Többnyire a 2016-2017-es években tapasztalt, varázsvilágban játszódó álmaimat szeretném most leírni ebben a blog-bejegyzésben és megosztani a kedves olvasóval.
Egy lámpákkal megvilágított, nem is olyan kicsi, bútorokkal berendezett szobában tartózkodtam 1-2 társammal együtt. (Valószínűleg egy vonat kabinjában lehettünk.) Utaztunk valahová, az emberi világból a varázsvilágba. Mivel ez az utazás dimenziókon keresztül történt, volt nálunk egy körülbelül fél literes műanyag üveg (a földön láttam), benne félig valamilyen sárga színű folyadék, hogy azt elfogyasztva ez alatt az idő alatt aludni tudjunk. Bejött hozzánk egy középkorú, szemüveges, barna hajú nő, a varázsvilág egy képviselője (magyarul boszorkány, meggyőződésem – és azóta már visszajelzést is kaptam erről odafentről, az Úrtól -, hogy a “Harry Potter univerzumból” ő “Minerva McGalagony” professzor lehetett – létező karakter!!!), leellenőrizni, hogy megittuk-e a készítményt, amit tőlük kaptunk. Miután elment, a nagy részét elfogyasztottuk, így az utazás további részét átaludtuk.
Következő emlékem az álomból, hogy egy vonat, bútorokkal kevésbé berendezett kabinjában vagyunk már, ott folytatódott utazásunk. Ellenséges területen jártunk, ahol megállt a vonat és egy, nem a mi köreinkbe tartozó, fiatal, nagyon helyes, rövid, barna hajú, izmos-szálkás fiú készült felszállni a vonatra. El kellett rejtőznünk előle. A vonat két oldalán, hosszában lévő ülések alá kuporodtunk (kb. 20-30-an lehettünk a vonatnak ezen a részén), egymás mögé, térdepelve, amire ráhajtottuk felső testünket, karunkkal átkarolva azt. A feszültség szinte tapintható volt ebben a csendben, a levegőben. Egy varázslat hatására láthatatlanokká váltunk “az idegen előtt”, de ehhez csendben kellett maradnunk, az elménket-gondolatainkat elhalkítva, érzéseinket is megnyugtatva. Volt valami a vonat közepén, a padlón, talán egy mellvért, ami felkeltette a fiú érdeklődését. Elkezdte levenni a felsőruháját, hogy felpróbálja a holmit. Odanéztem, láttam, ahogy vetkőzött. Vonzónak találtam, ezért pozitív jellegű érzéseket kezdtem táplálni iránta, aminek következtében a láthatatlanná tévő varázslat kezdett lehullani rólam. Észrevettek. Mellettem állt és ingerülten kezdett mondani nekem valamit a fiú, aminek csak a végére emlékszem: “… ugye Tatár Gergely?”. A következő pillanatban az egyik társam, hogy megvédjen engem és a többieket, lehányta valamiféle fehér-vaj színű, kristályos-jeges-kásás állagú, sok kis apró, négyzet alakú lapocskából álló, savas anyaggal, ártalmatlanná téve őt ezzel.
Az ezt követő napokban, mikor ébren voltam – a mi emberi világunkban -, hosszabb időn keresztül, nagyfokú szeretettel gondoltam erre az idegenre a varázsvilágból (aki felszállt a vonatunkra), sikerült elérnem a lényét a szellemvilágban, hozzáfértem az aurájához, aminek következtében megnyertem őt a számunkra, megváltoztattam a lelkületét és így barátunkként csatlakozott a mi oldalunkhoz.
Egyszer csináltam ilyet (eddig) a mi világunkban is (azaz pozitív értelemben vett legilimenciát gyakoroltam), az egyetem könyvtárában, Debrecenben, 2015 és 2017 vége közötti időszakban, mikor a (jézusi) szeretet erejével, nagy energiákkal, mégis finoman, tapintatosan, a saját beleegyezését keresve és figyelembe véve, mindenféle erőszak nélkül, meg kellett változtatnom egy fiatal, külföldi hallgató (mögötte ültem, pár padsorral hátrébb) lelki világát, érzéseit, gondolkozását és terveit, érzékenyen be kellett hatolnom az elméjébe (melyben akkor, úgy tapasztaltam, hogy elég sok lehetett negatív indulatból) és meg kellett őt nyernem magamnak és a fénynek… szerencsére sikerült, pozitív energiákat közvetítve meg tudtam törni az ellenállását, aminek hatására, úgy érzékeltem, spirituálisan teljesen elérzékenyült és nyitottá vált a jóra: örültem, hogy tudtam neki segíteni, megóvni őt és környezetét a bajtól.
Ugyanebből az álmomból a következő emlékem, hogy a vonat – harmadik számú – kabinjának ajtaját, ahol tartózkodtam, kinyitotta 1-2 felsőbbéves, közeledtünk az állomáshoz, a vonat melletti peront kb. 5 cm vastag víz borította, lassított a vonat, de még mindig gyorsan haladtunk. Egy elsősön mutatták be, amit ilyenkor csinálni szoktak, mintegy beavatasképpen, saját maguk és mindenki más szórakoztatására: felkapták, megragadták felsőtestét és a lábát a vízbe mártogatták, miközben még ment a vonat. Velem is megtették ugyanezt: nem volt rossz vagy félelmetes, esetleg fájdalmas élmény, sőt szórakoztató volt még nekem is, tulajdonképpen örültem is neki, hogy részese lehetek ennek a hagyománynak, az elsőévesek ily módon történő, úgynevezett ugratásának…
Következő emlékem, hogy (a vonatot már elhagyva) a poggyászunkat, holmijainkat a kezünkben, ölünkben, hátunkon cipelve, a környező területeken haladunk, gyalog, térdig-combig érő vízben, talán egy stég alatt. Az volt az érzésem, benyomásom, gondolatom, hogy az eredeti célállomásunktól különböző, másik helyre tartottunk és ennek köze lehetett az árvízhez is.
A következő epizód, amire emlékszem: éjszaka volt, valószínűleg már a varázslóiskola területén tartózkodtunk. Nem tudom, hogy ennek volt-e a varázsvilághoz köthető jelentősége (vagy csak a fantáziavilágomból az álmomba átszűrődő jelenségről volt-e szó), de az éjszakai, sötét, csillagos égbolton megjelent néhány képviselő / miniszter arca a mi emberi világunkból, abból a jobboldali, de nem szélsőséges, mérsékelt, nemzeti érzelmű, gondolkodású és ez alapján cselekvő, keresztény, polgári pártból, amelyikkel akkor, és részben, bizonyos mértékben még most is, 2026. tavaszán (minden látszólagos(!) hibájuk ellenére) szimpatizáltam. Mögöttem haladt egy nagyon fiatal, huncut, hosszú, vörös, göndör hajú boszorkány-lány, még nálunk, elsősöknél is sokkal fiatalabb, 10 év körüli. Az én gondjaimra volt bízva, állandó csínytevésen járt az esze: aki varázspálcájával, szinte másodpercről-másodpercre új varázslásba fogott, hogy valami “rosszat” tegyen. Ezt észre kellett vennem, még az elején rá kellett jönnöm a szándékaira és a saját varázspálcámmal ellenvarázslatokat kellett kezdeményeznem, amivel még csírájában semlegesíteni tudtam a tevékenységeit.
Ebből az álmomból ennyire emlékszem.
Tartózkodtam már máskor is az iskola (kastély) területén, ahol az igazgató, “Albus Dumbledore” (Ő is valóságos karakter!!!) által vezetett mágikus játékokban vettem részt (különböző színű apró labdákat reptettem a levegőben az akaratommal), vagy épp seprűvel repültem a kastélyhoz közel, a levegőben.
2018. első felét követő években legjobb barátommal a varázsvilágból, “Ron”-nal, mint egy fiatal, helyes, rövid, vörös hajú, szeplős fiúval is találkoztam már álmomban. Nagyon valóságos álom volt, tudtam, hogy nem csak a képzeletem játszott velem, tehát Ő is létezik!!! Ott állt előttem, mosolygott rám, váltottunk pár mondatot, megmutatta melyik étteremben dolgozik az emberi világban, hogy egy kis keresethez jusson.
Utóirat: Egy másik varázsvilágos álmomban olyan üzenetet kaptam, hogy a Debrecenhez közeli Bocskaikertben él egy másik gyakorló (egy nagyjából velem egykorú fiú), akivel ha együtt dolgoznánk, hatalmas eredményeket érhetnénk el…
Hogy miért nem használom a siker kifejezést? 2023. őszén a bátyám kisfiának és kislányának a nyíregyházi keresztelőjén a következőt hallottam a szertartást vezető református lelkésztől (emlékezetből, nem biztos, hogy szó szerint idézve): “Sikeres csak a világnak élő ember lehet, aki Istennek szenteli magát, őt áldottnak hívjuk…” Azóta ezt a gondolatot rendszeres időközönként forgatom az elmémben. Ennél egy kicsit én megengedőbb vagyok, ezért elfogadom, hogy az áldott állapotunk megléte mellett, a spirituális világban, ha sikeresek nem is lehetünk, de eredményesek igen, így mellőzve mindazt, ami rosszabb esetben csupán az ember egóját építené: ti. a külvilág látványos elismerését és megbecsülését, az ezzel járó tapsot, vállveregetést és csinnadrattát (bár alkalmanként ennek megléte is szükséges lehet, ha az Atya így látja jónak, gondoljunk csak Jézus szamárháton történő bevonulására Jeruzsálembe, keresztre feszítését megelőzően), mégis jóleső elégedettséggel tölthet el minket annak tudata, hogy céljainkat vagy az ahhoz vezető fontosabb állomásokat, de még az apróbb előrelépéseket is elértük, és ezzel együtt elegendő számunkra a felsőbb világok és akár jelen világbeli, lelki életet élő környezetünk háttérbe húzódó, csendes, igenlő értékelése és támogatása is…
Az előítéleteket félretéve lenne azonban egy összefoglaló megjegyzésem az imént tárgyalt témával kapcsolatban:
1. Beszélhetünk olyan élethelyzetekről, amikor az ember sem nem áldott, sem nem sikeres. (Legrosszabb eshetőség, meg kell próbálni kiemelkedni belőle.)
2. Lehetsz sikeres, úgy hogy mégsem vagy áldott. (Sokkal jobb az előzőnél, okozhat akár nem is kicsi elégedettség-érzetet, azonban lehet, hogy mégsem maradandó ez az állapot, legfeljebb az emlékezetedben őrizheted.)
3. Lehetsz áldott úgy, hogy világi szinten nem vagy sikeres. (Ez még jobb az előző állomásnál, és a 4. állapot irányába vezet.)
4. Aki áldott és sikeres is. (Maga a tökéletes felállás, a legkívánatosabb állapot.)
Vagy nézzünk egy ehhez hasonló, de másik felosztást:
1. Beszélhetünk olyan emberekről, akik sem nem szentek, sem az élet nincs meg bennük. Ilyenek a Jézus korabeli farizeusok, akik csak a világi törvénykezéseket tartották be, ennélfogva csupán “látszat-erényesek”, de ilyenek a kizárólag felszínes erkölcsöket prédikáló keresztények is, (holott megjegyzem: szükség van erkölcsökre!), akiknek a tudásuk ennél nem hatol mélyebbre. Meszelt sírok. Nagyon jónak hiszik magukat, de csak kívülről nyalogatják a mézesüveg falát.
2. Akikben megvan az élet, mégsem szentek igazán. Ők az átlag-világi bűnös emberek, akik hajlamosak a bűnbánatra és a megtérésre. Tökéletes alapanyagok a következő fázisra, hogy szentek legyenek.
3. Kezdő vallásos emberek. Szentek, de tapasztalatlanok: annyira félnek a bűntől, hogy azt is megtagadják maguktól, amit megengedhetnének, (és amit meg is kellene, hogy engedjenek!), így bizonyos mértékben el van fojtva bennük az élet. Földelniük kell magukat és (ismét) kapcsolatba lépniük a hétköznapi realitással.
4. Jézus és tanítványai. Tökéletesek. Integrálják a 2. és 3. pont erényeit. Szentek és áramlik bennük az élet.
Visszatérve az előbbi témára, ezzel a fiúval 2018. elején az asztrál-síkon kapcsolatba léptünk egymással, lelki szemeimmel láttam, ahogy játszik a hangszerén (dobon, dobokon), ezzel segítve nekem a közelgő nehéz helyzeteken, megpróbáltatásokon, melyekkel akkor szembe kellett néznem…
2025. január 31-én, február 1-re virradóan, éjszaka sokat tartózkodtam egy olyan kávézóban, amit egy boszorkány üzemeltetett és ami hihetetlenül izgalmas mágikus kellékekkel volt berendezve.
A keresztények félelmei eloszlatásának érdekében írom, hogy semmi démonit nem fedeztem fel sem a helyiségben, sem a tulajdonosban, nagyon kedves, barátságos, jókedvű és nem mellesleg tehetséges volt, és amilyennek én a fehér mágusokat és jó boszorkányokat megismertem: nagyon nemes jellemű és kisugárzású is.
Sok varázseszközt mutatott be nekem, valójában átadta őket, hogy felfedezzem a bennük lévő speciális varázserőt. Ebben az álomban egész könnyedén működésre tudtam őket bírni.
A kávézó hangulata és a pultnál szolgáló iménti boszorkány aurája fantasztikus volt, nagyon élveztem a vele együtt töltött közös időt és a varázslatok kipróbálását, alkalmazását.
Az álom vége felé átnyújtott nekem egy A/4-es méretű lapokból álló, kb. 200-300 oldalas könyvet, ami a “Harry Potter univerzuma” varázslatainak leírását tartalmazta, információkat, amik a tényleges megvalósításukhoz szükségesek.
Nagyon örültem neki.
Erre közöltem vele, hogy keresztény (is) vagyok, már megtértem és nagyon szeretem Jézust, amire meglepődött és válaszként átnyújtott nekem egy másik könyvet, ami az antikrisztus működésére vonatkozott és arra, hogyan lehet és kell majd harcolni ellene.
Úgy tűnik, a varázsvilág erre is fel van előzetesen készülve, már előre tudják az események menetét és végkifejletét.
Nem véletlenül, hiszen a mágusok, boszorkányok világának is megvan vagy meglesz a maga főellensége, fantázianevén “Voldemort”, aki az antikrisztushoz hasonló, de nála veszélyesebb lesz.