megszökött, kopogtat háza ajtaján, szavaival közli is, hogy kicsoda, az apja azonban nem hisz neki, azt gondolja, hogy a szomszéd gyerekek űznek gúnyt belőle, így nem engedi be, aki ennek következtében elkóborol. Így váltak szét igazából útjai apának és fiának.
A történet mondanivalója, hogy az önmagukban holt tanításokhoz való dogmatikus ragaszkodás helyett, nyissunk ajtót és engedjük be a szívünkbe az élő igazságot!
A Buddha ebben a fejezetben maga mondja, hogy tanítása csupán módszer a valóság megtapasztalására, nem pedig maga a végső valóság!
Tudnunk kell tehát, hogy a Holdra mutató ujj nem maga a Hold!
A Törvény, amit feltárt, nem feltételezés és gondolati következtetés, nem a hétköznapi értelemben vett [spekulatív] filozófia, hanem a közvetlen megtapasztalás eredménye.
Ahogy a Felébredett fogalmazott: “A szavak nem képesek leírni a valóságot [csupán utalnak rá]. Csak a közvetlen megtapasztalás tehet képessé minket arra, hogy meglássuk a valóság igazi arcát.”
Vagy, ahogy egy későbbi szútrában (69. fejezet: Hová fog a Buddha távozni?), a 463. oldalon (forrás: lásd fent) a Beérkezett közli velünk: a valóság lényegét önmagában nem lehet fogalmi tudással, írott vagy beszélt nyelv segítségével megismerni, ehhez meditációból fakadó megértésre és a közvetlen tapasztalás útjára van szükség.
C. G. Jung egyik könyvében (amit gyerekkoromban olvastam) kifejti, hogy “aki a biztos utat keresi, az a halál útja”. Az élet ennélfogva spontán, szabad, dinamikus és kiszámíthatatlan.
Így a Mennyországot sem dermedt változatlanság jellemzi, hanem hihetetlen sokszínűség; ami itt mégsem változik és ami miatt abszolútnak tekinthető, az a dolgok belső minősége, ami ezentúl nem eshet egy bizonyos szint alá (lásd: a lelki világ és a létesülés egymást elválasztó határvonala), hanem csakis pozitív irányba, az egyre jobb felé módosulhat, egészen a végtelenségig. A nirvánában üdvözült lelkek buddhista nézőpontból azért megváltottak, mert már belátjak, hogy a külvilágot mulandóság jellemzi, ami mulandó az elégtelen, és ami elégtelen az nem én vagyok. Tehát a három jellegzetességet tökéletesen, tapasztalati szinten is megismerték és megvalósították. Ők már nem a kellékek negatív befolyása, hanem a lélek uralma alatt élnek, éppen ezért korlátlanul élvezhetik az előbbieket is.
Megemlíthetnénk azt a határtalan tudati szabadságot is, amiről a szútráiban a Buddha beszél: “Amire akar gondolni a tanítvány, arra gondol, amire nem akar, arra nem gondol.” (Emlékezetből idézve.)
Ugyanakkor A Buddha beszédei (Kiadja: A Tan Kapuja és Egy Csepp Alapítvány, 2023, Fordította: Németh László Levente) III. részének 113., Az igaz ember fejezetében (181.old.) azt is olvashatjuk: “…mert bármi módon is fogjon fel valamit [míg el nem érte a megszabadulást], a valóság mindig más, mint aminek gondolja.”
Míg ugyanezen fejezet végén a Buddha továbbmegy és azt mondja: “Ez a szerzetes [,aki elérte a megvilágosodást] már nem gondol semmiről semmit, nem gondol semmit semmivel sem kapcsolatban és nem gondol semmit semmilyen módon sem.”
Ahogy a folyamon [~létforgatagon], a túlsó partra [~nirvánába] való átkelés során használt tutaj sem megőrzésre való, a Buddha szerint balgaság lenne, ha ugyanígy a Tant, melyet tanított, megérkezésünk után is tovább szeretnénk cipelni magunkkal.
A buddhista gyakorlat veleje, ha csak a lényegre kívánunk koncentrálni, összefoglalható a következő mondatban: a jót kell választani, nem a rosszat… kicsit a részletekbe menően pedig azt mondhatjuk: mindig a jobbnál is egyre inkább jobbra kell törekedni, míg végül el nem érjük a legfőbb jót, a tökéletes felébredést. Tehát, ahogy a tutajban is kézzel-lábbal ügyeskedve, fokozatról-fokozatra haladunk a túlpart felé, a megvilágosodás is lépésről-lépésre érhető el, persze az utolsó ezek közül hirtelen-azonnal történik, de az odáig vezető út fokozatos. A völgyből a hegytetőt sem egyetlen hatalmas ugrással érjük el, hanem sok, egymást követő lépéssel, bár ezek közül néhány lehet, hogy nagyobb lesz, mint a többi, tehát igen, léteznek mind kvantitatív, mind kvalitatív szempontból jelentősebb előbbre jutások, mérföldkövek…